Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kiss Viktor: A Jobbik ellen több kell a nácizásnál

A Jobbiknak minden esélye megvan arra, hogy a mai kor Fidesze legyen, mert a magyar politikában egyedül ő beszéli a fiatalok nyelvét, rajta kívül egyetlen pártnak sincs mondandója a 30 alattiaknak, állítja Kiss Viktor politológus, a Zsigmond Károly Főiskola adjunktusa, aki szerint a radikális jobboldalról egészen másképp kellene gondolkodni, mint eddig.

Kiss Viktor politológus (Fotó: Magócsi Márton)

A nemzeti radikalizmus jó ideje része politikai életünknek, és láthatóan még mindig nem tudunk vele mit kezdeni, pedig a Jobbik már a siker kapujában áll.

Közéletünk sosem tudott mit kezdeni a radikális jobboldallal. A 2000-es évek elejéig még szerencsénk volt, a Fidesz egyes prominenseitől a MIÉP-en át a neonácikig terjedő mezőből mindig felbukkantak olyan elmebetegek, akiknek köszönhetően hagyományos antifasiszta eszközökkel el lehetett riasztani tőlük a választókat. Könnyedén szalonképtelenné és félelmetessé lehetett tenni őket. A Jobbik esetében egyelőre nincs ilyen szerencsénk. Ha másért nem, legalább ezért észre kéne vennünk, hogy a radikális jobboldalról egész másképp kellene gondolkodni, mint eddig, és nem szabadna továbbra is összemosni a neonáci-hungarista irányzatokat az úgynevezett jobboldali vagy nemzeti radikalizmussal, még akkor sem, ha mindkettő igen káros és veszélyes.

A közvélemény formálói viszont erre láthatóan nem képesek. Ha belenézünk a televíziók beszélgetős műsoraiba, vagy elolvassuk a lapok publicisztikáit, döbbenetes szellemi megkövültséggel találkozunk. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a kliséket szajkózzák két évtizede, mintha még mindig abban a világban élnénk, mint a rendszerváltás idején. Azt kellene tudni mondani, hogy valami történik most, ami első látásra olyan, mint a kilencvenes évek elején volt, de ha jobban megnézzük, teljesen másról van szó.

Miről van szó?

Nem nézünk azzal szembe, hogy a fiatal generációk életének a nemzeti radikalizmus természetes és normális része, és hogy hívei jobbára nem hithű neonácik, antiszemiták és irredenták. Nem meri senki kimondani, hogy jelenleg a radikális jobboldal és szubkultúrája az egyetlen választási lehetőség a fiatal nemzedékeknek, ha a számukra fontos problémákról akarnak hallani vagy beszélni, vagy működő megoldásokat keresnek rájuk kicsiben vagy esetleg nagyban.

Akár tetszik, akár nem, a Jobbiknak komoly esélye van arra, hogy olyan párttá váljon, mint amilyen a csupa nagy betűs FIDESZ volt 1989-ben. Jelenleg csak ő tudja a fiatalok nyelvét beszélni. És ha kezelni tudja a Budaházy Györgyöket, a gárdistákat meg a neonáci futballhuligánokat, akár hosszú távon is sikeres lehet, mert hatalmas tartalékai vannak, és egyre nagyobbak lesznek, ahogy újabb és újabb nemzedékek érkeznek be a politikába.

Politikustól józan ember nem várja el, hogy kijelentései igazságtartalmával jobban törődjön, mint a tőlük várt hatással. Mire lehet menni a Jobbik ellen a szimpla nácizással?

Semmire. A hagyományos antifasiszta retorika, mellyel az MSZP és az SZDSZ próbálkozik, ebben a helyzetben hatástalan. A MIÉP annak idején egy átlagos fiatal szemében nem volt szalonképes. A Jobbikkal most ez a változás történik meg. A franciák és az osztrákok Le Pennel, illetve Haiderrel már megtapasztaltak egy ilyen helyzetet, és a dühödt, elkeseredett antifasiszta retorika velük szemben sem működött. Ha a Jobbik egy átlagszavazónak lehetséges alternatíva, és arról beszél, amit ő gondol, akkor nehéz odaállni elé, és azt mondani neki, hogy ezek rohadt nácik. Azt gondolja, neki ugyan ne mondja senki, hogy rohadt náci, mert ő rendes középosztálybeli fiatal vagy dolgozó ember.

És azt is meg kellene érteni, attól még nem oldódik meg az alapvető probléma, ha a Jobbik nem jut be az Európai Parlamentbe vagy jövőre az országgyűlésbe. Az antifasiszta retorika helyett kínálati konkurenciát kellene teremteni vele szemben. Másoknak is meg kellene tudniuk szólítani a fiatal nemzedékeket.

Kicsit részletesebben, miért ilyen népszerű tehát a Jobbik a fiatalok körében?

Az egész magyar szellemi, kulturális elit és az összes párt mondandója egy korszakkal lemaradt a Jobbiké mögött. Kivéve talán a Lehet más a politikát. Ők is a fiatalokat érdeklő problémákra próbálnak reagálni, de konkrét válaszaikban ők szándékosan viszonylag szűk közönségre összpontosítanak, a városi, nyelveket beszélő, környezetvédelemre és multikulturalizmusra nyitott, civil kurázsival bíró közép- vagy felső középosztálybeli fiatalokra. Ez persze hiteles is tőlük, prominenseik éppen ilyenek.

Úgy gondolom, ma három olyan téma van, amivel az új nemzedékek nap mint nap találkoznak: az individualizmus, a globalizáció és az elit problémája. De mindhárom igen speciális módon vetődik fel számukra.

