Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Globális New Deal

 
A nemzetközi válság nemzetek feletti megoldása
The American Prospect

A globális gazdasági válságot csak úgy lehet megfékezni, ha a nemzetgazdaságok összefogva közös normákat és intézményeket alakítanak ki. Harold Meyerson amerikai publicista, a The American Prospect szerkesztője szerint globális New Dealre van szükség. És nem csak a nemzetközi pénzügyi piacok összehangolt szabályozása fontos, hanem egységes élelmiszerbiztonsági előírások és munkásjogok elfogadása is.

Hogyan lehetséges, hogy dollármilliárdokat kezelő bankok és biztosítók egyik napról a másikra a csőd szélére kerülnek? - teszi fel a kérdést Meyerson. A publicista a kérdést az American International Group (AIG) hitelfedezeti biztosító példája segítségével igyekszik megválaszolni. Mint ismeretes, az AIG, amelyet a Forbes magazin éves vállalati listája 2000-ben még a világ 18. legnagyobb cégeként tartott számon, idén szeptemberben csak az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (FED) 85 milliárd dolláros segítségének és az államosításnak köszönhetően tudta elkerülni a csődöt. Az AIG nem csak az Egyesült Államokban tevékenykedett: a cég székhelye Londonban van, és Franciaországban is nyitott fiókokat. Tehát nem csak az amerikai, hanem a brit és a francia pénzügyi ellenőrző szervek és felügyeletek is folyamatosan figyelemmel kisérték tevékenységét. Így annak ellenére érthetetlen a hirtelen jelentkező likviditáshiány, hogy az amerikai kormány a hitelfedezet-biztosítások piacát meglehetősen lazán szabályozta.

Meyerson szerint a magyarázat egyszerű: a nemzeti pénzügyi felügyeletek tulajdonképpen csak papíron léteznek. Ami elsősorban nem a szervezetek, hanem a globális pénzügyi szektor hibája: a nemzetközi tőkepiacok szereplőit a nemzeti hatóságok nem képesek kellő hatékonysággal ellenőrizni. „Röviden tehát arról van szó, hogy a nemzetállamnak halvány fogalma sincs róla, hogyan is szabályozhatná a globális kapitalizmust."

Mindebből az következik, hogy a globális pénzügyi válságot nem lehet a nemzetállam intézményes keretei között megállítani. Meyerson utal rá, hogy Barack Obama hiába is próbálná Franklin Roosevelt nyomán a New Deal eszközeivel megfékezni a krízist, hiszen az amerikai gazdaság globális, így hiába bármilyen nemzetgazdasági szabályozás és mentőprogram: ha a világ többi vezető gazdasága recesszióba csúszik, akkor az Egyesült Államok sem kerülheti el a visszaesést.

Szó sincs arról, hogy csak a tőkepiacok globálisak: még az Egyesült Államokban eladott zöldségek és gyümölcsök 60 százaléka is az importból származik. A globális felügyeletnek ezért a termék- és élelmiszerbiztonság érdekében nem csak a pénzpiacokat kellene ellenőriznie, hanem minden egyéb piacot. A kínai importcikkekkel kapcsolatos gyakori egészségügyi aggályok csak nemzetközi normák és intézmények felállításával küszöbölhetők ki. Hiába küld ugyanis az Egyesült Államok élelmiszer-ellenőröket Kínába: a minőség javulása áremelkedéssel jár, így a termelés áttevődik egyéb ázsiai országokba, ahol egyelőre semmilyen élelmiszerbiztonsági előírásnak nem kell megfelelni.

Meyerson arra sem felejti el felhívni a figyelmet, hogy a jelenlegi szabályozatlan körülmények között a termelés kiszervezésével is rosszul jár mindenki. A gyárak Keletre vándorolnak, ahol a helyi munkaerő sokkal olcsóbb, mint Nyugaton - nem kis részben azért, mert Ázsiában hiányoznak az alapvető munkavédelmi normák és a nyugati munkásokat megillető szociális jogok. Az ipari termelés a fejlődő országokban ezért gyakran együtt jár a nyomorral, miközben az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nő a munkanélküliség.

Elvileg lehetséges lenne a nemzetgazdaságok válságkezelő-csomagjainak összehangolása, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy aligha lehet remélni az egységes fellépést. A világgazdaság vezető államinak egy része - például Németország és Japán - egyelőre ugyanis elzárkózik a bajba jutott iparágak az államadósság terhére történő kisegítésétől. De még ha sikerülne meggyőzni a német és a japán kormányt a mentőcsomag szükségességéről, akkor sem világos, hogy ki ellenőrizné a globális tőkepiacokon befektető hedge fundokat és egyéb alapokat. Márpedig a nemzetközi pénzpiacok szabályozatlansága újabb kríziseket okozhat.

Egyes közgazdászok ezért a globális piac globális szabályozását sürgetik. A legmerészebb ötlet egyenesen globális New Dealt szeretne. A nemzetközi szakszervezeti szövetségek már régóta is azt az álláspontot képviselik, hogy az alkalmazottak érdekeit csak akkor lehet érvényre juttatni, ha minden országban ugyanazok a főbb szabályok vannak érvényben: a globális munkaerőpiacon globális normákra és intézményekre van szükség.

Meyerson szerint a harmincas években a New Deal sikere abban rejlett, hogy kiszélesítette az amerikai szövetségi állam hatókörét, és kiterjesztette a gazdasági és szociális szerepvállalás területeire: korábban még a pénzügyi ellenőrzés és a munkások jogainak szabályozása is az egyes tagállamok hatáskörébe tartozott. Mivel a mostani válságon most csak globális intézkedésekkel lehet úrrá lenni, Barack Obama január közepén hivatalba lépő elnökének arra kell törekednie, hogy globális piaci ellenőrzőrendszert építsen ki.

Meyerson elismeri, hogy ez gigászi feladat lesz, hiszen a nemzetállamok kormányai nem szívesen mondanak le a hatalomról és a szuverenitásról. Viszont globális New Deal nélkül képtelenség megfékezni a gazdasági válságot. Obamának, ha nem csak Amerika érdekeit tartja szem előtt, talán van rá esélye, hogy sikerüljön tető alá hozni. „A világ - az emberek és a gazdaság - tőle vár mindent."

 

Róna Péter: "Miért, hogyan történhet ez meg Magyarországon?"

A külsők lázadása

2009.április 16. Népszava

Kép

Ilyen még nem volt. A múlt pénteken nyilvánosságra hozott jegyzőkönyv szerint a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának hat külső tagja egyhangúlag leszavazta az MNB elnökét és mindkét alelnökét. A szavazat felér egy nem is olyan konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, hiszen a hat külső egybehangzó véleménye szerint az MNB vezetői által javasolt monetáris politika nem érdemel támogatást. Mi történt?
Simor András elnök és a két alelnök a jegybank alapkamatának drasztikus – 9,5 százalékról 10,5 százalékra való – emelését indítványozták annak ellenére, hogy mindenki egyetértett, a „kereslet jelentős visszaesése miatt egyelőre a gyengébb árfolyamszint ellenére sem érzékelhető inflációs nyomás a hazai gazdaságban”. A jegyzőkönyv szerint két indok hangzott el a javaslat mellett. Az első – miszerint „a jelenlegi árfolyamszint középtávon kedvezőtlenül hathat a magyar bankrendszer portfolió-minőségére” – jól tükrözi az MNB hagyományos érzékenységét a bankok jóléte iránt. Sebaj, ha a bankok ostoba hitelpolitikájukkal a csőd szélére kergették családok százezreit, az MNB gondoskodik arról, hogy az abból fakadó károkat ne a bankok, hanem a nemzetgazdaság fizesse meg. A gyengülő forint ugyanis növeli a devizahitelek havi törlesztését, mégpedig olyannyira, hogy azok elkezdenek bedőlni, ami nyilvánvalóan nem tesz jót a bankoknak. Emeljünk tehát kamatot abban a reményben, hogy attól visszaerősödik a forint, és a devizahitelek nem dőlnek be. És ki fizeti meg a megemelt kamatot? Hát a nemzetgazdaság mindazon része, amelyik nem devizában, hanem forintban adósodott el. Tehát vagy a devizaadósok viselik a bankok eszement hitelpolitikájának következményeit, vagy a forint adósok, de egy biztos: a bankok számíthatnak Simorékra, hogy ők nem.

