Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Francis Wurtz a baloldali identitásról

Hétfő 2009. május 25. , írta Francis Wurtz

Francis Wurtz, az Európai Egyesült Baloldal/Északi Baloldali Zöldek EP-frakciójának leköszönő elnöke a Transform c. folyóiratban röviden összefoglalta a GUE/NGL európai parlamenti működésének eredményeit. A cikkben részletesen kitér arra is, szerinte melyek a modern baloldali identitás ismérvei.


 

Baloldali azonosságunk főbb elemei

Természetesen azok az utak, amelyeken az állampolgári mozgalmak a politikai és parlamenti cselekvéssel összekapcsolódnak egyik országról a másikra és egyik ügyről a másikra változnak. Hollandiában és Írországban a baloldalnak megvannak a győzelmes tapasztalatai a szerződés leszavazásából. Olaszországban és Németországban a baloldalnak sikerült hatalmas béketüntetéseket szerveznie. Ausztriában a Haiderrel szembeni ellenállás nagy hatással volt egész Európára. Az északi országokban az ökológia és feminizmus került előtérbe. Egy olyan csoportnak, mint a mienk, a célja az volt és az is marad, hogy megossza a tapasztalatokat, hogy közösen felépítsünk egy baloldali identitást, amely túlemelkedik a tagpártokon, és az eseményekben ezek specifikus helyzetén a politikai spektrumban. Ha meg kellene világítanom a „GUE-NGL identitás” kulcselemeit, a következőket említeném: a társadalmi rend, ökológia, feminizmus, szolidaritás, demokrácia és emberi jogok, béke.

A társadalmi rend

Egy olyan Európa építésén dolgozunk, ahol a fő prioritás a népek első helyre tétele – egyenlőségük, képességeik és jogaik kibontakoztatására. Ez magában foglalja az alkalmazást és a tanulást, amelyet mind a nőknek, mind a férfiaknak biztosítani kell. Ez magában foglalja az oktatást, kutatást és kultúrát. Magában foglalja az egészséget és az életfeltételeket. És, ez felhívás az állampolgárság modern formájára a munkahelyen és a társadalomban. Az ilyen választások megfelelő forrásokat igényelnek. Különösen támogatunk minden helyénvaló eszközt, hogy alapokat teremtsünk ezekhez a prioritásokhoz. Ami visszavezet bennünket a megfelelő javaslatainkhoz az Európai Központi Bankot, a szelektív hitelt, a közfinanszírozást, a tőkemozgások megadóztatását és a nemzetközi intézmények alapvető átalakítására irányuló globális akciót illetően. Néhányunk számra ez azt is jelenti, hogy sürgősen egy valódi új globális valutát kell létrehozni, hogy finanszírozni lehessen az egész emberiséget szolgáló javakat és szolgáltatásokat.

Ökológia

Egy olyan Európáért dolgozunk, amely kezdeményező szerepet vállal az ökológia területén. Gondolok itt a klímaváltozásra, a biodiverzitásra, a tiszta energiára, a tömegközlekedésre és a kombinált vasúti-közúti szállításra, a tisztes lakhatásra, a tiszta levegőre, felelős és a közt szolgáló vízügyre. Ezen kívül elismerem ebben az összefüggésben annak szükségességét, hogy egy új mezőgazdasági és élelmezési politikára kell törekednünk, amely a farmereket és nem az agroüzletet védi.

Női jogok

Olyan Európáért dolgozunk, amely elismeri a férfiak és nők egyenlő jogait az élet minden területén – kezdve a munkahelyektől. Sokunk számára a nők jogai alapvetők a társadalom megváltoztatásához. Európának anti-patriarchálisnak kell lennie és a szervezeteket el kell ismernie partnerként a társadalmi és szociális párbeszédben. Ahhoz, hogy megerősítsünk minden jogot, az Európai Unióban érvényben levő leghaladóbb törvények alkalmazását követeljük minden nő számára, aki Európában él – beleértve az egyenlőség jogait, a demokrácia sarokkövét. Külön kiemelten követeljük a reproduktív egészség és a szexuális nevelés jogainak elismerését, a nők fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jogának hatékony tlszteletben tartását; kerettörvényt a nőknek az erőszaktól való védelmére.

Szolidaritás

Olyan Európáért dolgozunk, ahol az emberek egymás mellett állnak, ahol kizárt a kirekesztés, száműzik a létbizonytalanságot és tiltják a diszkriminációt, rasszizmust, a xenofóbiát és a homofóbiát; ahol nem uszítják egymás ellen az embereket, ahol a Déllel való partneri viszony az egyenlőségen és nem az alávetettségen, kölcsönös fejlődésen és nem zsákmányszerzésen, a tiszteleten és nem a leereszkedésen vagy megvetésen alapul. Ennek az Európának száműznie kell a szegénységet, amely ma 65 millió európait sújt, akik kétharmada fiatal! A bevándorlóknak a többi állampolgárral azonos jogokat kell élvezniük – beleértve a helyi választásokon a szavazati jogot. És ennek az Európának a menekülteket védenie kell és nem védekeznie ellenük. Egy ilyen Európában nincs helye olyan törvényeknek, mint a „Szégyendirektíva” a fogvatartó központokról, sem a papír nélküli emberek üldözésének !

Demokrácia

Olyan felépítményért dolgozunk, aktívan és tartósan igényt tart az állampolgárok véleményére minden fontos vállalkozásban: a politika fejlődésében, annak megvalósításában, az eredmények értékelésében. Mozgósítunk azért, hogy az alapvető jogokat elismerjék az Európai Unióban. Fontosnak tartjuk, hogy az egyedüli jelentésnek, amelyet a jelenlegi törvényhozás elfogadott ebben a kérdésben a szerzője Giusto Catania, frakciónk tagja. A jelentés a diszkrimináció minden fajtájával foglalkozik – a bevándorlók és menekültek eseteitől a gyermeki és szociális jogokig.

Béke

Olyan Európáért dolgozunk, amely súlyát és befolyását arra használja fel, hogy új szabályokat hozzon létre a nemzetközi kapcsolatokban: egyenlőbbeket, demokratikusabbakat, békésebbeket. Szembenézve a megoldatlan konfliktusok intranzigenciájával – mint Palesztina megszállása és a gázai nép bűnös fojtogatása – szemben a háború növekvő banalitásával – mint Irakban vagy Afganisztánban – Európának olyan alapra kellene helyezkednie, hogy a felelős kormányok iránti elkötelezettség nélkül vesse latba tekintélyét a nemzetközi jog alapján történő politikai megoldás szolgálatában; kötelezze el magát megújult erőfeszítésekre a leszerelés érdekében és ne fogadja el „rakétaellenes pajzs” létesítését Európa földjén; meg kell szabadulnia a NATO gyámkodásától, amelynek immár semmi értelme. Szembenézve az éhség botrányával, a felháborítóan egyenlőtlen fejlődéssel, és a menekültrendszer minden hibájával, Európának el kell kötelezni magát, hogy a gazdasági hadviselés és a legrátermettebb túlélésének elmélete fölé emelkedjen, hogy a kölcsönös és egymást kiegészítő érdekeken alapuló együttműködési egyezmények felé tegyen lépéseket. Egymilliárd ember szenved az alultápláltságtól a 21. században. Ez egy olyan szörnyűség, amelyhez Európának nem szabad alkalmazkodnia ! Szembenézve az oly sok nemzetet elnyomó hatalmi erőkkel, Európának nem kell hasonulnia a „vadnyugati” mintához, hanem közelebb kell kerülnie minden országhoz, amely új utakat keres, amelyek megengedik a felszabadulást, és tiszteletben tartják népeik méltóságát.