Ma olyan világban élük, amikor a fiatalok többsége őszintén azt gondolja, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és aki tanul, talpraesett és rámenős, annak rengeteg lehetősége van a brüsszeli állástól a bécsi cukrászdáig. Minden lehetőség nyitva áll, csak éppen ezek az egyszemélyes projektek maguk alá gyűrik, bedarálják az embert. Ezért az individualizmus, a fogyasztás és a karrier mellett egyre nagyobb igény van bennük azokra a közegekre, amelyek védelmet nyújtanak, ahol közösségben lehetnek, természetesen anélkül, hogy fel kellene adniuk egyéni mobilizációs törekvéseiket.

A Jobbik fiatal hívei nem azt mondják, hogy az individualizmus hülyeség, hanem azt, hogy igen, mi is szeretjük, csak éppen jó lenne, ha emögött a háttérben lenne valami biztos bázis, melyre támaszkodhatunk, ahová vissza lehet vonulni. Elmenni egy Kárpátia koncertre vagy egy magyar fesztiválra annyit tesz, hogy kötődünk valamihez, tartozunk valahová, valakik közé, akkor is, ha különben csak egymást tapossuk és fogyasztunk ezerrel.

A globalizáció hogyan merül fel számukra?

A Jobbik részben olyan jelszavakat tűz a zászlajára, amilyeneket nyugaton a radikális baloldal szokott. Például nem a nemzeti bezárkózást hirdeti, mint a radikális jobboldal szerte Európában, hanem egyszerűen csak hevesen ellenzi a lisszaboni szerződést. A párt vezetői jól tudják, a mai fiatalok többsége nem lenne vevő egy bezárkózó programra, hiszen a globalizáció számukra természetes, szeretnek külföldre járni, a magyar mellett szeretik a globális kultúra termékeit és ikonjait is.

A globalizációról az SZDSZ és az MSZP azt mondja, ha az ember bizonyos kényszereknek megfelel, akkor kap lehetőségeket, melyekkel élhet. A mai fiatalok nagy részének viszont az a gyanúja, valami nincs rendben ezzel a világképpel. Úgy érzik, óriási hátránnyal indulnak a nyugatiakkal szembeni versenyben, és ha mi mindig csak megfelelünk az elvárásoknak és a külső kényszereknek, akkor ez azt jelenti, hogy másodrendűek és vesztesek leszünk.

A radikális jobboldal azt mondja a mai fiatalok többségének hangján, hogy kell valami, amiben mi diktálunk, amiben mi vagyunk az erősek. Összefogunk, és mi mondjuk meg a multiknak, mi legyen az ábra, mi mondjuk meg az EU-nak, hogy kié a földünk. Szükségünk van hagyományainkra, hiszen ezek nyújtják azokat a dolgokat, amelyekben mi vagyunk a legjobbak a világon. Nem véletlenül volt olyan sikeres a fiatalok körében az egyik - amúgy egy multi által gyártott - magyar sör reklámja a betyárral, a sárga villamossal meg a legszebb lányokkal. Ugyanezt viszi végbe a Jobbik a politikában: olyan erőt ígér, ami bizonyos pillanatokban azt az érzést nyújtja, hogy eddig nekünk diktáltak, de most ebben mi fogunk. Ez persze hazugság. Tényleg kellene valami ellensúly, csak hát ezt egy ilyen kis ország képtelen megteremteni. De a Jobbik rájátszik erre az érzelmi igényre.

Ezzel szemben az LMP vagy SZDSZ azt mondja, hogy legyünk világpolgárok, részesei a globális kultúrának és kapcsolathálónak, legyünk mi a legjobbak, és ezzel elérhetjük, hogy ne kis elnyomott nép fiai legyünk, hanem egyenrangú szereplői a sikeresek világának.

Az elitellenesség nálunk össznépi életérzés.

A hét éve ellenzékben lévő Fidesznek köszönhetően - de ettől függetlenül nagyrészt joggal - a magyar választó a romlott és bűnös elitet szinte egyértelműen az MSZP és az SZDSZ köreivel azonosítja, a posztkádáristákkal és a lenyúlásokból meggazdagodott lendületes fiatal vállalkozókkal. De mindannyian tudjuk, hogyan mennek ebben az országban a dolgok, ismerjük a rendszerváltás utáni elitet a maga korrupciójával és képmutatásával. A fiatalok is pontosan így gondolják. A Jobbik egyszerűen a leghangosabban mondja ki, amit ebben az országban sokan éreznek: ezt az egész undorító magyar elitet el kellene zavarni. Ha e mellé odatesszük az LMP-t, akkor látjuk, ők egy lépéssel sem mennek tovább annál, hogy a politikai elitet le kell cserélni. A kulturális elitről nem is beszélnek, azzal vélhetően rokonszenveznek. Azt pedig nem érzik szalonképes követelésnek, hogy a gazdasági elitet is el kellene hajtani.

Lassan minden empátiám a mostani huszonéveseké, csak azt nem értem, hogyhogy nem bántja a fülüket a Jobbik cigányozós szövege?

Ebben a szubkultúrában az a nagyon veszélyes, és a romaellenességet is az teszi lehetővé, hogy olyan választ adnak a fiatalok aktuális problémáira, amiből szinte magától következik a kirekesztés, az intolerancia meg a verbális és tényleges leszámolás. Ha az individualizmus mögé védelmező hagyományos közösségek kellenek, akkor mindenki ellenség, aki ezeket veszélyezteti vagy bomlasztja, például a romák, a feketék, az idegenek. Ha a globalizáció ellensúlyaként olyan dolgok kellenek, amelyekben mi diktálunk, akkor hazaáruló, aki ezeket nem akarja, hiszen kiszolgáltatottságunkat kívánja fenntartani. Ezek főleg az elithez tartozó trendi és multikulti fiatalok, meg persze a liberálisok. Ha az elit minden baj okozója, akkor mindenki ellenség, aki együttműködik vele, vagy nem akar vele leszámolni. Így lesz ellenség mindenki, aki passzív, de a média is.