A második, indok – miszerint a javaslatot alátámasztja a „forinteszközök kockázati felárának tartós emelkedése” – egyszerűen nem felel meg a tényeknek. Mint ahogy arra a külsők többsége is rámutatott, a távolság a magyar jegybank és több jegybank alapkamata között nőtt az elmúlt hónapban, hiszen ők csökkentettek. Az MNB sajnos rendszeresen hivatkozik a „kockázati felárra”, mint kamatemelésének indokára, ami egy komoly szakmai tévedés. A jegybank alapkamatának nem a piac kockázatértékelését, hanem a jegybank inflációs felmérését kell tükröznie. A jegybank csak zavart kelt, ha befolyásolni akarja a hozamgörbe alakulását, ha csak persze a hozamgörbe nem az inflációs kilátásokról árulkodik. A jelenlegi helyzetben a javasolt kamatemelés indokolatlan ajándék lenne a bankoknak, hiszen ez lehetővé teszi számukra a kölcsönök kamatainak azonnali emelését, miközben a betétek átlagos kamata csak lassan, az új betétek magasabb kamatköltségei révén emelkedik. Ha a bankok a kölcsönöket rövidtávú pénzpiaci források segítségével finanszírozzák, amelyek költségei a kockázati felár emelkedésével megnőttek, viseljék ők forrás- és hitelpolitikájuk következményeit. Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy az MNB de facto a bankok profitjai és nem a nemzetgazdaság érdekei szerint alakítja a monetáris politikát. Erre mondott nemet – nagyon is helyesen – a Monetáris Tanács hat külső tagja, leszögezve, hogy a javasolt „kamatemelés újabb sokkot jelentene a pénzpiaci hozamoknak, ami indokolatlanul súlyosbítaná a belföldi makrogazdasági problémákat”. Azaz, most már a Monetáris Tanács külső tagjai is látják, hogy a nemzetgazdaság kizsigerelése a bankok érdekében nem mehet tovább. Az elmúlt néhány hónap fejleményei a napnál is világosabbá tették, hogy a magyar gazdaság képes kitermelni azt a külkereskedelmi mérleg többletet, amely elégséges lehet az adósságspirál elkerüléséhez, ha az MNB békén hagyja a forintot, azaz engedi, hogy az árfolyam a 300Ft/euró szint körül mozogjon. Ez az árfolyamszint ugyanis a vártnál jóval nagyobb, mintegy 250 millió eurós többletet hozott anélkül, hogy bármiféle inflációs nyomás keletkezett volna. Ráadásul, a kitűnő külkereskedelmi eredményre a piacok azonnal a forint enyhe erősítésével reagáltak, ékesen alátámasztva azt, amit a Népszava olvasói rovatomban már évek óta olvashattak: a magyar nemzetgazdaság rákfenéje nem az állami túlköltekezés, hanem az MNB gyökeresen elhibázott kamat- és árfolyampolitikája. Nem a magas járulékok, nem a távfűtés támogatása, nem a tizenharmadik havi nyugdíj, hanem a csillagos egekbe emelt kamatok és az irreálisan erős forint az, ami megfosztotta a nemzetgazdaságot versenyképességétől. Tavaly húsvétkor, amikor egy euró 240 forintot ért, mi ettük a szlovák sonkát. Most, hogy a forint kb. 20 százalékkal gyengébb, ők vitték a miénket. Olyan nehéz ezt megérteni, vagy csak nem akarják megérteni?

Amikor egy intézmény, szervezet vagy vállalat irányító testületének minden külső tagja egyhangúan leszavazza a menedzsmentet, valamire való helyeken a menedzsment távozik. Nincs az a jegybank elnök a világon, aki egy ilyen szavazatot túlélhetne. De nincs még egy országgyűlés sem, amely az itt leírtak mellett szó nélkül elmenne. Miért, hogyan történhet ez meg Magyarországon?

A megszorító intézkedésekre szükség van – mondja most már szinte mindenki – mert a társadalom túl sokat kap és a tőke túl keveset. Szerintük az állam túl sokat vesz el a versenyszférától, hogy aztán azt a rengeteg pénzt, amit elvett olyan célokra és olyan emberekre fordítsa, amik és akik arra nem érdemesek. De ez nem így van. A bankok és a pénzintézetek egy negyedév alatt többet keresnek, mint amennyit a javasolt megszorító intézkedések elvonnak a nyugdíjasoktól és a családoktól. Óriási, nemzetközi összehasonlításban is kiugróan magas profitrátájuk az MNB eddigi tudatos monetáris politikájának a következménye, amely biztosítja számukra az Európában példátlanul magas reálkamatot és kamatrést. A banklobby szerint a magas kamatra azért van szükség, mert nélküle a költségvetés hiánya nem finanszírozható. A magyarázattal az a baj, hogy előbb volt a magas kamat, és csak azután jött a magas deficit. Tehát a magas kamat vágta vissza és vágja vissza a gazdaság növekedését, amiért aztán a költségvetésnek csökken a bevétele, nő a hiány, amit a Reformszövetség és lobbistái szerint csak a szerény jövedelemmel rendelkezők bevételeinek további megkurtításából lehet fedezni. Az új miniszterelnök azt ígéri, hogy a megszorítások mindenkinek fognak fájni. A bankoknak is? Meglátjuk. De addig is gratuláljunk a Monetáris Tanács hat külső tagjának példamutató döntésükért.
 

 

Soltész Sándor

A rendszerváltás folytatódik, eljött a gazdasági szabadságharc ideje?

 