Egy szóban megfogalmazva, mi európai emelővé akarunk válni, hogy megváltoztassuk a világot!

Ahhoz azonban, hogy a prioritások újragondolása több legyen, mint jámbor óhajok listája, valamint hogy azokat aktuálisan, ha fokozatosan is, de realitássá tegyük, támadnunk kell annak a modellnek a forrásait, amely most képtelen arra, hogy megakadályozza a szükséges változásokat: a „szabad versenyre nyitott piacgazdaságot”, a „tőke szabad áramlását”, azt, hogy a Központi Bank nem felelős a polgároknak és az intézményeknek, hanem a pénzpiacoknak van alávetve; azt, hogy az ún. Stabilitási Paktum valójában a közös társadalmi költségeket akarja korlátozni; a javak és szolgáltatások általános szabad kereskedelmét és annak folyományát: az állandó nyomást a munkabérek, a környezetvédelmi normák csökkentésére, a szabályok és jogok korlátozására a versenyképesség nevében; azt, hogy fő döntési központok vannak, amelyek megkerülik az állampolgárokat és választott képviselőiket. Más szóval mindent, ami egy liberális Európát épített fel az elmúlt 20 évben, beleértve a lisszaboni szerződést. A mi frakciónk az egyedüli, amely a „másféle Európa” céljai és eszközei között ezt a koherenciát meg akarja valósítani.

 

 

 

AMELIE LANIER: Amit Marxtól lehetne megtanulni munkáról és gazdagságról a tőkés rendszerben (MAGYARUL!)

Előadás és vita 2009. május 16. (szombat) 19.00 Trafó

Kép
Egy kísérlet arra, hogy a Tőkében foglaltak néhány mozzanatának az aktualítását, korszerűségét, érvényességét mutassuk ki „ … az úgy nevezett szabad világ nem változott meg, csak az öltezete, és a túlzsúfoltság és a szegénység ugyanazok maradtak Manchester negyedeiben, ezer és ezer egészségtelen hajlék alig különbözik a dean streeti parányi menedékétől, a rendszer ellen emelt vádja és ennek jósló súlya érvényes, olyan képek, amelyek érkeznek a gazdaság mótorszerű központjairól, a chicagói iskola stratégai és professzorai irányította egypólusi világról, a szegénység hihetlen elterjedését mutatják, drógok és járványok terjesztését, fiatalok tömeges munkanélküliségét, erőszakot, gyilkosságokat rendőrkéztől, gyújtógatásokat, nemzetiségek szembesítését, vak elnyomást, fosztógatásokat, a nyomorultak és kisemmizettek ellenállását az őket fölörlő gépezet ellen …“ (Juan Goytisolo, La saga de los Marx, 1993)

Marx itten ismert, mint egy állami rendszer, az államtulajdon hirdetője. Ez helytelen. Marx egyáltalán nem akart alternativ államot, államtulajdont létesíteni. Elsősorban elemezte a tőkés rendszert. Meg akarta mutatni, hogy ez a rendszer az emberi szükségletei ellen működik.

Mi, a „Gegenstandpunkt“ német kiadó körül szervezkedő emberek akarunk terjeszteni egy olyan marxista elméletet, amely a „Tőke“ című művén alapul, a következő tételekkel:

1. A csereértékért, és ennek következtében az értékért folyó termelés kizárja az ellenértékkel nem rendelkező embereket a fogyasztásból. Magyarán: Akinek nincs jövedelme, nincs pénze, nem tud venni semmit – ilyen embernek a nyomor a sorsa.

2. Ebből következik: az egész termelésnek az értékesítés a célja. Tehát: Amit nem lehet eladni, vagy nem is gyártanak, vagy inkább megsemmisítenek. Ezért is létezik gazdasági válság: A szükséglet maga nem számít, csak a fizetőképesség. Ezt egy ideig a hitelrendszerrel bővítették, de már ennek a határai is mutatkoznak ...

3. A bérből élő ember függ attól, hogy egy vállalkozó tud belőle hasznot húzni. Csak a nyereséggel kecsegtető termelés folyik. Minél nagyobb a munka termelékenysége, annál nagyobb a nyomor, mert egyre több ember nem talál alkalmazót.

 

 

 

 

 

KépBAL Szabadegyetem célkitűzése, hogy a magyar és a nemzetközi baloldali tradiciókon, a szocialista, szociáldemokrata történelem epizódjain keresztül mindenki számára érthetővé tegye, hogy ma mit is értünk baloldali politika alatt. 

Reményeink szerint programjaink során a polgárok ezen ismeretek tudatában betekintést nyerhetnek a jelenkori baloldal irányzataiba és sokszínűségébe.

 

(Mi az, hogy baloldal?

Milyen értékrendszerrel rendelkezik a baloldal?

Milyen baloldali irányzatok vannak?

Aktuális-e még a szocialista kifejezés?

Létezik-e a demokratikus szocializmus?)

Rendezvényeinket legfőképpen a vidéki közösségekhez szeretnénk eljutatni, ezért várjuk a megkereséseiket a zoldtett@gmail.com email címre.

 

 