Ez a logika könyörtelenül belevési a fiatalokba, hogy az, aki nem vesz részt ezekben a sorsfordító projektekben, az ellenfeleket erősíti vagy maga is ellenség. A radikális jobboldali szubkultúra észrevétlenül egyfajta túlhajtott küldetéstudatot és paranoid veszélyeztetettségtudatot kelt a fiatalokban: itt élethalálharcról van szó a nekünk fontos kérdésekben, és mindenhonnan ellenségek leselkednek ránk. Ami tehát a fiataloknak elsőre használható megoldásnak látszik az őket érintő kérdésekben, innentől mégiscsak önveszélyessé és pusztítóvá válik.

Mit tud mondani a fiataloknak a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP?

A Fidesz egy lépéssel szintén lemaradt. Ha megnézzük, az eredettörténetét máig két elemre építi: Orbán Viktorra, a fiatal, lendületes modernizátorra 89-ből, és a polgári kormányzás időszakára, melyet ezek a csalók megszakítottak, tönkretettek, visszafordítottak. A Fidesz olyan dolgokhoz köti magát, amelyek harminc alatt az égvilágon semmit nem jelentenek. Lényegében nem tesz mást, mint megpróbál finomabb kiadásban azokról a témákról beszélni, melyekről látja, hogy a Jobbiknál működnek. Szalad a Jobbik után. Régebben feltételezett egy szélsőjobboldali szavazói bázist, melyről azt gondolta, nélküle nem tud választást nyerni, és ezért mindig tett gesztusokat feléje. Most viszont azt érzi, a Jobbik versenyképes dolgokat mond, ezért versenytársnak tekinti, nem pedig titkolni való szövetségesnek.

Mintha a határ, mely régen a Fidesz és a MIÉP között húzódott, eltolódott volna a Jobbikon belülre. A Jobbik vezetői érzékelik, hogy versenyképes mondandójuk van a fiatalok nagy részének, csak éppen ott vannak nekik a maguk szélsőségesei, akikkel majd kezdeni kell valamit.

Az MSZP és a mai fiatalok között pedig szerintem akkora szakadék tátong, mint annak idején egy átlagos fiatal és az MSZMP-bürokrácia között. A baloldalnak gyakorlatilag nem maradt bázisa a fiatalok körében, és biztosan sok idő fog eltelni, mire a baloldal hitelesen reagálni tud problémáikra. Pedig csak egy új baloldali erő tudna alternatívát nyújtani a radikális jobboldalhoz sodródott fiataloknak, vagy egy nagy gyűjtőpárt részeként vagy - amiben én jobban hinnék - valamilyen autonóm formációként a radikális baloldalon.

Mi kellene ahhoz, hogy egy ilyen radikális baloldal létrejöjjön? És miket hirdetne?

Egy ilyen baloldal jelenleg utópia. Nehéz erről bármi konkrétat mondani, a kulturális és ideológiai alapok hiányoznak. És ezeket nem lehet mesterségesen létrehozni, legfeljebb annyit lehet tenni, hogy nem gátoljuk meg kialakulásukat. Az elmúlt húsz évben azonban minden ilyen kezdeményezést tönkretettek vagy megbénítottak azzal, hogy rátelepedtek.

Ha levonjuk a radikális jobboldal sikeréből a tanulságot, a fiatalokat csak egy olyan baloldal tudná megszólítani, amely arra buzdítja őket, hogy közösségi stratégiákban gondolkodjanak. Azt hirdetné, hogy az egyéni mobilizáció nem jár és nem jut mindenkinek, és az életminőséget a barátok, az értelmes tevékenységek és az emberi viszonyok szabják meg, nem pedig a pénz meg a fogyasztás. Azt mondaná, hogy a globális erősek diktátumaira csak globális összefogással lehet válaszolni, ennek azonban az az ára, hogy le kell mondanunk igazságtalan előnyeinkről. Olyan baloldal lenne, mely fel tudja vállalni, hogy az elittel szemben a leghatásosabb fegyver, ha megjelennek a társadalomban olyanok, akik valóban másképp akarnak élni, más elvek alapján cselekedni, akik nem osztoznak a hazugságokban és elfogadhatatlan játékszabályokban.

Térjünk vissza a valósághoz! Radikális baloldal most csak nyomokban fedezhető fel.

A rendszerváltás idején nálunk minden szubkultúra liberális vagy nemzeti volt, hiszen a szabadságot elnyomó, a Birodalom alá kényszerítő államszocializmus volt a fő ellenség a fiatalok között. Akik jelenleg - és 1989 óta - balról támadják a szocialistákat, és az antifasizmus leghangosabb szószólói, szintén felelősek közéletünk hihetetlen elmaradottságáért. Még mindig vagy Kádár hívei, és máig azt a rendszert akarják rekonstruálni javított formában, vagy pedig az államszocializmus baloldali ellenzékéhez tartoztak, és reformterveiket, akkori harcaikat és arcaikat hozták át a kapitalizmusba. Még azt sem veszik észre, hogy a szemük előtt generációs fordulat zajlik a 80-82 után születettektől kezdődően, és nem valamiféle elkorcsosulás, hogy a fiatalok nem fogékonyak az ő eszméikre és jelképeikre. Ezzel a mentalitással még az esélyét is elvették annak, hogy a baloldal új szubkulturális alapokhoz jusson, és ugyanúgy áthangszereljen régi dolgokat, mint a radikális jobboldal tette.