Kép Érdekes a politikusok emlékezete: amikor a Fidesz 1998-ban kormányra került, deklarálta, hogy a rendszerváltás befejeződött, amikor az MSZP került 2002-ben kormányra ő is kijelentette: a rendszerváltás befejeződött. Most a legnépszerűbb pártvezértől azt halljuk, (TV, újság) hogy a rendszerváltás félbe maradt, ugyanis (amiért a Fidesz is küzdött) a politikai szabadság megvalósult, a gazdasági szabadság viszont nem. Ezért szinte kéreti magát a stratégia új iránya: folytatni kell a rendszerváltáskor elkezdett szabadságharcot a gazdaság színterén is, hiszen - állítása szerint- igazából ugyanazok kormányoznak, akiket akkor leváltottak. Míg a Fidesz pártvezérnek abban igaza lehet, hogy a rendszerváltás (a korábbi deklarációk ellenére) félbe maradt, azzal már vitatkozni lehet, sőt óriási csúsztatás, hogy ugyanazok vannak hatalmon, mint 1989-ben. (csak most bébiszauruszok).
De hagyjuk ezt, hiszen sokkal nagyobb probléma, hogy míg a rendszerváltáskor nem tett különbséget a szabadságért való harcban a politikai és a gazdasági szabadság között, most a kettőt megkülönböztetve is ugyanolyan, vagyis szabadságharcot hirdet a gazdaságban, mint a politikában. Fel se merül kérdésként: ha a gazdasági szabadság más, mint a politikai akkor ugyanolyan harcot, és ugyanazok ellen kell-e folytatni, mint 19 évvel korábban? Lehetséges, hogy inkább maguk a szabadságharcosok nem változtak a 19 év alatt - a pártvezér és társai mindenesetre személyükben egyáltalán nem-, és úgy hiszik, hogy a történelemben lezajló változások ellenére a korábban már sikeresen alkalmazott, az emberek mindig is szabadságot akaró érzésének ereje ugyanúgy felhasználható más tartalmú küzdelemre is. Függetlenül attól, hogy tudatosan élnek a szabadság fennkölt erejével vagy tudattalanul, abban egyetértésre juthatunk, hogy a politikai szabadság mást jelent, mint a gazdasági: a politikai az a polgár államtól (politikai hatalomtól), való függőségi viszonylatában értelmezhető, míg a gazdasági a polgár gazdagságtól (pénztől) való függőségi viszonylatában. Az első a jogban ölt testet, míg a második a tőkében.
Orbán Viktor állításából logikusan tehát az következik, hogy a szabadságharcot folytatni kell, de most már a tőke ellen. Hoppá! (Lehet benne még nem tudatosult, hogy a kívül harcos antikommunista belül inkább egy szabadságharcos bolsi?) Természetesen a pártvezér nem ezt a következtetést vonja le, ezért nem is a tőke, hanem a jóléti kiadásokat hitelekből fedező, a mindent egy kézben tartani akaró, mindent ellenőrizni szerető, bűnös MSZP elleni szabadságharc lesz számára a fő csapás iránya. Ezért elvész Orbán azon igazságának ereje is, amely a maguk urairól szóló vállalkozásokról, családokról, a bürokrácia, korrupció megszüntetéséről, parlamenti képviselők számának csökkentéséről, adócsökkentésről szól, hiszen mindez nem a gazdasági szabadság, hanem a politika terepe, mindez a Fidesz kormány idejében is megvolt és akkor sem valósította meg. Nem véletlen, hogy az alapvető igazságról, a tőke elleni felszabadító harcról a pártvezéri nyilatkozatban egy szó sincs, mert ugyanis abban teljesen másfajta küzdelemről van szó és más eszközök szükségesek. Ezért az MSZP elleni harc mellett megegyezési célt tűz ki az aktívak és az állami ellátottak között.
Olyannyira csavarosan teszi ezt a megegyezési célt, hogy fel se tűnik jelentéstartalma: tudniillik, hogy így az állami ellátás csökken. Nem is meri nyíltan ezt felvállalni. Érdekes, hogy Gyurcsány is tett korábban megegyezési javaslatot: megegyezésre akart jutni abban mindenkivel, hogy a közfeladatokban (egészségügy, szociálpolitika, nyugdíj stb.) az állami szerepvállalás megmaradjon a jelenlegi mértékben. Markáns a különbség. A megközelítésből adódóan a Fideszes pártvezér adócsökkentésének forrása a jóléti szféra csökkentése, míg a szocialistáé a fekete gazdaság fehérítése. Itt is lényeges a különbség. Sajnos, hogy egyik párt gazdaságpolitikusai sem jutottak el annak a felismeréséig, hogy a jólét forrása, a gazdasági növekedés lehetősége piacgazdaság esetén a tőke világában van, van, ott van ugyanis a pénz, a gazdagság. Fel sem merül a gondolatvilágukban a probléma gyökere, hogy a tőkés piacgazdaságban munkabérközpontú adórendszer van. Más szóval minden állami intézkedés a munka világát célozza, a gazdasági alapot meghatározó tőke helyett.
Bizonyára extra nagy bátorságra van szükség mindkét pártnál a pénzvilág vizsgálatához! Nem kell nagy merészség az állami jogi és politikai hatalom birtokában se a munka világa fehérítéséhez, se a közfeladatok csökkentéséhez, de valami világon túli erő szükséges már a tőke vizsgálatának felvetéséhez is. A statisztikusok szerint 100 Ft bérre 75 Ft terhelés jut, a vállalkozások 100 Ft befektetésére 48 Ft és 100 Ft tőkére csak 8,8 Ft. A kit terhel kérdésre adott válasznál az is láthatóvá válik, hogy a vállalkozások esetében az alacsony szerves összetételű vállalkozás aránytalanul magas terhelést kap. Más szóval: a bérből és fizetésből, saját munkájukból, vállalkozásból élők aránytalanul magas közterhet viselnek a tőketulajdonosokhoz képest. Hol van itt az alkotmányban rögzített jövedelmi és vagyoni viszonyoknak megfelelő arányú közteherviselés? Milyen az a megegyezés, amely nem ezen az aránytalanságon akar változtatni? Az adófizetők számának szélesítését nem a munka világában, hanem a tőke világában kell keresni!
A tőkét nem megdönteni, hanem megadóztatni kell, ez lehet egy helyes, új gazdaságpolitika lényege. Ha elkezdjük ebben a gondolkodást, találunk megoldásokat. A teljesség igénye nélkül: Többször leírtam, hogy az ÁFA az csak a nevében forgalmi, a valóságban fogyasztási adó, nem a tőkét, a munkát adóztatja. Több elemzésben kifejtettem, hogy a banktőke csillagászati gazdagságát jelentő hitelek egyáltalán nem adóznak. Kifejtettem hogy a munkabérközpontú adóztatás rendszere az alacsony szerves összetételű vállalkozásokat kifejezetten diszkriminálja, és a munkanélküliségre ösztönöz, helyette értékközpontú adóztatás kell. Kifejtettem azt is, hogy a személyi jövedelemadó rendszerben a munkabér jövedelmi szerepet kap (pedig eredendően nem az), ezért teljes mértékben adóztatás tárgya, míg a tőkejövedelmek, a valós jövedelmek, csak hozadék után adóznak. Nem általában kell adócsökkentés: a munka világában igenis csökkenteni, a tőke világában pedig növelni kell. Érdekes módon ehhez nem szükséges se pénz, se különleges állami jogkör. Az állam jogi hatalma adott erre, ez igazából az ő objektív szerepe ma. Abban kell tehát megegyezés, hogy a tőke tulajdonosok is viseljék az alkotmányban előírt terhelést, hiszen ugyanazt teszik, mint a fekete gazdaságban: nem fizetik meg az adót, csak ezt jelenleg törvényesen teszik. Nem az MSZP elleni gazdasági szabadságharcra, nem a feketegazdaság elleni harcra van szükség, hanem összefogásra, közös gondolkodásra, a modern államnak és a tőke szerepének megértésére és azzal összhangban lévő cselekvésre. Nem a magyar ellenében kell kiszorítani a magyart, hanem a tőke gazdagságát felhasználva jólétet biztosítani minden magyar embernek.

 

ROMÁNY PÁL
 
Magyarország 20. századi agrártársadalmi és agrárpolitikai viszonyairól

    "Minden dolog lényege annak
    történetében van."
    (Max Weber)   Kép 

 

Az agrártársadalom és az agrárpolitika szerepe minden országban fontos, tekintet nélkül az adott nemzetgazdaság jellegére, antik vagy modern voltára. (Utóbbira példa az Egyesült Államok vagy Franciaország, elõbbire a volt gyarmati országok sora.) Kivételek azok az országok csak, ahol az agrártermelés feltételei - így az agrártársadalom kialakulási lehetõségei - minimálisak, az életkörülményekben nem számottevõek. Az ilyen esetekben - pl. a városállamokban, sivatagi területeken stb. - az élelmiszerkereskedelem és annak szabályozása lép az agrárpolitika helyébe.   

 1.
    Európában, így Magyarországon is, az agrártermelés lehetõségei nagy változatossággal, de adottak, hasznosításuk - különbözõ mértékben - nemzetgazdasági, regionális, helyi és egyéni érdek. A 20. századi mûszaki-technikai átalakulások nyomán elõtérbe került az érdekérvényesítés korlátozása, az élelmezés biztonságának ügye, valamint a természet- és a környezetvédelem. Másképpen: a jövõ kérdése, benne a természet, a társadalom és a termelés harmonizálásának útja, és sokféle tanulsága.
    Magyarországon - megkésetten - a 20. század elejétõl vált társadalompolitikai kérdéssé a mezõgazdaság. Az elõzõ századvég kivándorlásának nagy mérete, az ún. agrárszocialista mozgalmak, a sztrájkok stb. mind-mind arra figyelmeztettek, hogy a régi társadalmi feszültségek új formát öltöttek. Egyben azt is jelezték, hogy az érvényesített agrárpolitikai eszközök valóságos megoldást nem hoztak, új cél- és eszközrendszerre van szükség ahhoz, hogy az agrártársadalom - az ország érdekeinek megfelelõen - megváltozzék. Ez a változás - 1920-ban az ország s Európa alapvetõ átrendezõdését is figyelmen kívül hagyva - nem következett be. Az ancien régime alig rendül meg, jóllehet forradalmi mozgalmak, háborús veszteségek, külföldi példák stb. rámutattak az elkerülhetetlen lépésekre. Nevezetesen:    a.) a földreform végrehajtására,
    b.) a félfeudális agrártársadalmi struktúra átépítésére,
    c.) az agrártermelés-feldolgozás modernizálásának szükségességére,
    d.) a magyar agrárcivilizáció egészének sürgõs és lényeges emelésére.    A változtatások még félmegoldást sem hoztak. Sem az agrártársadalomnak, sem az agrárpolitikának. Az ún. országgyarapítás - 1938-1941 között - a földjén élõ agrártársadalmat alig érintette. Agrár "haszon" inkább abból származott, hogy a háborús felkészülés megnövelte az igényeket, a hadi szállítások Németországba és a hazai fogyasztásra megoldották az értékesítési gondokat. Sõt, a hadigazdálkodás bevezette az ún. irányított gazdálkodást, ami kötelezõ vetéstervet, engedélyhez kötött állatvágást és elõírt összetételû és mennyiségû termény-termék beszolgáltatást is jelentett. A honvédségi rekvirálások és a lóállomány sorozása rendszeressé vált. (Terjedt tehát a tehenek jármozása.) A községi tanácsoknál gazdasági elöljárókat (lehetõleg tekintélyes gazdákat) alkalmaztak, akik a mezõgazdasági ügyekben való eligazodást segíthették a fõjegyzõknek, illetve a községi bíróknak. Feladatuk volt az "új növények" (ricinus, napraforgó, gumipitypang stb.) és állatfajták (hússertés stb.) népszerûsítése, de tanácsadás és ellenõrzés is. Az elsõ világháborút követõ ún. földreform az ország mezõgazdasági területének mindössze 8 %-át érintette. A 100 kat. holdnál nagyobb közép- és nagybirtokhoz tartozott az összes földek 53,3 %-a, a szántóföldnek pedig 41,2 %-a (Trianon elõtt csak 30,7 %-a!).
    A második világháború utáni 1945. évi VI. tc. alapján minden 1000 kat. holdnál nagyobb földbirtokot megszüntettek, minden 100-1000 kat. hold nagyságú földbirtokot a 100 kat. holdat meghaladó részében, végül nagyságra, mûvelési ágra való tekintet nélkül minden hitelintézeti és részvénytársasági földbirtokot igénybevettek a radikális földbirtok reform céljaira. Mindez az ország területének 35 %-át meghaladta. A földigénylõk száma 725 ezer személy volt, közülük igényjogosultnak minõsült 615 ezer. A mezõgazdasági munkások és a volt gazdasági cselédek együttes népességszáma akkor megközelítette a 2 milliót. A képesített (okleveles) gazdák, valamint az erdészeti alkalmazottak 21 ezren voltak. A többi törpe- és kisbirtokos, valamint szegõdményes iparos volt. Jutott föld egyházi célokra, mintagazdaságok és közlegelõk alakítására stb. is.
    Magyarország az 1945. évi földreformmal lépett rá arra az útra, amelyen szomszédainak többsége már 1920-at követõen, Észak- és Nyugat-Európa több országa pedig már száz-kétszáz éve járt. (Észak-Amerika pedig nem is járt más úton sohasem.) Az örökös ellenzõk korábban megakadályozták a földbirtokpolitika tényleges reformját, a kezdeményezõk (Áchim András, Károlyi Mihály, gróf Mailáth József, Matolcsy Mátyás, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kerék Mihály és társaik) indítványait rendre elutasították. Ezzel utat nyitottak egy, valójában veszteségekkel is terhelt radikális átalakulásnak. Nem volt elég, hogy az ország állatállományának (számosállatban) a pusztulása meghaladta a 60 %-ot, évekre visszaesett a terméshozam, de pusztult (részben vagy egészben) az igénybevett 1509 kastély, udvarház is a hozzájuk tartozó 10 ezer kat. holdnyi parkterülettel együtt. A mezõgazdasági ipartelepek, feldolgozók sorsa is bizonytalanná vált, az uradalmi központok leépültek.
    És a veszteséglista korántsem teljes. A mérséklésére az új jogszabályban elõírt földmûves szövetkezetek kaptak felhatalmazást, megbízást. 