Ripp Zoltán
Szociáldemokrácia a rendszerváltás után
A rendszerváltás kezdete és a történelmi szociáldemokraták kudarca
1
A nyolcvanas évek végén a magyar társadalom mintegy egyharmada mutatott fogékonyságot a szociáldemokrata értékek iránt, s még 1989 közepén is nagyjából ugyanekkora volt az MSZMP népszerűségi indexe. Nem készült felmérés róla, hogy a két halmaznak mekkora volt a közös tartománya, de az adatokból kiindulva egy szociáldemokrata irányultságú pártnak jó esélye volt rá, hogy a rendszerváltás domináns erejévé váljon.
2
Az 1989 elején a kibontakozó többpártrendszerben az újjáalakuló Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak a nevén és a múltján kívül jószerint semmije se volt. Elsősorban olyan tehetséges és hiteles politikusok hiányoztak, akik a viharos tempóban pluralizálódó országban képesek lettek volna a politikai élet centrumába állítani pártjukat. A párt programjáról mégis megállapítható, hogy az MSZDP-t feltámasztó régi szociáldemokraták és a hozzájuk csatlakozó ifjabb politikusok korántsem „nosztalgiapártot" hoztak létre. A nyugati szociáldemokraták tapasztalatait hasznosítva és a rendszerváltás társadalmi igényeire tekintettel fogalmazták meg elveiket és törekvéseiket. Az új rendszert a szociális piacgazdaság és a jóléti állam modelljének megfelelően képzelték el, vegyes tulajdoni szerkezettel, a szociális szempontok és a munkavállalói érdekek szem előtt tartásával.
3
Az úgynevezett történelmi pártok közül leginkább a szociáldemokratákat lehetett szerves rendszerváltó erőnek tekinteni, hiszen azok közé tartoztak, akik a széthulló kádárista berendezkedés felszámolóiként a soron lévő feladatok jelentős részét helyesen ismerték fel, mégis sikertelenebbeknek bizonyultak a kisgazdáknál és a kereszténydemokratáknál. A történelmi pártok sikerességének tehát nem az volt az abszolút mércéje, hogy programjuk mennyiben felelt meg a kor kihívásainak. A szociáldemokraták kudarcának számos tényezője volt. Az MSZDP az ellenzék egyetlen baloldali pártjaként speciális helyzetben volt a magát baloldaliként tételező rendszer leváltásakor, de túl könnyű volna csupán ezzel a körülménnyel magyarázni a bukást. A legnagyobb gondot az okozta, hogy a párt nem tudta megfelelően elhelyezni magát a rendszerváltás erői között.
Az MSZDP arculatát egyfelől nem különböztették meg eléggé más rendszerváltó erőkétől, másfelől törekvései nem különböztek eléggé a radikális reformista szocialistákétól. A kudarc egyik döntő tényezője volt, hogy e helyzet érzékeléséből származó megkülönböztető törekvés - súlyos politizálási hibák miatt - csak tovább rontotta az esélyeket. Egyfelől a szociáldemokraták hangja - igazodva az általános trendhez - egyre radikálisabban MSZP-ellenessé vált, egyre gorombábban erőltették a hitelességvitát, miközben a volt MSZMP-tagok megnyerésére is pályáztak; másfelől pedig, mintegy ellensúlyozásként, a balos populizmus eszközeinek alkalmazásáról sem mondtak le, s nem tudták igazolni alkalmasságukat a napirenden lévő modernizációs feladatok megoldására.
4
Számos egyéb oka is volt a történelmi szociáldemokraták kudarcának, amelyek között nehéz, talán fölösleges is fontossági sorrendet fölállítani, de a legfontosabbakat érdemes számba venni:
a) Az első az MSZMP kezdeti stratégiája és az abból fakadó taktikázás. A többpártrendszer elismerése idején az MSZMP vezetése nem a hatalom feladását, hanem részleges megosztását tervezte, és elsősorban a történelmi pártokkal próbált kapcsolatot felvenni egy majdani koalíció megalapozása érdekében. Mindenekelőtt a szociáldemokratáknak igyekeztek gesztusokat tenni, már csak a hajdani pártegyesítésből fakadó legitimációs probléma miatt is, amelyhez az egykori pártvagyon ügyei is társultak. Az MSZDP számára létkérdés volt, hogy egyértelműen ellenzéki pártként definiálja magát, és úgy is viselkedjen - az ellenzéki kerekasztalban való részvétele is ezen múlott. A tárgyalásokkal megbízott Fejti György és csapata viszont kezdetben az ellenzéki egység felbomlására számított, és erre építette taktikáját. Az MSZMP magatartása éppenséggel nem gátolta az ellentétek éleződését a szociáldemokraták között. A múlt tapasztalataira is utalva megjelent az ellenségkeresés, tovább nőtt az amúgy is erős ellenállás az MSZMP felől érkező reformerekkel szemben. A sokat tapasztalt szociáldemokraták szemében a kommunisták taktikázása alighanem egybemosódott a titkosszolgálat feltételezett aknamunkájával. A szolgálat - belső utasításai értelmében - valóban folytatott az ellenzéki pártok politikáját befolyásoló operatív tevékenységet, s nincs ok feltételezni, hogy éppen az MSZDP lett volna kivétel. E beavatkozás hatékonysága azonban nyilvánvalóan eltörpült a „saját erőből" végzett bomlasztó tevékenység mellett.
b) A kudarc legnyilvánvalóbb oka az volt, hogy az MSZDP-ben nagyon hamar vezetési válságok, éles személyi ellentétek jelentek meg, amelyek kizárásokhoz, később pártszakadásokhoz is vezettek, lehetetlenné tették a történelmi szociáldemokrácia egységes képviseletét, s elindították a szétforgácsolódás folyamatát. A helyzet már 1989 nyarára elfajult, a belső konfliktusok miatt az ellenzéki kerekasztal arra kényszerült, hogy egy időre felfüggessze az MSZDP részvételi jogát a tárgyalásokon. A folyamatot csak időlegesen tudták megfékezni, az osztódás hamarosan feltartóztathatatlanná vált. Már az 1990-es választások előtt szétvált a Petrasovits Anna elnökölte MSZDP és a Takács Imre vezette SZDP, sőt mellettük megjelent a Kitzinger Ferenc-féle Független Szociáldemokrata Párt is.