Nézzük meg a két üldözött jelképet, a vörös csillagot és az árpádsávos zászlót! Az egyiket koncerteken és meccseken lengetik, autókra ragasztják, pólókra varrják, a szabadságharcosok jelképévé vált bizonyos körökben. Köze nincs a nyilasokhoz és a zsidóüldözéshez. A vörös csillag viszont még ugyanúgy Kádárt, a diktatúrát és a szovjeteket jelenti, maximum néhány tucat kisöreg nosztalgiázik alatta május elsején a Városligetben. A radikális jobboldal új jelentést tudott adni a régi jelképeknek, át tudta hangszerelni őket. A fiatalok úgy érzik, ezek nem 60 éves ócskaságok, hanem tegnap vagy ma találták ki őket, és kifejezik számukra mindazt, amit az őket érintő kérdésekről gondolnak.

Két éve az Élet és Irodalomban egy cikkében azt írta, hogy a nemzeti radikális utcai harcosokra lényegében a rendszerváltó elit önmitológiája hatott.

Azt állítottam, paradox módon a baloldaliak és a liberálisok tehetnek arról, hogy a fiatalok döntő többsége ma vagy teljesen passzív, vagy radikális politikai akcióként nem tud mást elképzelni, mint szélsőjobbos jelmezben rendőrökkel verekedni. Ha valaki elmegy egy kicsit nyugatabbra, akkor látja, hogy ott a fiatalok életében a politika folyamatosan jelen van. Az iskolában találkozik az állampolgári ismeretek részének tekintett diákönkormányzattal, utána az ifjúsági szervezetekkel. Amikor elkezd dolgozni, kapcsolatba kerül a szakszervezetekkel. És akkor még nem is beszéltünk a civil társadalomról. Tehát van egy csomó politikai cselekvési lehetősége, mely természetes módon beépül az életébe. Nálunk viszont csak a négyévenkénti szavazás van, ami - lássuk be - a lehető legkorlátoltabb politikai részvétel. Ha valaki úgy érzi, hogy ez az egész neki nem tetszik, akkor ezt a hagyományos politikai rendszerben nem tudja kifejezni.

Egyetlen modell van előtte, a rendszerváltó elit mítosza, hogy milyen hősiesen küzdött az államszocializmus ellen, tüntetett és verekedett a rendőrökkel. Ha nekem nem tetszik, ami van, akkor - gondolja sok nemzeti radikális fiatal - ehhez a pozitív mintához nyúlok. És én vagyok az őrzője ennek, a rendszerváltó elit pedig az árulója. Nem véletlenül kering a radikális jobboldal élcsapatán belül az a narratíva, hogy éppen az a Demszky Gábor verte le lázadásukat a posztkommunisták ellen, aki annak idején ugyanezt csinálta a kommunistákkal szemben.

Abban az írásban egyébként azt akartam mondani és most is úgy gondolom, hogy nem fognak működni ebben az országban a dolgok, ha nem találjuk meg a kritika, a lázadás, az elégedetlenség, a nonkonformizmus új útjait, ha nem nézünk szembe azzal, hogy valamilyen radikalizmus nélkül egy társadalom magatehetetlen, önpusztító és beteg. Nem kellene félnünk ettől.
 
 
Forrás: Hírszerző, 2009. május 29.

 

Pártállástól függetlenül

Hódít a baloldali populizmus a francia politikában

2009. április 15. 16:55 HVG

 

 

Pártállástól függetlenül a kapitalizmus kilengéseinek ostorozásában versengenek az elmúlt hónapokban a francia politikusok. A példa nélküli világgazdasági válságban megvan annak a veszélye, hogy a baloldali radikalizmust nem tudják kordában tartani az azt gerjesztők, élükön Nicolas Sarkozy államfővel - vélte a Le Monde című napilap szerda délután megjelent számában.

A mértékadó párizsi újság elemzése szerint a "szélhámos cégvezetők" viselkedését vagy a több tízezer állását elvesztő igazságtalan sorsát a politikusok egy évvel ezelőtt még szó nélkül eltűrték, de a nagyvállalatok igazgatóinak milliós jutalmai és végkielégítései a válság miatti elbocsátási hullám közepette szabályosan érthetetlenné váltak. Hogy ezt a vállalatvezetők nem hajlandók megérteni, az a lap szerint a globalizáció azon "perverz hatásából" fakad, hogy a francia elit egy része elvesztette a nemzeti viszonyítási pontokat és csak világméretekben, az angolszász modell szerint gondolkodik. "Olyan, mintha két, közös érdekek nélküli világ létezne egymás mellett, az összecsapás jelentős kockázatával a válság miatt" - fogalmaz a lap.

Ebben a hangulatban a Le Monde szerint a politikusok úgy nyúlnak a baloldali radikalizmushoz, hogy kiszámíthatatlan, képesek lesznek-e kordában tartani az általuk gerjesztett indulatokat vagy pedig azok őket is elsodorják. Ennek legszembetűnőbb példája az államfő politizálása, aki - felismerve a válság súlyosságát - a kapitalizmus erkölcsössé tételét tűzte zászlajára, s szinte mindennap "kiosztja" valamiért a francia vállalatvezetőket vagy az osztalékok újraelosztására tesz javaslatot. Sarkozy pártja, a jobbközép Népi Mozgalom Uniója (UMP) pedig törvényjavaslatokat készít elő arra az esetre, ha a vállalkozók maguktól nem teljesítenék az elnök kívánságait. "Olyan ez, mintha a jobboldal hirtelen baloldallá változott volna, hogy Robin Hoodot játsszon" - vélekedik a cikkíró Francoise Fressoz.