   2.
    A földreformnak voltak miniszteri biztosai, egykori Gyõrffy-kollégisták, kommunista és parasztpárti fiatalok, egyetemisták. Segítettek, ahogyan csak tudtak. Kétnyelvû (magyar és orosz) megbízólevéllel, esetenként két miniszteri aláírással (földmûvelésügyi, belügyminiszteri) léptek fel a helyi és a megyei eljáró bizottságoknál. A rövid távú cél világos volt: birtokba adni a földet s hozzá valami eszközt, hogy vetés és kenyér legyen már 1945-ben is.
    A cél azonban sohasem elegendõ ahhoz, hogy célba is lehessen érni. A sikerhez - akkor is - a cél világos meghatározásán kívül, elengedhetetlen volt, hogy    a.) a szükséges eszközök elõteremthetõk legyenek, rendelkezésre álljanak. Nem is csak külön-külön, hanem kellõ rendszerben, szellemi és anyagi-technikai valójukban is.
    b.) Hogy olyan intézményrendszer mûködjék, amely az eszközök célba érését elõmozdítja, a hiányzó eszközök pótlását idejében lehetõvé teszi és az eszközök és az intézmények összhangját, a céloknak megfelelõ mûködésüket átlátja, ha kell korrigálja.
    c.) Elengedhetetlen végül az is, hogy olyan befogadótársadalom, szervezet, szisztéma - legyen található a célnál, amely illeszkedni képes, sõt várja az illeszkedõ képesség létrejöttét. Ezért fogadja az érkezõ célhordozókat, átveszi és tovább adja azokat.    A felsoroltak természetesen nem voltak felfedezhetõk az 1945-46. évi agrártársadalom sokféle csoportjában, de az agrárpolitikában sem. Nagy Imre, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán vagy Erdei Ferenc abban, hogy a feudális nagybirtok rendszert, a Vitézi Szék, a hitbizomány, a latifundiumok kalodáit meg kell szüntetni - egyetértettek. Bajos lenne azonban hasonló közös törekvésrõl beszélni a szükséges eszközök és intézmények tekintetében. Eltérõek voltak a várakozások is, hiszen a parasztság szervezetei, a régi és az újgazdák szövetségei rendre más igényeket támasztottak.
    A politikai erõközpontok - felismerve az agrártársadalom megosztott állapotát - az agrárcélokat átfogalmazták. Az új, többféle célhoz - a politikai erõtõl függõen - más eszközöket és intézményeket rendeltek. Az egyik oldalon a kisüzemi - egyéni gazdálkodást néhány év múlva elavultnak bélyegezték, és 1948 után a közös (kollektív) gazdaságok létrehozása vált uralkodó céllá. A másik oldal - nem riadva vissza bornírt állításoktól sem - csajka-rendszerrel, közös feleségekkel s más hasonló híreszteléssel "érvelt" mindenféle (!) szövetkezeti összefogás ellen. A mérsékelt, a különbözõ okokból meggondolást képviselõk tábora szûkült, majd hallgatásra kényszerült. Az agrártermelés színvonala a háború elõtti (1938-as) nívót sem érte el, bár ebben a súlyos aszály évei is szerepet játszottak.
    Az 1952. évi gazdasági és belpolitikai mélypont után sürgetõvé lett változást, az új szakasz politikáját a Nagy Imre-kormány hirdette meg. Az 1953 decemberében közzétett, régi és új szakemberek bevonásával kidolgozott agrárpolitika az agrártermelés részeseinek bizalmat és korszerûsítést ígért. Kedvezõ fogadtatást remélt, de az nem következhetett be. Az eszköz- és intézményrendszer alig változott, ráadásul az új agrárpolitika érvényesítésére kötelezett hálózat számos pontján is késleltetés, sõt visszarendezõdés ment végbe. A csalódottság nem szûnt meg a néhány éve még reménykedõ újgazdák között sem. A gazdasági és gazdálkodási bizonytalanság alig csökkent, az 1941-tõl folyamatosan fennálló beszolgáltatási rendszer, vetési elõírás, jegyrendszer stb. megszüntetése nem következett be. A hazai tájékoztatás rossz vagy hiányos maradt, a különféle külföldi befolyás folyamatossága sem változott. ("Nyugatról" propaganda-léggömbök, röplapok, "Keletrõl" erõszakolt másolás stb.)
    Pattanásig feszült, forradalmi helyzet alakult ki 1956-ra, s ez az agrártársadalom jelentõs részét is elérte.   