c) A harmadik ok, hogy a népszavazási kiskoalícióban való részvétel nem növelte a párt népszerűségét. A siker gyümölcseit a liberálisok szüretelték le, miközben a szociáldemokrata attitűddel nem kompatibilis radikalizmus rajta ragadt a párton. Mindez csak aláhúzta a rendszerváltás liberális irányultsága és a hagyományos szociáldemokrácia közötti diszharmóniát. A kiskoalíció domináns pártja, az SZDSZ a frissen megalakult MSZP-t diszkreditálva az MSZDP-t ismerte el ugyan egyedüli hiteles szociáldemokrata pártként, de valójában kevéssé volt érdekelt szövetségese megerősödésében, inkább igyekezett elhódítani potenciális szavazóit.
d) A következő ok az a diszkrepancia, amely az emberek tudatában élt a szociáldemokrácia hagyományos arculata és a rendszerváltás nemzeti szuverenitást megteremtő tartalma között. A „nemzeti erőként" fellépő, sokarcú MDF, amely többek között szociális piacgazdaságot és fájdalommentes átmenetet ígért, a szociáldemokrácia potenciális bázisának jelentős részét is megnyerte.
e) Nem hagyható ki az okok sorából a megszakadt tradíció problémája. Nem az volt a fő gond, hogy az emberek a magyar szociáldemokrata mozgalomnak csak „Bad Godesberg előtti" koncepcióját ismerhették (azt is csak kevesen), hanem hogy a sajátos önálló szociáldemokrata kultúra, mentalitás a Kádár-korszak alatt elenyészett, nem tudott folyamatosan korszerűsödve megmaradni. (Szemben a konzervatív agrárius és keresztény hagyományokkal, amelyek atavisztikus vonásaik ellenére túlélőképesnek bizonyultak.)
f) A történelmi múltjára építő szociáldemokrata pártnak súlyos gondot okozott az elkötelezett munkásbázis hiánya. Nem tudták egyidejűleg levetkezni a direkt osztálypárti múltat, ugyanakkor a munkavállalók megnyerésére feléleszteni a régi szocdem mentalitást és munkásöntudatot. Az újjászerveződő MSZDP kimaradt a szakszervezeti pluralizmus megteremtéséből, az új szakszervezetek nem az ő égisze alatt szerveződtek. Nem hozhatott sikert a kapcsolatfelvétel az állampártról leválni próbáló „hivatalos" szakszervezetekkel, hiszen a SZOT nem volt hitelesebb az MSZMP reformereinél, sőt konzervatív tényezőként jelent meg a rendszerváltás erőinek szemében, mivel kénytelen volt felismerni és szóvá tenni a válságkezelés gazdasági követelményei és várható szociális következményei között feszülő ellentmondásos viszonyt.
5
Az 1990-es választásokon elszenvedett vereség, a parlamentből való kimaradás felgyorsította az MSZDP bomlási folyamatát. A Petrasovits Anna és a Borbély Endre által fémjelzett csoportok közötti elhúzódó konfliktus, amelynek eldöntésébe a bíróságot is bevonták, végül Petrasovits visszavonulásával végződött, s csak ezt követően próbálhatták meg a rendezést. 1993 októberében három szociáldemokrata alakulat - az MSZDP, a Független Szociáldemokrata Párt és a Király Zoltán vezetésével 1992-ben alakult Szociáldemokrata Néppárt - egyesült, de észrevehető politikai szerephez nem jutott, noha a volt MDF-es Király Zoltán a parlamentben is igyekezett hangot adni a párt véleményének. (A Takács Imre vezette SZDP fenntartotta különállását, 1997-ben „történelmi pártként" egyesültek a Bácskai Sándor vezette Kéthly Anna Szociáldemokrata Párttal.)
6
1993 tavaszára az SZDSZ is végérvényesen eldöntötte, hogy tisztán liberális arculatot ölt, csatlakozik a Liberális Internacionáléhoz, s nem pályázik a szociáldemokrata hely betöltésére. A szabad demokraták Szociális Szárny nevű platformja hiába próbálta megakadályozni ezt a döntést.
7
Az MSZP számára ez a helyzet kedvező lehetőséget nyújtott a szociáldemokrata pozíció elfoglalásához. A kilencvenes évek elején a szocialisták körében két koncepció jelent meg a különböző szociáldemokrata alakulatokhoz való viszony ügyében. A választmány elnöke, Vitányi Iván rendszeres párbeszédet szeretett volna folytatni az együttműködés érdekében; ám ezzel élesen szembefordult Horn Gyula pártelnök, akinek álláspontját egyetlen praktikus szempont határozta meg: élni kell a lehetőséggel, hogy az MSZP egyedül foglalhatja el a szociáldemokrata pozíciót. A magyar szociáldemokraták belviszályai ugyanis a Szocialista Internacionáléban sem maradtak visszhangtalanul, és a párt megalakulása óta oda pályázó MSZP esélyeit növelte, ha önállóan hitelesíti magát. Az 1994-ben megszerzett megfigyelői státus egyenjogúsította a szocialistákat, már nem volt akadálya a pártközi kapcsolatok normalizálásának, bár már nem nagyon volt mivel együttműködni. Az 1994-es választásokon az MSZDP az egyszázalékos állami támogatottsági küszöböt sem érte el, s az év végén Király Zoltánt Kapolyi László (üzletember, a korábbi rendszerben miniszter) váltotta a pártelnöki tisztségben. A mai helyzetet jól jellemzi, hogy jelenleg az MSZDP elnöke az MSZP frakciójának tagjaként képviselő a parlamentben, a magukat történelminek nevező szociáldemokraták pedig a pályafutása mélypontjára érkezett Szűrös Mátyást választották elnökükké.
 