A Sarkozy-féle radikalizálódásban két stratégia keveredik a lap szerint: az államfő offenzív módon ellenfele, a baloldal terepére tör, mert a szocialisták előtt ismerte fel, hogy most a szabályozás időszaka jött el a világban. A másik stratégia azonban inkább védekező magatartás: az elnök túlígérte magát a választási kampányban, és tőle független okok miatt két évvel később képtelen teljesíteni a választási ígéreteket - emlékeztet a lap.

A gazdasági növekedés és a javuló vásárlóerő helyett a világméretű recesszió miatt tízezrével megszűnő munkahelyek elvesztését kell Sarkozynek kezelnie. Ha ezt a "hiányt" tudatosítja, a kampányban felépített gondviselő elnök imázsának vége. Ezért Sarkozy inkább úgy csinál, mintha most is kampányidőszak lenne és "szómágiával" megjelöli a bűnbakot a tisztességtelen vállalatvezetőkben, az osztalékok újfajta elosztásával a vásárlóerő növekedését ígéri, vagy a munkahelyek megtartásának lehetőségét helyezi kilátásba, amikor egy vállalatvezető túszul ejtésével történő sztrájknál a telephely megmentéséről beszél - hangsúlyozza a Le Monde.

A lap szerint a francia politikában a 2007-es elnökválasztási kampányra jellemző populizmus folytatódik a többi volt jelölt, így a baloldali Ségolene Royal és a centrista Francois Bayrou esetében is. Két évvel ezelőtt a szélsőjobboldali szavazók meghódításának köszönhette győzelmét Sarkozy, a jelenlegi válságban viszont "a játék nagyobb rizikóval" jár: míg Royal arról beszél, hogy olyan, mintha monarchia lenne Franciaországban, az államfő jól tudja, hogy a franciák egyszer már lefejezték királyukat - zárja írását a Le Monde.

 

 

 

Kép

  

Szabó Máté

Globális civil tiltakozások, globális civil társadalom és tiltakozási kultúra

(részlet)

Kép

A társadalmi mozgalmak és tiltakozás kutatása jelentős tapasztalattal és felkészültséggel érkezett a 21. század küszöbére. A hatvanas évek diákmozgalmi-új baloldali, terrorista, illetve a nyolcvanas évek új társadalmi mozgalmai, a zöld, a feminista és a békekezdeményezések, az alternatív életformák, majd a kommunista rendszerek bukásával összefüggésben megizmosodó demokratizáló mozgalmak és az Európa-szerte megnövekedett jelentőségű új jobboldal és az idegen-ellenesség, valamint a globális mozgalmak meglehetősen széles körben feldolgozott kutatási témák a nemzetközi társadalomtudományban. Azonban ma még kétségkívül hiányzik azon globalizáció-ellenes tiltakozások elemzése, amelyek a világpolitikában elsősorban az 1999-ben, Seattle-ben rendezett WTO-találkozó elleni tiltakozás óta váltak és válnak a globális jelentőségű nemzetközi találkozók kísérőivé.

Holott az ilyen tiltakozások lehetőségének kialakulását sok, korábban a társadalomtudományok által elemzett és diagnosztizált összefüggés segítette elő, melyek összetalálkozása mégiscsak a társadalmi gyakorlat terén jelent meg, ismételten megerősítve ama felismerést, mely szerint a mozgalmak és tiltakozások a társadalmi gyakorlat kreatív, innovatív szereplői, amelyek gyorsan, flexibilisen alakulnak át a környezet kihívásainak hatására. Miben újak ezen tiltakozások szereplői, miért tekinthetjük ezeket újfajta mozgalmaknak, amelyek talán ismét, a korábban már említett, 20. századi mozgalmi hullámokhoz hasonlóan egy újabb tiltakozási és mozgalmi hullám jellemzőit mutatják fel?

 