3.
    A politikai és a gazdasági fejlemények az agrárpolitika alapkérdéseinek megvitatását tûzték napirendre 1957 tavaszára. Végül is sem a nyugati (dán), sem a keleti (kolhoz) minta mellett nem állt ki az 1956 utáni politika, hanem Agrárpolitikai Tézisek címmel egy anonim kiadványba rejtette - az 1953. évi új szakasz tételeinek sok elemét megõrzõ, átváltó - kritikáját és törekvéseit. A tolerancia - hazai és nemzetközi hatásokra - hamarosan véget ért, és 1958-1961 között az ún. tanácsi szektor vált a magyar mezõgazdaság meghatározó részévé.
    A jellemzõ, mondhatni, az általános egyéni gazdálkodás tehát, csupán évtizednyi idõt élt Magyarországon. Azaz: a nagybirtokrendszer 1945. évi megszüntetése után néhány évvel megkezdõdött a "földelhagyás" (földfelajánlás) és a régi kincstári birtokokhoz hasonló állami gazdaságok (mintegy 10 %-os részesedéssel) alakultak ki. Késõbb, majd a különféle szövetkezeti + háztáji (együtt: tanácsi), az állami és a néhány százaléknyi maradék egyéni gazdaságból állt az átszervezett, kollektivizált mezõgazdaság szerkezete. (Az erdõ állami tulajdon volt.)
    Az elõzõek szerint kialakított agrárstruktúra minden alapvetõ (kezdetben: rész) kérdését a kormányzó egypárt határozta meg és a létrehozott intézményrendszerben érvényesítette. A szükségesnek vélt eszközöket, jogszabályokat ebben a keretben formálták ki, szigorúan meghatározott rend szerint. (A mozgalmi jellegû népfront ebben "segédcsapat" szerepet vitt.) Az agrárpolitikai döntések, javaslatok elsõ fóruma egy, a célra létrehozott testület, amely a pártközpontban idõszakonként ülésezett. Elnevezése változó volt. (Falu Bizottság, Agrárpolitikai Bizottság, Szövetkezetpolitikai Munkaközösség). Vezetését az MSZMP olyan fõállású tisztségviselõje látta el, aki a következõ (fölöttes) testületi fórum (pl. Gazdaságpolitikai Bizottság, Titkárság) tagja is volt, ahol képviselhette az általa vezetett testület állásfoglalását, azaz elérhette a "saját" vélemény határozottá emelését. Az agrárpolitikai munkabizottságok napirendjén rendszeresen szerepelhetett egy-egy állami vezetõ elõterjesztése, miként pártközponti vagy területi (megyei) javaslatok is. A viták alapján ott kialakított álláspont orientációt jelentett a további munkához, de kötelezõ érvényûvé azt követõen vált, miután a további, választott (állami vagy párt) testületek határoztak róla.
    Az Agrárpolitikai Tézisek érvényességének idõszakában - lévén annak, feltehetõen szándékosan hagyott, bizonytalan hatályossága - jelentõs szerepet játszott egy-egy agrárpolitikai egyéniség személyes fellépése, állásfoglalása. Fehér Lajos elsõsége mellett említhetõ pl. Erdei Ferenc, aki a mai Agrárgazdasági Kutató Intézet elõdje vezetõjeként, pártonkívüliként, akadémikusként írásban is helytelenítette a szövetkezeti átszervezés újbóli napirendre tûzését. A levelet Fehér Lajosnak írta, aki 1957-1959 között az MSZMP KB mezõgazdasági osztályának vezetõje, a Politikai Bizottság tagja, a KB titkára volt. Fehér több vonatkozásban egyetértett Erdeivel, amit a gyakorlati életben is követett. Más kérdés, hogy a Központi Bizottság Fehér Lajost, s az általa, munkatársai által képviselt nézeteket "parasztromantikának" bélyegezte és - ahogy korábban Nagy Imrét - önkritikára szorította. ("Túlkapásai" nyomán 57 éves kora elõtt nyugdíjazták.)
    Jelentõssé váltak a területi (megyei) különbségek is, amelyeknek a természeti-gazdasági-tradícionális és települési különbségek mellett létezõ személyi, magatartásbeli okai is kimutathatóak. Elegendõ utalni a "kollektivizálásban élenjáró" Gyõr megye, valamint az abban elmaradó, valójában ezt a rendszerváltásig sem "befejezõ" Bács-Kiskun megye különbségére. Utóbbiban nem csupán a tanyák vagy a homoki-kertészeti gazdálkodás miatt formálódott egy más szocialista mezõgazdaság, mint több, hasonló megyében, hanem a feltételekkel számoló, az érdekeltekkel szót értõ, s a szakmát és követelményeit jól ismerõ helyi vezetõk miatt is. Szerencsére, az ország legnagyobb területû mezõgazdasági megyéjében alakultak így már a kezdetek is. (Tíz év múlva ez a megye volt az, ahol pl. nem a politikai kényszer-zubbony, az "egy megye-egy tsz-szövetség" érvényesült, hanem öt, a járási határokat átlépõ, szövetkezeti szervezetet, külön szakszövetkezeti szövetséget is, vegyes vállalatokat stb. alakítottak).
    A különbözõség bátorítást adott az értelmetlen sémák, a kényszerpályák elhagyásához. Késõbb is, másban és máshol is.   