Az MSZP létrejötte és szociáldemokratizálásának első kísérlete
8
Amikor az MSZP létrejött, önmagát nem szociáldemokrataként definiálta, más baloldali irányzatokat is integrált, ám nyomban kinyilvánította, hogy elfogadja a Szocialista Internacionálé 1989. júniusi stockholmi nyilatkozatát, s kérte felvételét a szervezetbe. Az új párt mindenekelőtt az MSZMP reformörökségének alapján kívánt közeledni a szociáldemokrata értékekhez. A párt élére került reformerek a válságkezelő és modernizáló politika folytatóiként szerettek volna vezető szerepet vinni az átmenetben. Ennek érdekében le kellett vakarni a pártról az ideológiai kötöttségeket. A hatalomban maradáshoz viszont erős pártra volt szükség, ez pedig a kontinuitás vállalására, azaz kompromisszumra ösztönzött, beleértve egyes régi ideológiai tételek megőrzését. Az MSZP megalakulásakor a párt első elnöke, Nyers Rezső is a reformkommunista és a szociáldemokrata vonal közötti kompromisszumos álláspontot képviselte.
9
A reformköri mozgalom radikális tagjait a kompromisszum csalódásként érte. Az éles belső harc elfedte, hogy a reformmozgalom maga is latens irányzatok együttese volt, amelyet a radikális retorika és a közös ellenfél tartott össze, továbbá az állampárt felszámolásának és egy demokratikus párt létrehozásának a szándéka. A közös platform kétségkívül viselt szociáldemokrata vonásokat, de igazán fontossá az vált, hogy a szociáldemokratizálás tendenciáját belőle lehetett kibontani. A szociáldemokratizálás a párt belső viszonyait, szervezeti felépítését és működési rendjét tekintve kezdettől sikeres volt. A platformszövetséggel azonban a demokratikus baloldal olyan konglomerátumát hozták létre, amelyben az eszmei tisztázás igénye sokáig a szétzilálódással fenyegetett. Ez volt az MSZP ideológiátlanításának másik momentuma. A kompromisszumnak megfelelően a demokratikus szocializmus és a többi szociáldemokrata kategória a szabad értelmezés prédája lett. Az MSZP a rendszerváltást pozitív fejleményként értékelte, s ez nyomban problematikussá tette a párton belüli határozottan antikapitalista álláspontok kezelését, amelyek a kibontakozó liberális rendszert kezdettől erős kritikával fogadták. A konfliktusokkal teli rendszerváltó helyzetben - s még jó ideig - gondot okozott, hogy kellő differenciáltsággal kezeljék a szociáldemokrata jellegű, illetve az azon kívül eső kritikai álláspontokat.
10
Az 1990-es vereség a tisztulás szükséges, de nem elégséges feltétele volt. Az elnökké választott Horn Gyula a kormányzásra készülő, pragmatikus-technokrata párt kialakítása jegyében, a korábbi reformmozgalmárok kulcspozícióba került körét megnyerve megkezdte a hatalmi centrum kiépítését. A vezetés jellegének kialakítása elvált az elvi tisztázás célját szolgáló programalkotástól, amelynek irányítására Pozsgay Imre kapott megbízást. Az ő nézetei azonban nem estek egybe a párt szociáldemokratizálásának tendenciájával, amit jelzett, hogy elszabotálta a programkészítést, majd kilépett az MSZP-ből. Az MSZP saját immanens - immár nem csupán az MSZMP-n belüli harcokban gyökerező - platformjainak kialakulása feltétele volt a sikeres programalkotásnak.
Az 1990 őszén Siófokon elfogadott program immár szociáldemokrata pártként definiálta az MSZP-t, nem függetlenül attól, hogy létrehozásában a Vitányi Iván vezetésével létrejött Szociáldemokrata Társulás platform vállalt oroszlánrészt. Évekkel később is hiányolták az MSZP „Bad Godesberg-i" fordulatát, pedig a siófoki programból annak megfelelő koncepció olvasható ki: nyugat-európai jellegű piacgazdaság, pluralizmus, jogállam, demokratikus társadalom célkitűzése, s e rendszeren belül a baloldali értékek képviselete. Más kérdés, hogy a program (kompromisszumai ellenére) előtte járt annak, amit a párt megjelenített.
11
A kilencvenes évek első felében a stratégiai viták adtak keretet a szociáldemokratizálás konfliktusos folyamatának. Annak ellenére, hogy az MSZP hatalmi centruma rá se hederített a nemzeti kérdésről, a más irányzatokhoz való viszonyról vagy éppen a gazdaságpolitikai koncepcióról folytatott elvi vitákra, a folyamat eredményei lassanként szervesültek, beleértve azt az eredményt is, hogy kialakultak az eltérő nézetek iránti tolerancia normái. Paradox módon a platformszövetségként alakult pártban az eszmei vitát folytató platformok háttérbe szorítása mellett zajlott a folyamat. Úgy is mondhatjuk: a legerősebb kváziplatform, a pragmatikus centrum abszolút dominanciája mellett partizánharcként valósulhatott meg. Folyvást kiderült, hogy a centrumot zavarta ugyan a rugalmas politizálásban az elvi álláspontok forszírozása, ám nagyon is rá volt szorulva, hogy a kormányhatalomra készülve hol ebből, hol abból merítsen.
12
Az MSZP Szegeden tartott 1992. évi kongresszusa fordulatot hozott. Számba vette a kormányhatalom megszerzésére irányuló politika szükségleteit, és ezek kielégítését állította a középpontba - igen kevés figyelmet fordítva a sokféle igény ellentmondásaira. Legalább négy követelménnyel kellett számolnia:
a) Szükség volt releváns válságkezelő és modernizációs programra, valamint a megvalósításhoz szükséges bázisra. A „szegedi gondolat" szerves része volt, hogy az MSZP vezetése nyíltan magához hívta a hatalomgyakorláshoz szükséges technokrata és bürokrata apparátust, azokat az embereket, akik a hatalomvesztés után a szocialistáktól formálisan elváltak, viszont sokan közülük jelentősen előrehaladtak az új viszonyok közé való beilleszkedésben, jelentős gazdasági pozíciók megszerzésében. A megszólítás találkozott az ő igényükkel is, amely a vereséget követő sokkhatáson túljutva megjelent. Nemcsak azért volt szükségük a politikai képviseletre, mert a radikalizálódó jobboldal egyre erősebben fenyegette őket, hanem azért is, mert elégedetlenek voltak a kormány irreleváns gazdaságpolitikájával.
b) Legalább ilyen fontos volt egy másik, a fentinek élesen ellentmondó törekvés, nevezetesen hogy megszólítsák a párt potenciális tömegbázisát jelentő tömegeket, a rendszerváltás csalódottjait, ami a demagógiától sem mentes, erőteljes kritikai pozíció elfoglalásával járt. (Pregnáns megnyilvánulása volt az 1993 nyarán megjelent és a párton belül éles vitát kiváltó hirdetés.)
c) Szükség volt továbbá arra, hogy az Antall-kormány kritikájában az MSZP az addig domináns liberális erőkkel egyenrangú ellenzéki pozíciót foglaljon el; ez volt az „egyenlő távolság" elvének praktikus szempontja, amely időlegesen felülírta a párt elvi állásfoglalását.
d) Végül elengedhetetlen volt a Szocintern-tagság elnyerése, a párt nemzetközi elfogadtatása, ami legalább annyira - vagy még inkább - megkívánta a kommunista múlt levetkezésének bizonyítását, mint a szociáldemokrata értékek hangoztatását.
13
Különös mércét állítottak a rivális politikai erők a karanténba zárt MSZP szociáldemokrata pártként való elfogadásának: saját szempontjaikat állították a „hiteles szociáldemokrata párt" kritériumaiként. A nyomásgyakorlást az MSZP nem fogadhatta el, ám nyílt egy jó esély a kitörésre. A Demokratikus Charta mozgalom kínálta azt a lehetőséget, amely révén az MSZP a szociáldemokrata elveket megerősítve tudta demonstrálni kiállását a szabadság és a jogállam mellett. Ez nemcsak bővítette bázisát, hanem egyúttal megerősítette híveinek elkötelezettségét ezen értékek iránt.