1. Tiltakozások a globalizáció ellen

Minden új hordoz korábbról már ismert vonásokat. A nemzetközileg koordinált mozgalmi tiltakozó kampányok jelensége már a 19. század kapitalista globalizációs tendenciáinak kibontakozásától kezdve ismert sajátossága az európai munkásmozgalomnak vagy a feminista mozgalmaknak, illetve a békemozgalmaknak. Ezekben a nemzeti politikai-társadalmi téren megszervezett mozgalmak hoztak létre nemzetközi kampányokat, szervezeteket. A posztmodern globalizációs mozgalmak azonban a globális társadalmi-politikai térben szerveződnek meg, integrálnak támogatást, egyéneket és csoportokat, amelyeket esetleg nem is kívánnak a nemzeti társadalmi-politikai térben, terekben önállóan megszervezett ágensekként létrehozni. Míg korábban a szolidaritás-séma adta az összeköttetés alapját a különféle csoportok között, amely a különféle nemzeti társadalmi-politikai keretekben kialakult hasonló és összefüggő konfliktusok és problémák megoldására koncentrálva mobilizálta az elkülönült mobilizációs kampányok koordinált cselekvését, addig jelenleg a globális társadalmi-politikai tér egységesen érvényesülő problémái töltik be ezt a feladatot; ők mobilizálják a különféle régebbi és újabb tiltakozási potenciálokat a közös cselekvésre a globális társadalmi-politikai térben, amelyben az elektronikusan szervezett mozgalmak és a globális elitek konfliktusa zajlik. A közös elem a tiltakozás mozzanata az adott, többnyire globális–regionális elit döntéshozatala, léte, eljárása ellen, amelyben a legkülönfélébb elitellenes grass-roots csoportok, avagy ellen-elitek különböző frakciói vesznek részt. A tiltakozásban való részvétel nem alapul állandó, közös célok, diagnózisok, szervezeti struktúrák mentén felépülő koordináción. Ez a „patchwork”-jelleg teszi lehetővé, hogy leomoljanak a globális tiltakozáson belül a korábban eléggé átjárhatatlannak látszó falak a munkásmozgalom régi, illetve az új mozgalmak új tiltakozási potenciálja között. Ezekben a globalizáció-ellenes akciókban a szakszervezeti-munkásmozgalmi tiltakozás új profilja bontakozik ki, mely a 20. század végének a korábbi munkásmozgalommal és a kortárs szakszervezetekkel egyaránt ellentétes és különböző mozgalmait (feministák, zöldek, autonómok és bizonyos etnikai mozgalmak) egyaránt magában foglalja. Az egység, ha van, akkor akcióegység, és ez jelöli ki a mozgalom határait. Aki részt vesz benne, benne van legyen erőszakos vagy erőszakmentes, kapitalizmus- vagy modernizáció-ellenes célja, stratégiája. A globalizáció-ellenes mozgalom posztmodern, legalábbis abban az értelemben, hogy megismétlődnek benne a 20. század baloldali jellegű mozgalmi kultúrájának bizonyos elemei: a szocialisták, a szindikalisták, az anarchisták, a zöldek és az alternatívok mozgalmainak és tiltakozásainak hozadéka. Az ad hoc akcióegységek, a hálózatok hálózatainak létrehozása jellemezte a korábbi mozgalmak stratégiáit is, de ezeknek többnyire lokális-regionális jellege volt – a külső szolidaritás eseti megnyilvánulásaként vendég-aktivistákkal, avagy másutt, szolidaritási akcióként megszervezett hasonló jellegű, kapcsolódó tematikájú rendezvényekkel. A globalizáció-ellenes mozgalomban új elemként jelenik meg, hogy mindenki vendég, ugyanakkor mindenki otthon van – legyen a rendezvény bárhol –, mivel a tematika nem kötődik a rendezvény helyéhez, társadalmi-politikai értelemben a tiltakozók is a globális társadalmi-politikai rekrutáció alapján álló heterogén szivárvány-koalíciót jelképezik, még akkor is, ha a költségek függvényében a helyi-körzeti aktivizmus részvételének esélye esetleg nagyobb lehet. Ez azonban nem döntő tényező a globalizált világ globalizáció-ellenes mozgalmaiban. A tér és idő költségtényezői fontosságának a modern kommunikációs és közlekedési technológiák következtében való csökkenése és a globális hálózatok világszerte létrejött struktúrái bizonyos elitcsoportok számára megkönnyítik a globális szervezést és szerveződést, illetve a mobilizációt, s ezek a csoportok a legkülönfélébb célokkal és motivációkkal hozzák létre akcióegységüket és folytatják tevékenységüket a globális elitek találkozói ellen. A 20–21. század fordulóját a globalizáció-ellenes tiltakozások tartósabb struktúráinak kiépülése jellemzi, ami ismételt érveket szolgáltat amellett, hogy a tiltakozás mozgalmi mobilizációja racionális struktúrákban szerveződik meg a társadalmi-politikai-kulturális keretfeltételek menetén. A mobilizációs lehetőségstruktúra átalakult: a döntések egy része transzparensen globális szervezetek és elitek kezébe került, s a döntések nemzetállamok feletti struktúrákban születnek meg. A mobilizációs struktúrák megszerveződésére e globális társadalmi-politikai térben teret engedtek és engednek az új kommunikációs technológiák, amelyek globális társadalmi hálózatok, a születőben lévő globális civil társadalom kereteit jelölik ki. A globálisan szervezhető erőforrások – melyek sokkal nagyobb, globális média-eseményekké válnak, mint a legjobban megszervezett, esetleg nagyobb volumenű, de a nemzeti társadalmi-politikai térben megszervezett tiltakozás akár nemzetközileg szervezett szolidaritási eseményekkel felerősítve – a tiltakozás számára koncentráltan használhatók fel egy-egy globális esemény ellen. Az erőforrások globális tiltakozásokká szerveződése. tehát a korábbi struktúrák és lehetőségek leghatékonyabb felhasználását meghaladó eredményekre vezethet, és így a résztvevők szempontjából racionálissá válik a globális társadalmi-politikai térbe való kilépés többletköltségeinek fedezése. Ennek hasznai egyfajta mobilizációs dinamika kiindulópontjául szolgálnak, mely a globális média közvetítésével, illetve a tiltakozók saját elektronikus kommunikációs hálózatainak kibővülésével kumulálja a források mobilizációját. Ugyanakkor jelentős gátló tényezőktől szabadítja meg a mozgalmak tiltakozását, illetve olyan új struktúrákat épít fel, amelyek mintegy „kibújnak” a társadalmi-politikai ellenőrzés kialakult, nemzetállami szerveződésű rendszereiből. A globális tiltakozások a jelentős globális diszkurzív-kommunikatív struktúrákra épülve hozzák létre az erőszakos, avagy erőszakmentes demonstrációt, a blokádot a globális rendezvénnyel szemben. A 20. század végére a nyugati demokráciákban a közrendvédelmi partnerség olyan rendszere alakult ki, amelynek kalkulálható tényezőivé váltak a rendvédelmi szervek és a különféle, rendszeresen legálisan tiltakozó csoportok és mozgalmak. Az előzőleg egyeztetett, a kölcsönös tolerancián és előzékenységen alapuló, szinte korporatív struktúra létrehozását jelentő rendszereket a marginális, ellenzéki csoportok elutasították. Ezen csoportok féken tartására a közrendvédelem koncentrálta a preventív és reaktív ellenőrző tevékenységét. Ez a tiltakozó mozgalmak feletti ellenőrzés hatékonyságának megnövekedésével járt. A nagy, jelentős csoportok – a szakszervezetek, a foglalkozási szervezetek, a zöld mozgalmak fokozatosan részévé váltak a partnerségi rendszernek, és a rendfenntartók a marginalizálódó radikálisokra koncentrálhatták erőiket.........