4.
    A 60-as évek elején merõben új viszonyok közé került a magyar agrártársadalom. Alig múlt másfél évtizede annak, hogy új helyzetrõl, uradalmak, fõurak nélküli faluról lehetett beszélni, ám ismét "más", másféle alkalmazkodás (pl. brigádmunka) vált kötelezõvé. Gyakorlatilag mindenkire vonatkozóan. Hatalmas vizsga volt.
    Az agrárpolitika leegyszerûsödött termeléspolitikai, termelésszervezési feladattá, hiszen a kereslet-kínálat egyensúlya nem állt helyre, sõt az átszervezés nyomán még romlott is. A mezõgazdasági export lehetõségei nagyok voltak, de éveken át jórészt kihasználatlanok maradtak. Látható lett, hogy az új helyzetben nem csak új agrárpolitikára, átalakított eszköz és intézményrendszerre, hanem más felfogású ágazati és társadalmi kapcsolatokra is szükség van. Vagyis a gazdaságirányítás reformjára.
    A mezõgazdaság - s benne a termelõszövetkezetek, továbbá a háztáji - különleges helyet kapott a reformban. Elsõként 1966. január elsején, a mezõgazdaság irányításában vezették be az új gazdasági mechanizmust, megszüntették a központi tervszámok kötelezõ alkalmazását (a kenyérgabona vetéstervi elõírás átmeneti meghagyásával), s bevezették a piacgazdaság számos elemét. A szerzõdéses termeltetés, valamint a pénz- és hitelviszonyok átalakítása fokozatosan vállalati magatartást alakított ki a mezõgazdasági, tágabban "élelmiszergazdasági" árupályákon. A mezõgazdasági szövetkezetek tõkeviszonyait konszolidálták, több mint 10 milliárd forint hiteltartozást töröltek, vállalkozási körük (nagygép, kombájnvásárlás, ipari-kereskedelmi tevékenység stb.) engedélyezési körét bõvítették. Az állami gép- és traktorállomások hálózata megszûnt, a szövetkezetekhez került, vagy gépjavító-gépgyártó teleppé alakult. A gazdaságok vezetõit tanfolyamokkal, kézikönyvekkel, gyakorlatokkal készítették fel a változásokra. Az elektronikus és az írott sajtó összehangoltan segítette az átállást. A gazdaságirányítási reform általános bevezetéséhez - 1968. január 1. - a mezõgazdaságban szerzett tapasztalatok igen hasznosnak bizonyultak.
    A siker tényezõi közül indokolt kiemelni a következõket:
    (1.) A személyügyi (korabeli terminológiával: a káderpolitikai) felkészülés minden szinten különlegesen nagy figyelmet s ebbõl eredõ támogatást élvezett. A szakemberképzés valamennyi formáját fejlesztették, speciális kedvezményekkel szakember átcsoportosításokat hajtottak végre, külföldi tanulmányutakat szerveztek. (Az USA-ba, a 4-H keretében, fiatal agrármérnököket már 1976-tól évente küldtek gyakorlatra). Meghatározott beosztásokat szakképzettséghez kötöttek, a jó eredménnyel dolgozó szakemberek erkölcsi és anyagi elismerését növelték. Az anyagi érdekeltség mértékét minden kategóriában emelték. A gyakorlatot orientálta az elv, hogy "zöld utat a tehetségnek". (Sajátos vetülete volt ennek, hogy még visszaéléssel is szereztek doktori fokozatot.)
    (2.) Az agrárgazdaság irányításának egységesítésére 1967 áprilisától létrejött - négy fõhatóság összevonásával - a Mezõgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium. A MÉM elõdeibõl (FM, Élelmiszeripari Minisztérium, Országos Erdészeti Fõigazgatóság, Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal), továbbá az Országos Tervhivatalból, valamint a pártközpont megszüntetett Mezõgazdasági Osztályáról a témakört jól ismerõ, tettrekész szakértõket állítottak be az átszervezés során. A tapasztalt (részben nyugdíjazott) minisztériumi vezetõkbõl tanácsadó testületeket szerveztek, s ezeket rendszeresen megbízatásokkal látták el.
    A szellemi háttérre (szaklapok, egyetemek, fõiskolák stb.) szervezetten támaszkodtak, intézményesen is többnyire a MÉM-hez tartoztak. Jellemzõ, hogy az agrár felsõoktatási intézmények vezetõit és végzõs hallgatóinak képviselõit tanév végén a miniszter fogadta, és tájékoztatást kaptak az ágazat helyzetérõl és az elhelyezkedési lehetõségekrõl. A MÉM 1977-tõl megkezdte a Magyar Agrárpanteon kialakítását, ahol - a minisztérium árkádjai alatt - az MTA illetékes bizottságaival egyeztetve, a szakma jeleseinek, állami díjas szakembereinek állít emléket. Arra is ügyelve, hogy a választás interdiszciplináris körbõl történjék, a mezõgazdaság ne zárkózzék be saját "várába".
    (3.) A négy fõhatóságból született MÉM eleve megkövetelte a nyitást a nem mezõgazdasági ágazatok irányába. Az élelmiszeripar a kereskedelem-forgalmazás, az erdészet és a faipar, a földmérés és a térképészet új témákat adott az agrárpolitikának és kiszélesítette az agrártársadalom értelmezését. Az erdõgazdaságoknak a honvédelmi tárcával kellett kooperálniuk az exportnövekedés a külkereskedelemre irányította a figyelmet stb.
    További, önként vállalt feladatot jelentett a más minisztériumokkal (ágazatokkal) való együttmûködés erõsítése, az agrárágazat gondjainak jobb megértése céljából. A MÉM üzemlátogatásra hívta meg a Kormány érdeklõdõ tagjait, pl. Bábolnára, kombájn bemutatóra Dabasra stb., ahol (néha már útközben, a MÁV külön kocsijában) mód nyílt kötetlen eszmecserékre. Hasonló hasznos célokat szolgált a Diplomáciai Testület tagjainak meghívása - a Külügyminisztérium szervezésében - egy-egy gazdaság meglátogatására.
    A MÉM nemzetközi kapcsolatait erõsítette, hogy a világ több országában dolgoztak magyar szakértõk, miután 1967-tõl helyreállítottuk tagságunkat az ENSZ Élelmezésügyi Szervezetében, a FAO-ban. Fejlõdõ országokból tanulókat is fogadtunk, 1979-ben magyar javaslatra határozta el a FAO közgyûlése, majd 1980-ban az ENSZ, hogy október 16-a (a FAO alapításának napja) legyen Élelmezési Világnap.
    A szomszédos országok agrárminisztereivel rendszeres határ menti találkozásokat, egyeztetéseket tartott a MÉM.
    (4.) Különleges helyet kapott az agrárpolitika alakításában az, hogy 1967-ben létrejött egy olyan önfenntartó, tagjainak befizetéseibõl mûködõ érdekképviselet, mint a Termelõszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT). A TOT nemsokára a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének (SZNSZ, Párizs) is tagja lett. Példátlan volt a "keleti blokk" hasonló szervezetei között a TOT-nak az a jogosítványa, hogy a mezõgazdasági szövetkezetek egészét érintõ miniszteri jogalkotásban vétójogot élvezett. Vita esetén a kormányé volt a döntés joga. Szó volt a kamarai szervezetek felállításáról is, de különféle okok (tröszti struktúrák, vertikális szervezetek stb.) miatt ez évekre elakadt.
    (5.) Felbecsülhetetlen jelentõségûnek tekinthetõ az a jogalkotási tevékenység, amely lehetõvé tette, hogy az agrárgazdaságban is érvényesülhessen az új gazdasági mechanizmus. Az ún. 3004-es kormányhatározat által olyan eszközökhöz jutott az agrárpolitika, amely céljainak megvalósítását jelentõsen elõsegítette. Ennek egyik elõfeltétele volt, hogy a következõ év ár- és pénzügyi viszonyait, támogatási, beruházási feltételeit részletezõ ún. 3004-esnek minden év õszén (októberben) meg kellett jelennie. Ösztönzõ volt az is, amikor pl. a kedvezõtlen adottság következményeit nem támogatás folyósításával, hanem - meghatározott termék utáni árkiegészítéssel enyhítette a pénzügyi konstrukció. (A "kedvezõtlen adottság" egyébként is viszonylagos. Lehet, hogy kukoricára, vagy kertkultúrára kedvezõtlen, miként egész Írország, viszont legeltetéses állattartásra határozottan elõnyös valamely gazdaság adottsága.)
    A gazdasági ösztönzést szolgáló megoldások, eszközök - a fentiek révén is - évente többnyire alakíthatónak, a tapasztalatok és az igények szerint korrigálhatónak bizonyultak. Természetesen változóan alakult az ország gazdasági igénye, a belföldi és a külföldi áruforgalom, benne az agrárágazat mindenkori helye, szerepe, egyeztetési, érdekérvényesítési lehetõsége. Mindezt - elõre - ismertetni, tárgyalni kellett az érdekeltek széles körével.
    (6.) A kölcsönös érdekek megfogalmazásának és érvényesítésük fontos eszközének bizonyultak az 1970-es évekre a szerzõdések. Az áru- és pénzviszonyoknak nevezett rendszerben átvették a tervutasítás, a tervlebontás szerepét még a monopol jellegû gazdasági szervezetek esetében is. Az érdekek egyeztetésének is fontos fórumaivá lettek.
    Nagy lépés volt a szervezett árutermelés, valamint az innováció terén a termelési rendszerek elterjedése. Az állami gazdaságok körébõl indult kezdeményezést átvették a különféle szövetkezetek, sõt több, mezõgazdasági alapanyagot feldolgozó, felhasználó, forgalmazó kereskedelmi, vagy ipari vállalat is. A szövetkezeti gazdaságok és a háztáji szerzõdéses kapcsolatában már régi gyakorlat volt pl. az ún. kocakihelyezés + bérhizlalás s más kombináció. A termelési rendszerben azonban szakmai követelmények, értékesítési feltételek, több más kölcsönös kötelezettség együttesen jelent meg. Ipari növénytermesztési rendszerek is születtek. Néhány nagygazdaság külföldön is vállalkozott a sajátos integrációra.
    A rendszergazda írásban vállalt kötelezettséget bizonyos szolgáltatásokra, s esetenként az áru átvételére. A gesztor az általa megkövetelt termelési-termesztési rendszabályok megtartását is ellenõrizte. A baromfi-hibrid, majd több növény- és állatgenetikai újdonság, szaporodásbiológiai megoldás stb. gyorsan és hatékony módon teret nyert Magyarországon. A belföldi élelmiszer ellátás, valamint az agrárexport csúcseredményeket ért el. Egyidejûleg az agrárágazat "ipari fogyasztása" ugrásszerûen megnövekedett, amihez új szaktudásról kellett gondoskodnia az ágazat állományának.
    (7.) A mezõgazdasági szakigazgatás országos és nemzetközi tekintélyt vívott ki. A különféle szolgálatok (ún. felügyelõségek, szövetségek stb.) szoros kapcsolatban mûködtek a termelõ szervezetekkel, minõsítésük ez utóbbiak eredményességétõl jelentõsen függött. Az élelmiszeripari igazgatóságok, trösztök megszüntetése nyomán a vállalatok mozgástere nagyobb, a verseny hatása látható lett.
    A megyék határait átlépõ szakmai szövetségek és szervezetek száma alig változott a gazdaságirányítási reform bevezetését követõen, azt ugyanis politikai kérdésnek tekintették. Maradt tehát a "19 köztársaság + 1 királyság", azaz a "vármegyék" + a fõváros. (Máig is a Szent István-i "örökséget" hangoztatják némelyek, miközben az autópályán száguldoznak, és mobil telefonjukon intézkednek. Miért nem lóháton utaznak?)
    A regionális átalakulás a mezõgazdaságban a megyék eltérõ területi méretei okán is indokolt lett volna, de kihátrált belõle a mindenkori vezetés. (Komárom megye területe például azonos a kunszentmiklósi járással, ám mégsem lehetett egyesíteni Komárom megye agrár szakállomásait a Fejér megyeivel. Az illetékes miniszterelnök-helyettes - a komáromi lobby kérésére - nem engedélyezte.)
    A járási beosztás - néhány félmegoldás, "kísérlet" után - a nyolcvanas évekre megszûnt, ám különféle "kirendeltségek", maradványok formájában sok formában tovább élt (él?).
    (8.) Az agrárkutatási és felsõoktatási intézmény hálózat idõvel túlméretezettnek és egyben elaprózottnak bizonyult. A hatvanas évek végén a volt mezõgazdasági technikumokból nagyrészt felsõfokú intézmények, fõiskolák alakultak. A kísérleti állomások, volt uradalmi telephelyek intézetté, egyetemi laboratóriumokká "rangosodtak". Összevonásuk, megszüntetésük fokozatos és folyamatos lépésekben történt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. (A "rendszerváltás" után több helyen visszaalakultak, sõt elszaporodtak e szervezetek.)
    Környezetvédelmi és más okok miatt a fõvárosból több agrárintézményt is más vidékre telepítettek, vagy megszüntettek. Ez utóbbi történt pl. a Lágymányosi Dohánygyárral, de a Dohányipari Kutató Intézet változatlanul maradni kívánt. Hasonló volt a Szõlészeti és Borászati Kutató Intézet esete, ami még akkor alakult ki az Ampelológiai Intézetbõl, amikor a Rózsadombra jellemzõ volt a szõlõterület. A Kertészeti Kutató (Nagytétényben) az Állattenyésztési Kutató (Herceghalomban) hasonló helyzetével ahhoz járult hozzá, hogy Budapestet agrár kutatógyûrû vette körül. (Beleértve még Budaörs határában a Repülõgépes Növényvédõ Állomást is!)
    Az ilyen és hasonló változtatások ellenállást keltettek, s ezt - a politikai hátszél mellett - a személyes problémák orvoslásával lehetett megoldani.
    (9.) Az agrártermelésnek már a hetvenes években mindinkább számolnia kellett két, valójában nemzetközi eredetû kihívással. Az egyik az agrárpiaci verseny erõsödése, a Közös Piac lefölözési és más szabályozási gyakorlata, valamint a KGST-forgalom igényeinek növekedése volt. A másik a patriarchális agrártársadalom átalakulása, a faluról való elvándorlás, az exodus rural keleti terjedése.
    Mindkét kihívásra az árutermelés minõségi (és mennyiségi) növelése, az agrárjövedelmek és a falusi életkörülmények lényeges javítása lehetett a megfelelõ válasz. Az eredmény - mint más esetekben is - vidékenként és idõszakonként eltérõ volt. A települések, ágazatok különbözõ támogatása - több, nem gazdasági, hanem fõleg kulturális, egészségügyi stb. akkori állami szerepvállalás, a tájékoztatás erõsítése - erre vezethetõ vissza.
    Az agrártermelési ágazatok szereplõit fentieknek megfelelõ anyagi, erkölcsi, megbecsülési közegbe kívánták juttatni. A "munkás-paraszt kormány" számba vette a jövedelmi arányokat, elõsegítette - ösztöndíjakkal is - a parasztfiatalok továbbtanulását, többféle formában elismerte, kitüntette a sikeresen gazdálkodó szervezeteket, személyeket. Megnyíltak a külföldi információs lehetõségek, mind több helyszíni tapasztalatszerzés vált lehetõvé. Fiatal agrármérnökök - a 4 H keretében is - az Egyesült Államokba, Dániába mehettek gyakorlati munkára a hetvenes évek végétõl. A kibõvült külkereskedelem ugyanezeket a lehetõségeket tágította nem csupán a résztvevõk számára.
    (10.) Társadalmi méretekben terjedt a mezõgazdaság felértékelése. Az irodalmi és képzõmûvészeti alkotásokban, az ország presztízsében helyet kapott a falu, a paraszti munka eredménye. Gazdaságpolitikai kiemeléshez jutott a településfejlesztés és kutatása. Megindult a nemzeti parkok alakítása és az ország vízgazdálkodásának, vízrendezésének újjászervezése, valamint parkerdõk létesítése.   