14
Az MSZP ekkor sokkal inkább volt a baloldal gyűjtőpártja, mintsem egészében szociáldemokrata párt; jelentős csoportjai kifejezetten nem szociáldemokrataként határozták meg magukat. A pártelit azonban az egységes MSZP képében volt érdekelt, ennek megfelelően a pártelnök többször kikelt az eltérő nézeteket képviselő és a tisztázatlanságokat problémaként megjelenítő platformok ellen. A tisztázási szándékokba könnyű volt belemagyarázni olyan szándékot, mintha bármelyik csoport is egy másik áramlat diszkreditálására vagy a szociáldemokrácia kebeléből való kitaszítására törekedne, jóllehet kezdettől konszenzus volt abban, hogy a sokszínűséget értékként kezelik. Valóságos rituálévá lett e tény megerősítése. Mindenesetre jó időbe telt, amíg a különböző áramlatok közös identitásként fogadták el a szociáldemokráciát.
15
Az MSZP Baloldali Tömörülés platformjában kezdettől különös szimbiózisban élt az áramlat arculatmeghatározó ideológusainak rendszerkritikai és globalizációellenes újbaloldalisága a tagságuk tradicionális, kádárista nosztalgiákat is őrző baloldaliságával. A kettőt a gazdasági liberalizmus elutasítása kötötte össze. A platform radikális elméleti alapvetéséhez tartozott, hogy tagadta az integrációval elérhető felzárkózás stratégiáját, kilátástalannak ítélte a kísérletet az ország félperifériás helyzetében, s következményként a transznacionális tőkének való kiszolgáltatottságot és az elmaradottság rögzülését prognosztizálta. Negatívan ítélték meg a technokrata modernizációt, a rendszerváltás menedzselésének koncepcióját, és rendszerkritikai álláspontjuknak megfelelően a tartós ellenzéki szerepkörben való újraépítkezést, a munkásérdekeket védő, a társadalom veszteseinek képviseletére berendezkedő politikát szorgalmazták. Felvetették annak veszélyét, hogy az MSZP a technokrata reformhagyományt követve feladja a baloldali értékeket, és a „nómenklatúra-burzsoázia" pártjává válik.
16
Az MSZP-ben markánsan jelen lévő népi-nemzeti irányzat jelentős vezetői pozíciókat birtokolt, ugyanakkor koherens ideológiai álláspontot nem fejtett ki, helyette olyan speciális témaköröket kívánt kiemelten kezelni, mint a nemzeti kérdés vagy a vidék- és agrárproblémák. Későbbi Szocialista Platformként való megszerveződésével kifejezetten a kormányra jutott párt liberálisnak tartott irányvonalával szemben keresett (egyébiránt fontos) részkérdésekben alternatívát. Gyakorlatilag az ehhez kapcsolódó problémákat szinte automatikusan az SZDSZ-hez való viszony kérdésévé transzformálták, ami nem könnyítette meg a tárgyszerű polémiát.
17
A Szociáldemokrata Társulás platformot többnyire liberálisnak minősítették, ami indokolt is volt, lévén hogy következetesen a rendszerváltás programjának megvalósítása alapján állt, s az adott helyzetben nemcsak a szabadságjogok érvényesítését és a demokratikus jogállam maradéktalan kiépítését tekintette a releváns kormányzati politika szerves részének, hanem ezzel összhangban a nyugatias társadalom létrehozásához szükséges modernizációt is. A mély válság, az adott belső és nemzetközi viszonyok között mindez kikerülhetetlenül a liberális irányultságot követelte meg. A kormányzati pozícióra készülő MSZP-ben a vita polarizáló hatására a neoliberális gazdaságstratégia kényszere pozitív, szinte doktrinális jellegű felfogásként jelent meg, jóllehet csak a vele szemben megnyilvánuló, egyébiránt érthető ellenállás miatt egyszerűsödött le vagy-vagy kérdésre a képlet. A platform tevékenysége értelmiségi, szellemi műhely jellegű tevékenységben merült ki, ám a kívülállók gond nélkül kapcsoltak hozzá közvetlen érdekképviseleti funkciót is.
18
A koncepcionális viták folytatóit akkor sem lehet - legalábbis a valósághoz hűen - holmi gazdasági érdekkörök ágenseiként bemutatni, ha az általuk szorgalmazott politikának nagyon is voltak a párthoz kötődő haszonélvezői. Az MSZP elvi-politikai tagoltsága ugyanis közel sem fedte le azt az érdektagoltságot, amely a hatalom megszerzéséhez közeledve egyre erősebben (bár sohasem nyíltan) áthatotta a pártot, illetve környékét. A gazdasági érdekcsoportok - és vele részben összefonódva a politikai karriercsoportok - számára a gazdasági rendszerváltás végrehajtása nemcsak feladatot, hanem olyan egyszeri lehetőséget is kínált, ami enyhén szólva sem illeszkedett egy szociáldemokrata párttól elvárható normákhoz. Ennek következményei a hatalomra kerülés után váltak nyilvánvalóvá.
19
A kormányra készülő MSZP-ben ellentmondást hordozott a győzelemre törekvés két tényezője: egyfelől meg kellett felelni a modernizációs-liberális követelményeknek, amelyek súlyos szociális konzekvenciákkal fenyegettek; ugyanakkor a rendszerváltás addigi menetében csalódott emberek igényeit sem lehetett negligálni, mely igények rövid távú kielégítését csak populista-nosztalgiakeltő eszközökkel lehetett ígérni. Az ellentmondást a párt arculatát meghatározó szakértelem és szociális érzékenység jelszavaival fedték el. A kettősség a párt hatalmi centrumában nem dilemmaként, hanem a pragmatizmus két vonatkozásában jelent meg. Létezett egyrészt a modernizációs-technokrata pragmatizmus, amely szakértő ügyintézésként fogta fel a kormányzati feladatok megoldását; másrészt pedig a hatalmi pragmatizmus, amely a politika eladhatóságán kívül nem sokat veszkődött a fölös ideologizálásként értékelt elvekkel, óvakodott viszont a pártot támogató tömegek megsértésétől. Koherens szociáldemokrata választási programot így nem lehetett kidolgozni, az együtt és egyidejűleg megvalósíthatatlan célkitűzések sora jelent meg benne. A szociáldemokrata arculat ekkor többnyire negatív konnotációval jelent meg a közvéleményben: részint a „nem nekünk való" jobboldali gazdaságpolitika vállalása, részint a kádárista nosztalgiák és a hozzájuk kapcsolódó illúziók elégtelen kezelése kapcsán. Végül a kormányra jutott MSZP-ben a Bokros-csomag puccsszerű bevezetése vetett véget a kettősségnek, a „vért, verítéket és jólétet" egyszerre ígérő politizálásnak.
20
Horn Gyula elnöksége idején az MSZP szövetségi politikája arra irányult, hogy a pártot nagy társadalmi csoportokat reprezentáló szervezetek támogassák, mindenekelőtt a szakszervezetek. A kormányra készülő pártban megszületett a társadalmi-gazdasági megállapodás terve, amely azt ígérte, hogy később beváltandó ígéretek fejében megkönnyíti elfogadtatni a munkavállalókkal a stabilizációs gazdaságpolitika kemény következményeit. Csakhogy a már említett kettősségek következtében nem tudatosult, hogy egy azonnali és behatárolt tartalmú stabilizációs paktum megkötésére van szükség. Ehelyett elnyúló huzavona kezdődött hosszú távra érvényes átfogó megállapodások megkötésére, olyan benyomást keltve, mintha a kormányra jutott szocialisták kedvük és hajlamaik szerint befolyásolhatnák a társadalmi folyamatokat. Szimptomatikus a tervezett társadalmi-gazdasági megállapodás sorsa: a megegyezésről való lemondás egyúttal a radikális gazdaságpolitikai fordulat előszele volt.
 