A politológia alapkérdése, a hatalom problémája az úttörőnek tekinthető politikai és társadalmikommunikáció-kutató Karl Deutsch 20. század második felében fogalmazott előrejelzése szerint egyre inkább az információ és az információáramlási csatorna ellenőrzésének kérdésévé válik (gondoljunk például a 21. század terrorellenes globális küzdelmének technikáira, az azokat kísérő kampányokra). Az imázsok konfliktusai, konkurenciája és kooperációs rendszereinek kiépülése párhuzamosan zajlik a globális tömegmédiában és a világhálón, valamint a személyes elektronikus kommunikációk jelrendszerének kommunikatív tartalmában. A hatalomhoz hasonlóan a legalapvetőbb politikai kategória, a konfliktus és a politika folytatása a legkülönfélébb eszközökkel, köztük a háborúval a cyberspace és a mobil kommunikáció terén egyaránt és összefüggésben zajlik. Az állam, a politika oly fontos és központi szereplője, nem találja meg többé saját erőszakmonopol-területét, kicsúszik alóla a globális kommunikációs láncolatokkal összekapcsolt és elválasztott civil társadalom pillérjeiben, amelyek államok felet és alatt húzódó stabil struktúrákat alkotnak és rendeznek újjá. Az állam éjjeliőreivel és csendőreivel globalizálódik, hatalma a globális ellenőrző funkciók alá kell, hogy rendeződjék ahhoz, hogy fennmaradjon. A globális csendőrség pedig gondolatrendőrség lesz, amely a tolerancia problémáit újrafogalmazva globális ellenelitek globális szervezkedéseinek nyomán igyekszik haladni. A 19. század politikai krimije egy utcában, társaságban vagy városban, intézményben zajlik, a 20. századé autós üldözésekkel az ország sorompóval elválasztott terében, repülőgépekkel az államok felett, a 21. századé pedig számítógépes kommunikációk arctalan és lokalizálhatatlan globális terében az üldözők, az állam, a Rend szolgái, illetve a Rend ellenségei, megváltoztatói, a másként gondolkodók között. Hová lesznek eben a harcban az emberi jogok és a pluralizmus játékszabályai, a jogállami eljárások közös standardjai? Olyan szabályok lépnek a helyükbe, amelyek a jogállam előtti időkben a bunkós csendőr és a forradalmárok között, a cenzor és a lapszerkesztők között voltak érvényben, mert a jogállam a szuverenitáshoz, az emberi jogok a demokráciához, mindkettő pedig a régi „wesztfáliai” típusú, a globalizáció előtti szuverén területi államhoz kötött. Újrarendeződnek tehát a demokrácia, a pluralizmus és az emberi jogok erős keretekkel határolt perspektívái, és a 21. század kaleidoszkópján új mozaikok jelölik a régi politika alapfogalmait.

A régi paradoxont, mely szerint a politikai közösség határairól szóló döntés autoritatív döntés kell legyen, és az exkluzivitás jelenik meg benne, amely kívül tartja a határon túliakat, az internet demokráciája újrarendezheti. A közösség öndefiníciós hatalma inkluzívvá válhat. Mindenki csatlakozhat korra, nemre, fajra való tekintet nélkül, egyetlen apró feltétellel: csatlakozással (connection) kell rendelkeznie, illetve képesnek kell lennie a cyberspace angolján való kommunikációra. Ennek alapján az új honorácior elitet a Besitz és Bildung már nem a helyi birtok és a közös jobb iskola akcentusával jelöli, hanem a megszerzett byte-mennyiségel, valamint a homepage-gyártás és levelezőhálózat-menedzselés globális készségeivel. A birtok a hardware, a műveltség a kapcsolatteremtés. Az internet újraformálja az elit és a tömeg, az elit és az ellenelit központi jelentőségű koncepcióit is.

Mi marad a régi irányzatfogalmakból, illetve mi lép a helyükbe? Ez egy kedvelt tematikája a politikaelméletnek, és jól használható a barát és az ellenség kijelölésére. A bal és a jobb, a liberális és a konzervatív, no meg a szocialista és a nacionalista meg a többiek mindig újabb és újabb szerep- és munkamegosztásban rendezik újra soraikat. A globális civil társadalom 21. századi koncepciói ugyancsak lehetőséget adnak az újragondolásra a globalizáció radikális és mérsékelt híveinek elkülönítésével, illetve az alternatív és a konzervatív szerepek elkülönítésével.

Helmut K. Anheier, a Globális civil társadalom 2001 című évkönyv egyik szerkesztője és szerzője szerint az új pozíciók s egyben politikai irányzatfogalmak az alábbi módon szelik át a meglévő törésvonalakat és közösségeket:

 

A globalizáció támogatói

A transznacionális business és támogatói, a globális kapitalizmus hívei nem látják a globális gazdaság ellenőrzését szükségesnek, a dereguláció és a szabad piac feltétlen hívei. Igazságosnak tartják az emberi jogok nevében vezetett háborúkat.

A globalizáció elutasítói

Az antikapitalista társadalmi mozgalmak, valamint a  fundamentalista nacionalisták és az erős nemzetállam hívei tartoznak ide. A bal és a jobb oldalairól azok, akik a nemzeti szuverenitást védelmezik, a technológia és a piac-ellenőrzésének,bizonyos  szélsőséges álláspontokat vallók pedig a felszámolásuk hívei. . Elutasítják a humanitárius beavatkozásokat.