 6.
    Közvetlenül nem gazdasági célú, hanem az agrárkeresõk emancipációját, továbbá a parasztság társadalmi mobilizációját mozdította elõ még több más, az ún. magyar agrármodell keretében kialakított intézkedés. Ezek kisebb része rendszer-specifikus, kapcsolódik az ún. "hiánygazdálkodás" egyik-másik eleméhez, több azonban a hazai adottságokra épülõ magyar sajátosság volt. Azaz: az említett ("fölül szocialista-alul maszek") modell része volt a hetvenes-nyolcvanas években.
    Két nagy csoportját indokolt ennek a témakörnek kiemelni. Az egyik az összefoglalóan kistermelés elnevezésû termelési tevékenység kezelése, formái, méretei, támogatása stb. A másik - a részben az elõzõhöz kötõdõ, de önállóan is megjelenõ - szociálpolitikai jogszabályalkotás, a kedvezmények kiszélesítése, majd 1980-tól a bérbõl-fizetésbõl élõkével elvileg azonos elõírások alkalmazása.
    Az elsõ csoportba tartozó kistermelõi kedvezményeket kibõvítette az 1006/1976 (III.16.) számú minisztertanácsi határozat. A háztáji és kiegészítõ gazdaságok termelésének fejlesztésérõl címû jogszabály, majd a kapcsolódó miniszteri rendeletek (13/1976-V.27., 19/1976-V.27.MÉM) a háztáji állattartás, zöldség- és gyümölcstermesztés fejlesztésének ösztönzését címében is tartalmazta. Adózási és egyéb kedvezményeivel páratlan - s ezért gyanakvást is keltõ - volt akkor a KGST országok többségében. (Nem használt éppenséggel az sem, hogy a nyugati sajtó örvendezve kommentálta a "liberalizálást"). A második sajátos szabályozási kör több tételét a mezõgazdasági átszervezés megindításának politikai programjában már szerepeltették, de részben a fokozatosság okán, részben új elemek beépítése miatt a hetvenes évekre vált teljes körûvé. A mezõgazdasági szövetkezeti tagok 1979-ben még 61. (férfi) és 56.(nõ) életévüket betöltve váltak nyugdíjjogosulttá, (ha legalább 10 évi munkaviszonnyal rendelkeztek), de 1980-tól a munkás-alkalmazotti jogviszony kedvezõbb elõírásai vonatkoztak a szövetkezeti tagokra is. Kiterjesztették a szövetkezeti szektor tagjaira a betegellátási, gyermeknevelési támogatást, a családi pótlékot, a szülési segélyt s más korábban alig ismert támogatást is.
    Különleges, csakis a magyar agrármodellre jellemzõ elõírások vonatkoztak a saját (háztáji) gazdaságban végzett munka, illetve árutermelés kedvezményeinek biztosítására, amellyel pl. még nyugdíj éveket is lehetett szerezni. Ennek feltétele az volt, hogy a szövetkezeti tag megállapodást kössön a gazdasággal, meghatározott termény- és termékfélék elõállítására és az árut a szövetkezetnek, illetve annak részvételével értékesítse. A kétoldalú megállapodás alapján viszont jogosultságot szerzett a társadalombiztosítási ellátásokra, szociális juttatásokra, mintha közös (nagyüzemi) munkavégzésben vett volna részt. Elterjedt formája volt ennek - kellõ épület stb. feltételek mellett - az ún. állatkihelyezés, amelynek keretében a saját udvaron tsz-tulajdonú, azonos fajtájú, korú stb. állományt tartottak, amit egyszerre nagyüzemi felárat élvezve a szövetkezet értékesített. (A felár összegén a szerzõdõ felek megosztoztak.) Az elõnyöket felismerõ szövetkezetek háztáji üzemágat alakítottak ki, és szervezését, a szaktanács adását ún. háztáji agronómusra (falugazdászra?) bízták.
    A szövetkezetek és a sajátos helyzetû tagság, valamint a települési közösségek, tanácsok itt egy különleges kapcsolatáról, egy sajátos szervezõdésrõl kell még említést tenni: a tanyai kollégiumokról. Nem elõzmény nélküliek, egyet-kettõt évtizedekkel korábban is alapítottak, de az, ami az alföldi tanyavilágban mozgalomként született a hetvenes években, tanulságos, s ezért említést érdemel.
    A 15-20 kilométeres körzetekben szétszórt tanyák gyermekei csak akkor számíthattak továbbtanulásra, ha az általános iskolát sikeresen befejezik és középiskolát is végeznek. Ennek az osztatlan tanyai, egy-két tantermes iskola, a sokat vállaló pedagógusok áldozatos munkája ellenére, csak ritkán tudott megfelelni. Segített a "magnós-oktatás", a villany bevezetése is. De a távolságon, amelyet a tanya és az iskola között naponta meg kellett járni, csak a kollégium segíthetett. (Út és közlekedési eszköz esetén természetesen ismét új mérlegelés lehetséges.)
    A tucatnyi kollégiumot az összefogás, a szolidaritás szép példájaként indokolt felmutatni. Áramszolgáltató vállalatoktól a közös gazdaságokig, mûszaki egyetemi (építész) hallgatóktól az építõbrigádokig sokan voltak a részesei. Pártszervezetek és plébániák, munkások és értelmiségiek segítették a mozgalmat. Az anyagiakat a tanácsok szavazták meg, de az OTP-számlára országgyûlési képviselõk (többek között Ortutay Gyula, Gajdócsi István, Illyés Gyula, Raffai Sarolta és mások) utaltak át tekintélyes összegeket. A megyei tanács pedig alapítványt tett, hogy a kiválóan érettségizett fiatalokat egyetemi tanulmányaik idején ösztöndíjban részesítse. Lehetett tehát közös akarattal segíteni.   