A neoliberális válságkezelés és modernizáció periódusa
21
Kevés közhelyesebb megállapítás van annál, mint hogy a Bokros-csomaggal kezdődött neoliberális válságkezelés, az úgynevezett „koraszülött" (így meglehetősen csökevényes) jóléti állam visszabontása, a gyors és kiterjedt privatizáció, a külső tőkebevonáson alapuló szerkezetváltás és modernizáció végrehajtása nem volt klasszikus szociáldemokrata politika. A gazdasági rendszerváltás befejezése és az euroatlanti integráció feltételeinek megteremtése az MSZP szociáldemokrata jellegének bizonyítására csak egyes momentumait tekintve lehetett alkalmas.
22
Nem sokat segített, hogy a szocialisták közül sokan kényszerűségből vállalt döntésként jelenítették meg a liberális gazdaságpolitikát, vagy éppen élesen bírálták, lázongtak ellene, lemondtak vezető pozíciókról, számon kérték az eredeti program végrehajtását stb. A jobboldal nem „helyette elvégzett" feladatként fogta fel a Horn-kormány ténykedését, hanem frontális támadással reagált, igyekezett elérni, hogy minél többen a posztkádárista technokrata menedzserréteg zsákmányszerző és nemzetáruló magatartásának fogják fel megszorításokat. Mivel a stabilizációs és privatizációs gazdaságpolitika tényleges társadalmi következményei alkalmasak voltak számos vádpont alátámasztására, egyszerűbb volt semmibe venni, mint cáfolni ezeket a véleményeket.
23
Az MSZP és a kormány összefonódó hatalmi centruma a rengeteg napi teendő közepette meg sem kísérelte, hogy a baloldali értékek és a modernizáció követelményei között kiegyensúlyozott viszonyt teremtsen, hogy a társadalom többsége számára is megragadható előnyöket szociáldemokrata jövőképpé formálja. Ráadásul ennek kísérletét mástól sem fogadta el. A diktatórikus válságmenedzselésre való átállást követően az autoriter vezetés az MSZP-t a kormánypolitika túszává tette; minden kritika hátbatámadásnak és a pálya széléről való bekiabálásnak minősült, csakis a „fejlett kapitalizmus építéséhez" való apologetikus viszonyulás volt legitim magatartás. A modernizáció pragmatikus felfogása és a szociáldemokrata eszmeiség így nem kerültek értelmezhető viszonyba egymással.
24
A platform jellegű megnyilvánulások kapásból pártellenzéki megítélést kaptak, függetlenül attól, hogy a kormány fő vonalát támogatták vagy támadták, s így esély sem volt a szociáldemokrácia „értelmezési tartományának" meghatározására. Kudarcot vallott az egyetlen jelentős kísérlet, amely arra irányult, hogy a diktatórikus gazdaságmenedzseléssel kialakult irányvonalat legalább részlegesen a szociáldemokrata elvekhez finomítsák. Az 1995. őszi miskolci kongresszuson megmutatkozott határozott törekvések ellenére sem sikerült sem a mértékek közös megtalálásával, sem a baloldali minimum kritériumainak meghatározásával elősegíteni a szociáldemokrata arculat felmutatását, és a részleges programmódosítás kísérlete is hamvába holt. Mindezt elsodorta az „I love Bokros" szlogenre rímelő apologetika.
25
A Bokros-csomaggal a kormány a stabilizáció végrehajtásán kívül „nevelő missziót" is magára vállalt: deklarálta a Kádár-korszak végérvényes lezárását. Az emberek persze ráébredtek, hogy kapitalizmus van, de az MSZP-től éppen védelmet vártak volna gáttalan áradásával szemben. A rászorultság elvének elfogadását korlátozta, hogy túl sokan lettek a rászorultak, és túl kevés esély látszott a kikapaszkodásra.
26
Az MSZP a szociáldemokrata jellegét kétségbe vonó riválisainak válaszolva gyakran elmondta: legitimációját a magyar választók és a nemzetközi szociáldemokrata közösség ítélete adja. 1996-ban a Szocialista Internacionálé befogadta és szociáldemokrataként legitimálta az MSZP-t, miután az megfelelt a legfőbb kritériumoknak. Kormányra kerülve bizonyította demokratikus elkötelezettségét. Külpolitikájában az euroatlanti integráció szempontjai domináltak, elhatárolódott a térséget jellemző sérelmi nacionalista politikától. Emellett bizonyította a piacgazdaság iránti elkötelezettségét, cáfolta a kommunista utódpárti jellegéről szóló vádakat. Magyarországon a tartósan létező kommunista-antikommunista törésvonal miatt az „utódpártiság" személyi vonatkozásai elsődlegesek maradtak, Nyugaton azonban a magyar szocialista vezetést nagyon is respektálták.
27
A szociáldemokrata jelleget illetően változás következett be az MSZP belső tagoltságában is. A kormány irányvonalát támadó baloldali platform fokozatosan feladta kívülállását a szociáldemokrácián, miután ezen a gondolatkörön belül is elégséges érvet találhatott a baloldali fordulat szorgalmazásához. Különösen jó hivatkozási alapot jelentett számukra a francia szocialisták meghirdetett politikája Lionel Jospin győzelme után, aki a liberális orientációt reprezentáló Tony Blair ellenpólusaként tűnt fel.
28
Az 1998-as választásokon beigazolódott, hogy az MSZP minden helyzetben számíthat „egyharmados" hagyományos bázisa támogatására, de az is, hogy ez nem feltétlenül elég a győzelemhez. A makrogazdasági és a külpolitikai eredményekből táplálkozó választási propaganda is eredményes lehetett volna, ha az MSZP vezetése nem hagyja magát elragadtatni modernizációs teljesítményétől. A Horn-kormány tevékenysége felszámolta az MSZP korábbi sikerének alapjait. Nemcsak a tulajdonosi struktúra alakult át gyökeresen, nemcsak a jövedelmi különbségek váltak szélsőségessé, hanem a mobilitás is megállt, a hazai vállalkozói réteg zöme pedig jobb feltételekre számított. A kibontakozott folyamatok joggal sértették a társadalom többségének igazságérzetét. A maradék kádárista illúzióktól megfosztott, szerkezetében és az emberek beállítottságában is megváltozott társadalomnak az MSZP nem társadalmi konszolidációt és a szociáldemokrata értékeknek megfelelő politikát ígért, hanem csak sikeres folytatást, újabb szakszerű ügyintéző kurzust - immár fejlődőképesebb gazdasági bázison. A globalizációs folyamatba bevont magyar gazdaság és a hatalomhoz közeli elit összefonódása még nyilvánvalóbbá tette az MSZP kettős arculatában rejlő ellentmondást.
29
A vereség számos oka közül tehát az volt a legfőbb, hogy az apologetikára trenírozott - és vezető szerveiben a szervilizmust intézményesítő - párt nem volt képes követni a kormánypolitika által felgyorsított társadalmi változásokat. Az MSZP párt mivoltában tehetetlennek bizonyult, rábízta magát a technokrata-modernizációs beállítottságú kormányra. A párt demokratizmusának defektusa, az autoriter vezetési stílus, a belső kritika kezelésmódja is a vereség lényeges tényezője lett, noha voltak a szocialisták között, akik - konfliktust vállalva a miniszterelnök-pártelnökkel - előre figyelmeztettek a várható következményekre.
30
A vereség morális tényezője is fontos volt, bár a „tisztességesnek lenni és látszani" tétel ide-oda forgatása csak félreviszi a problémát. A baloldali értékekkel és elvekkel konfrontálódó politikát csak egy meggyőző, a pártot átható szociáldemokrata éthosz hitelesíthette volna. Ennek hiányában - a pártelit egy részét és a szocialisták gazdasági „holdudvarát" eluraló mohóság miatt - az emberek szemében a szavak és a tettek jóvátehetetlenül elváltak. A negatív morális megítélést egy bármily alaposan kidolgozott program sem ellensúlyozhatta. A vezetés radikális megújítása ezért volt olyan sürgető, amit az érintettek láthatóan nem értettek, és az ország további fejlődését megalapozó sikerekre utalva nem is tartottak indokoltnak.
 