A mérsékelt globalisták

Nemzetközi szervezetek, társadalmi mozgalmak és network-jeik, azok akik „civilizálni „  akarják a globalizációt, a technológia és a piac a társadalom ellenőrzése melletti fejlődését kívánják eléri, az ökológiai és szociális szempontokat kívánják érvényesíteni az ellenőrzésben. A globális civil szolidaritás és az emberi jogok érvényesítése mellett állnak ki.

Alternatívok

Grass-roots csoportok. Társadalmi mozgalmak és network-jeik, melyek célja a „kiválás a globális világból”,  sajátos alternatív életmód, alternatív ökonómia létrehozása ahagyományos társadalmon és gazdaságon kívül. Szerintük  a civil társadalom akciói helyettesíthetnek mindenféle állami erőszakot, arra nincsen szükség a nemzetközi konfliktusmegoldásban.

 

A fenti szisztematika csak az egyik a kedvelt kockakombinációk köréből. Alapfeltevése, hogy az új konfliktus és irányzati szerkezet felülírja a régit, és új politikai kombinációkat és szövetségeket tesz lehetővé. Hogy ilyesmi lehetséges, azt a 20. század alternatív mozgalmai kapcsán átalakult jobb- és baloldali sémák, valamint a szociáldemokrácia ezredvégi harmadik útjai kapcsán bizonyítottnak tekinthetjük.A 19. század nem rendelkezik a 20. és a 21. század politikája felett olyan meghatározó erővel, amely ne engedné meg a hagyományos törésvonalakon kialakult politikai és szellemi szereposztások újjárendezését. Ennek mértéke és milyensége persze mindig változó és vitatható, ahogyan ezt az alternatív mozgalmak vagy a szociáldemokrácia harmadik útja körüli vitákból megismerhettük. A konzervatív múltba nézés és a futurista jövőbe veszés között a politikai konfliktusok és irányzatok új térképe rajzolódik ki a globalizáció tartalmi és morfológiai kihívásai kapcsán. A fenti séma egyik problémája ugyanis mindenképpen az, hogy elsődlegesen vagy majdnem kizárólagosan csak szubsztantív kérdésekre orientált, és nem alkalmazza önálló elemzési szempontként a társadalmi-politikai konfliktusmegoldás és artikuláció formáinak és infrastruktúrájának szempontjait. Ebből a sémából úgy tűnik, mintha lennének eleve adott alanyok és képleteik, amelyek az új kérdések hatására újrarendeződnek, esetleg új alanyok vagy kombinációk, pl. új mozgalmak új szövetségek jelennek meg. Emellett azonban maguk az artikulációs és konfliktus-megoldási képletek is átalakulnak, és nem csupán az új kérdésfeltevések szubsztantív tartalmainak és az azokkal kapcsolatos alternatíváknak a hatására. Azon túl, hogy nem azonosítható sem az új jobb, sem az új bal (hiszen a más típusú kérdésekre adott válaszok közössége és különbsége – immár sokadszorra – újrarendezi a tradicionális szerepeket), az alanyok köre és kommunikációs struktúrája is megváltozik. Ezzel a kérdéssel az évkönyv egészén belül más írások azért foglalkoznak. Anheier sémájában ugyanis az elit különféle csoportja és az ellenelit szerveződései egyaránt pártpolitika felettiek vagy alattiak. Ez egybecseng a politikai pártok újabb funkcióváltozásairól szóló irodalom bizonyos megállapításaival, azonban cáfolja azt az állítást, hogy a pártok mellett és felett a nemzeti és a nemzetközi vagy a globális politikában csupán politikamentes NGO-k jönnének létre. A társadalmi mozgalmak és a civil csoportok politikaértelmezése más, mint a pártoké, és eszerint a mobilizációt egy speciális témakomplexumra és támogatói körre a tiltakozások eszközével koncentráló politikaértelmezés szerint igenis politizáló mozgalmak sorakoznak fel vagy rendeződnek újjá a globalizáció kihívásai körül. Amellett, hogy a globális politikában nem pártok, hanem a globális civil társadalom csoportjai szerepelnek, megjelenik kommunikációs csatornáik újdonsága, sajátszerűsége is. A pártok és parlamentek politikai kommunikációja is átalakul, de nem tűnnek el meglévő, konvencionális formái. Az új politikai arénák új, nem sok hatalommal és beleszólással rendelkező szereplői azonban nagymértékben függnek az új kommunikációs csatornák nyújtotta gyors kapcsolatteremtési lehetőségektől: a politikai kiscsoportok, a kezdő társadalmi szerveződések a cyberspace közvetítése révén hozzák létre kommunikációs hálóikat, amelyek többnyire precedens nélküliek. Más lesz tehát a mobil, globális elektronikus kommunikáció szerepe a pártok és a globális civil mozgalmak körében.

Ahogyan John Naughton, a már említett, Globális civil társadalom 2001 című kötet „Internet és a globális civil társadalom” című fejezetének szerzője írja:

„Az internet hatalmas lehetőségeket nyit meg azoknak a csoportoknak a számára, akik a konvencionális hatalmi struktúrákon kívül működnek. Ezt az információ és a kommunikációs logisztika megváltoztatása révén teszi lehetővé. A civil társadalom intézményei az internet »korai alkalmazói« voltak, akik eredményesen és hatékonyan használták fel a hálózatot saját céljaikra és tevékenységeik koordinálására. Mindez nem meglepő a Háló libertárius ethoszának és decentralizált szerkezetének az ismeretében.”