A saját alapjain működő szociáldemokrácia lehetősége 1998-2002
31
A szociáldemokrácia nem állapot, hanem folyamat - szól az ismert mondás. 1998-tól az MSZP sok problémával terhelten, de kihasználta az esélyt, hogy a korszerű szociáldemokrata pártok jellemzőit elsajátítsa, és a processzus immár saját, immanens alapokon folytatódjék. A Kovács László elnöksége idején bekövetkezett fejlemények tehát nemcsak hogy nem jelentik egy üdvtörténet záró fejezetét, de még csak az sem állítható, hogy a szociáldemokratizálódás minden lényeges vonatkozása kiteljesedett volna. Érdemes tehát a méltatás helyett ebben a szakaszban is a problematikus vonásokra összpontosítani.
32
Paradox helyzet alakult ki a programalkotás területén: az MSZP minden vita és kifogás dacára e téren jutott legmesszebb, miközben a pártvezetés és a pártelit - az időnkénti látszat ellenére - ezzel törődött legkevesebbet. A látszat ellenére van ez így, hiszen formálisan továbbra is szorgalmazták a programalkotás újabb és újabb szakaszának beindítását, csak éppen a megszületett eredmények fogadásának és elsajátításának (sőt közreadásának) nem találták meg a módját. Így fordulhatott elő, hogy a hat év óta programot programra halmozó MSZP-ről folyamatosan a program és jövőkép nélküli párt képét sikerült sugallni.
33
Döntő volt a kezdeti lépés, az első változatában a Szociáldemokrata Társulás által kiadott Szociáldemokrata Charta, amely az identitás megteremtéséhez szükséges értékeket tette kiindulóponttá, ahhoz kapcsolta a korszakváltás és a magyarországi helyzet követelményeit. A Chartát (módosított formában) az MSZP 1999. évi kongreszszusán a Vitányi Iván vezetésével kidolgozandó hosszabb távú program alapjaként fogadták el - bár jellemző módon mélyreható vita nélkül. A programalkotás konfliktusos folyamat volt, a baloldali értékek és a korszakváltás igényeinek megfeleltetése eltérő koncepciók vitáját hozta. Végül azonban beigazolódott a választott módszertani elv helyessége, amely szerint maga a sokakat megmozgató programalkotó folyamat legalább olyan fontos, mint a végeredmény. A viták a magyarországi sajátosságoknak megfelelően, de lényegében leképezték a nyugati szociáldemokrata pártokban is zajló polémiát, vagyis az ellentétek a szociáldemokrácia értelmezési tartományán belülre kerültek. Kiderült, hogy a tisztázó szándék nem veti szét darabjaira a pártot, amitől korábban tartani lehetett. Az elfogadott program szellemiségével vagy bizonyos elemeivel persze senki nem volt teljesen elégedett, de az volt a legfontosabb, hogy sikerült a közös nevezőt megtalálni, s közben a pártba mintegy átszivárogtak a szociáldemokrata elvek.
34
A korábban az MSZP szélső pólusaiként számon tartott Szociáldemokrata Társulás és a Baloldali Tömörülés első ízben 2001 tavaszán lepte meg közös állásfoglalással a személyi viaskodástól gyötört pártvezetést. Levelükben a szociáldemokrata elveket követő társadalmi konszolidációhoz, szociális fordulathoz, valamint a demokratikus jogállamiság normáinak helyreállításához, a köztársasági eszme érvényesítéséhez szükséges teendőkre hívták fel a figyelmet. Ezekkel a törekvésekkel összhangban volt a júniusi kongresszuson elfogadott dokumentum, amely a szociális, a demokratikus és a modernizációs fordulat meghirdetésével lefektette a választási program alapjait. A választási program felépítése és tartalma egyaránt megfelelt a szociáldemokrata arculatnak. Külön probléma, hogy a kampányban az ígéretek eszkalációját nem lehetett megfékezni, s az Orbán-kormány nyakló nélküli választási költekezésével-osztogatásával sem volt tanácsos konfrontálódni, ezáltal az elvi különbségek némileg elhalványultak.
35
A szociáldemokrácia éthoszának, eltéveszthetetlen kulturális aurájának megteremtése nélkül nehezen képzelhető el tartós társadalmi kötődések kialakulása. A Kovács László vezette pártban kétségkívül volt ilyen törekvés, de csak részleges sikerről beszélhetünk. Szociáldemokrata párt nem lehet meg a baloldali kritikus értelmiséggel való rendszeres, normális kapcsolat, az informális és intézményes szellemi háttér biztosítása nélkül, márpedig ebben a tekintetben súlyos hiányosságok maradtak. Ez az értelmiség hol idegenkedve távolságot tart az MSZP-től, hol kénytelen magára vállalni bizonyos funkcióit. Így viszont a pártnak önálló és vonzó kulturális arculata nem lett, a szimbolikus politizálásban pozíciója defenzív maradt, s nem használt a próbálkozás, hogy másokra szabott ruhát igazítson magára.
36
Nem szűntek meg a jövő szociáldemokrata generációjának felkészítésével kapcsolatos gondok sem. Normális esetben nevelésük nem korlátozódhatna kommunikációs tréningekre és hatalomtechnikai képzésre. Az elmúlt évtized alkumechanizmusaihoz és hatalmi pragmatizmusához illeszkedő szocializációjuk, a politika puszta szakmaként való kezelése súlyos bajok előidézője lehet. Ideologikus sémák szlogenszerű átvétele nem helyettesíti a korszerű szociáldemokrata szellemiség és társadalomismeretet elsajátítását, de ennél is szomorúbb, ha az új generáció nem alanya a szellemi megújításnak, az új problémák újszerű megközelítésének, legfeljebb a politizálás módszertani avíttságain akar túllépni.
37
Az MSZP felépítése és belső demokratizmusa formálisan kezdettől megfelelt a szociáldemokrata kritériumoknak, a párt megalakulásakor az állampárt radikális tagadásaként „szélsőségesen demokratikus" szerkezet jött létre, amelyet azután egyfajta lopakodó centralizációval igyekeztek hatékonyabbá tenni. 1998 előtt az derült ki, hogy pusztán a szabályok nem védenek meg az autoriter módszerek és a pártszervek szervilizmusa ellen, s hogy a kritika szabadsága nem azonos a demokratikus működéssel. Kovács László vezetési stílusa 1998 után ellenpontozta a korábbi időszakot, de bebizonyosodott, hogy ezzel könnyű visszaélni: a demokratikus normák mellett, hatalmi célok érdekében nem nehéz vezetési válságokat indukálni. Az MSZP működése kifogástalanul demokratikus ugyan, de nem sikerült megoldani a kontraszelekció gondját, a területi lobbik, karrier- és érdekcsoportok alkudozásainak hatását, ami a pártba mélyen beivódott működésmódból fakad, s melynek kiküszöbölése nem elsősorban szervezeti, hanem mentalitásbeli változásokat igényelne.
38
A jobboldal agresszív polarizációs politikája következtében a magyar társadalomban kialakult atavisztikus törésvonal csak elmélyült 1998 után. Az állampárti múlthoz való kötődés személyi vonatkozásai már csak emiatt sem jutottak nyugvópontra. A múlthoz való viszony problémáját nem sikerült megoldani, ami azért is baj, mert a jobboldal a nemzeti kérdést is sikeresen összezagyválta vele. Nem tisztázódott, hogy mi a helyes eljárás: kifejteni a múltról vallott felfogást, vagy továbbra is defenzívában maradni, és egyfelől a történettudományra, másfelől az emberek józan ítéletére hagyatkozni. Kétségkívül ez utóbbi mellett is szólnak érvek, ha csupán szűk pártérdekből közelítik meg a kérdést. Ellene szól azonban, hogy azt a rombolást, amelyet a jobboldal a társadalom történelmi tudatában végzett, a nagypolitika ösztönözte és legitimálta, s vele szemben a tudomány jószerint tehetetlen, a hallgatás meg kifejezetten ártalmas. E torz történelmi tudat megfelelő ellenerő híján egyre inkább átjárja a kultúrát és az oktatást, a kibékítésre irányuló egyoldalú gesztusok pedig csak olajt öntenek a tűzre. A magyar progresszió, benne a demokratikus baloldali hagyomány pedig olyan szellemi erő, amelyről több mint balgaság lemondani.
39
A szociáldemokrata néppárti jelleg megteremtése nem új igény, ugyanakkor rengeteg eltérő értelmezés akadt a fogalom jelentése körül. Az ellenzékiség éveit nem sikerült kihasználni minőségi változásra, ami abból is fakad, hogy az MSZP néppárti jellegét többé-kevésbé megvalósultnak tekintették, hiszen ideológiailag és a társadalmi rétegződés szempontjából is nyitott gyűjtőpárt volt, amely taglétszámát, társadalmi „beágyazottságát" és szervezettségét tekintve felülmúlta riválisait. Mindazonáltal számos megoldásra váró probléma ismerhető fel:
a) Az MSZP tagsága szűkös, a létszám jó esetben stagnál, az aktivista hálózat sem gyarapodott kellően, kis települések sokaságában egyáltalán nincs jelen a párt.
b) Összefügg ezzel, hogy a káderpárti tendencia erősödött, domináns szempont a közhatalmi funkciók elérése, s jellemző a funkcióhalmozás.
c) A szociáldemokrata törekvések számára kedvező terepet kínál a helyi politika, de ez a terület a sikerek ellenére sem kapta meg a jelentőségének megfelelő figyelmet, a szubszidiaritás sokat hangoztatott elve gyakorta alulmarad a centralizáció gyakorlatával szemben.
d) A társadalmi kapcsolatok megközelítése gyakran formális; a civil társadalom fejlődésének támogatása sokszor nem önmagában való érték, pártpolitikai szempontok uralják.
e) Végül ismét a fiatalok kérdése: bevonásuk a vezető testületekbe karrierlehetőséget nyújt, ám ez nem pótolja a szerves kapcsolatot az új generációkkal.
40
Az 1998-2002-es ellenzéki időszak teljesítményét minden gond ellenére elsősorban az minősíti, hogy a különösen kedvező feltételekkel rendelkező ellenfél legyőzésével megfékezte a rendszerváltást végképp a kudarc felé navigáló jobboldali kurzust. Kár volna azonban megfeledkezni arról, hogy a siker kevésen, jelentős részben az ellenfél hibáin múlott. A győzelem pozitív tényezői közül mindenesetre a legfontosabb azt szem előtt tartani, hogy csakis a társadalom fejlődése szempontjából releváns szociáldemokrata alternatíva kerekedhetett felül a minden eszközt bevető jobboldalon. Ez a tény pedig egyértelmű kötelezettségeket ró az MSZP által dominált kormány politikájára. E kötelezettségének a Medgyessy-kormány működésének kezdeti szakaszában - a lehetőségekhez mérten, sőt kissé azon túl is - igyekezett eleget tenni. Ahhoz, hogy magasra ívelő támogatottságát megőrizze, az MSZP nem lehet csupán a meghirdetett és megkezdett középpolitika támogatója, jövője jórészt azon múlik, képes lesz-e az alig áttekinthetően bonyolult és változásban lévő korszak szükségleteit felismerni, a szociáldemokrata koncepciót annak megfelelően kifejteni és valóra váltani. Akkor lehet hosszú távon sikeres, ha magát a szociáldemokráciát képes értékei alapján tartósan vonzóvá tenni a társadalom többsége számára, ha kulturális, morális és politikai identitása megkérdőjelezhetetlen. Nem jár helyes úton, ha elveit megpróbálja hozzálangyosítani valami körvonalazhatatlan társadalmi átlagigényhez.