 7.
    "… a rendszerváltással járó összes megpróbáltatások, nem csak a jövedelem csökkenés, a munkanélküliség, hanem az elégedetlenség, az elidegenedés is nagyobb mértékben sújtották a falusi lakosságot, mint a városit. […] A falvak társadalmi problémáinak elhanyagolása pedig súlyos következményekkel járhat."    (Andorka Rudolf, Agrártörténeti Szemle 1994. 1-4. sz.)

    A 20. század utolsó évtizedében ismét gyökeres átalakulások kezdõdtek a magyar agrártársadalomban. Az agrárpolitika rosszul vizsgázott, csak a leépítésre, s nem az átépítésre készült. Nemzeti agrárpolitikát nem alakított ki, farmokat kívánt másolni - farmerek nélkül. Hírnevünk - egyelõre - még tartja magát.
    A FAO római központjában, 2004-ben, a Magyar Köztársaság elnökét köszöntötték az Élelmezési Világnap elfogadásának 25. évfordulóján. Emlékeztek, hogy Magyarország javasolta az 1979. novemberi közgyûlésen. Valamennyi delegáció, száznál több agrárminiszter csatlakozott akkor a magyar javaslathoz.
    A mostani - fõleg a földbirtok-politikai - bizonytalanság lassan már két évtizedes. Mint ahogy a Horthy-rendszerben volt, 1925 és1944 között.
    A "rendszerváltás" után a legkevesebb befektetés a fejekbe történt. A felsõfokú képzés tömeges lett ugyan, de a széleskörû, a hasznos tudnivalók terjesztése valójában megszûnt. Az üzleti reklám a maradék hitelét is erodálta. A szakma - egy martonvásári konferencia szerint - ismét tudáshiányban szenved. A verseny pedig kegyetlen. F. Fischler szerint Magyarországon a gazdáknak nem egészen 1 százaléka az agrárterület nagyobbik felét birtokolja, 99 százaléka pedig a maradékon, átlagosan 4 hektárnál kisebb földterületen osztozik. A 250 ezer erdõtulajdonos pedig 2,2 hektár/fõ "erdõséggel" rendelkezik. Az Európai Unió volt agrár biztosa tudná rosszul, vagy valóban ennyire deformálódott a magyar agrártársadalom és legfõbb bázisa az új ezredfordulón?
    A különbözõ elnevezésû agrárpolitikai koncepciók (A falunak élnie kell;, NAP- Nemzeti Agrárprogram) egy-egy 4 éves ciklust sem bírtak ki eddig. És meddig bírja ezt Magyarország?

 


 

 

 Versenyképes adórendszer 

Írta: Pitti Zoltán, tudományos kutató Budapesti Corvinus Egyetem

 

Kép 2008 tavaszán adótanácsadók, adószakértők csoportja kezdeményezte az adórendszer átalakításával, versenyképességének javításával kapcsolatos olyan szakmai koncepció kidolgozását, mely több évre vonatkozóan rögzítheti a gazdaságpolitika kívánatos, a gazdaság növekedési képességeit növelni és fenntartani képes irányait. A megkezdett munkához szakmai hátteret nemzetközi tanácsadó cégek biztosítottak, a javaslatok költségvetési hatásainak számítását a Pénzügyminisztérium munkatársai végezték, a költségvetés szerkezete vonatkozásában végzett összehasonlító számításokat, makrogazdasági hatások számszerűsítését a Magyar Nemzeti Bank munkatársai segítették. A javaslatok kidolgozásának folyamatába egyre növekvő számú üzleti érdekképviseleti szervezet is bekapcsolódott, így biztosíthatóvá vált egy, a versenyszféra széleskörű támogatását élvező koncepció kialakítása. 

Mindezek eredményeként a jelen szakértői anyag összefoglalja azon szempontokat, és a munkában résztvevő szakértők által egységesen támogatott lehetséges lépéseket, javaslatokat, melyek ténylegesen alkalmasak lehetnek egy versenyképes, a gazdasági növekedést támogató magyarországi adórendszer megteremtésére. A javaslatcsomag célja ennek alapján az adórendszer jelenlegi állapotával kapcsolatos szakmai viták támogatása, és az ott felmerült kérdések konszenzusos megválaszolása oly módon, hogy annak eredményeként világossá váljon, milyen kialakítású adórendszer lehet alkalmas a vállalkozások növekedési képességeinek javítására, a feketegazdaság visszaszorítására, az aktivitási ráta és a foglalkoztatás növelésére, amely hatások egyébként egyszersmind hozzásegíthetik a költségvetést a tartós szociális biztonság hatékonyabb megteremtéséhez is. 

Versenyképes adórendszer 

Az alábbi javaslatcsomag összhatását tekintve már rövid távon is, a bevezetését követő évben képes lehet a gazdasági növekedés gyors előremozdítására, a gazdaság tartalékainak azonnali mozgósítására. Előzetes modellszámítások alapján az egyes lépések együttes megvalósítását követő évben azok gazdasági növekedésre gyakorolt hatása a jelenlegi alappályához képest további legalább 1 százalékos GDP arányában mért növekedési többletet, összesen akár csaknem 4,5 százalékos bővülést eredményezhet, ugyanezen évben az inflációt akár 2,8%-kal is mérsékelheti. A gazdasági növekedésre gyakorolt jótékony hatások a későbbi években hatványozottan jelentkezhetnek, s a hazai gazdaság növekedése újra elérheti vagy akár meg is haladhatja a régiós átlagot. A javasolt lépések már a bevezetésük évében, és az azt követő évben is képesek lehetnek növelni a foglalkoztatási rátát, mely összességében, a feketegazdaság várható visszaszorulását figyelmen kívül hagyva is 0,5%-os emelkedést mutathat, s az a foglakoztatás feltételeinek lassabb, elhúzódó javulását feltételezve is tovább gyorsulhat a későbbi években. Ezen növekedési aránynál lényegesen nagyobb mértékben, és már a változások bevezetésének évében számíthatunk a legális foglalkoztatás nagyobb térnyerésére, és a szürke- illetve feketemunka jelentős visszaszorulására. 

A javaslatcsomag egészének költségvetési hatása összesen mintegy 1100 milliárd forintnyi bevételkiesés lehet, ha nem vesszük számításba a gyorsuló növekedésből, növekvő foglalkoztatásból, illetve a feketegazdaság várható visszaszorulásából származó többletbevételeket. Ennek eredményeként az egyes javaslatok bevezetése több éves megtervezett lépéssorozat folyamán, 2-4 éves időtávlatban képzelhető el. Az esetleges jelentős költségvetési hatások azonban nem indokolhatják az adórendszer átalakításának halogatását, hiszen a magyar gazdaság megfelelő növekedési képességének hiányát éppen a túlzott mértékű újraelosztás okozza, ilyen nagyságrendű költségvetési szerkezetváltás nélkül valójában tehát ténylegesen versenyképes adórendszer nem alakítható ki. 
 
 

Összefoglalva a javaslat megvalósításának várható hatásai: 

  • a gazdasági növekedés lényeges felgyorsulása már az első intézkedések bevezetését követő évben
  • a foglalkoztatás bővülése már az első intézkedések bevezetésének évében, és azt követően több éven át folyamatosan
  • az első intézkedések bevezetésének évét követő évben jelentősen mérséklődő infláció
  • a feketegazdaság nagyarányú visszaszorulása, melynek folyamán adóteher-növekedés ténylegesen csupán az adókötelezettségeket elkerülők körében következik be, akik jelenleg alacsony bejelentett jövedelem után teljesítenek adófizetést
 

Előzetes feltételek 

Az alábbiakban azon előzetes feltételekről adunk rövid leírást, melyek elengedhetetlenek az adórendszer érdemi átalakításához. 

  • GDP-arányos adóterhelés csökkentése
 

    Nemzetközi összehasonlításban a magyarországi adóterhelés mértéke magas, 2007-ben a GDP 40%-át is eléri. Ez az arány a magyar gazdasággal elsősorban és közvetlenül versengő régiós országokban lényegesen alacsonyabb, Szlovákiában például 29,3 százalék, Lengyelországban 34,9 százalék. Magyarország régiós versenyhátránya elsősorban ezzel a körülménnyel magyarázható, s azon érdemben csak az adóterhelés mértékének lényeges módosításával javíthatunk. Az adórendszer olyan módon történő átalakítása, mely mindezt figyelmen kívül hagyná, nem változtat az adóalanyok összessége által megfizetett adóterhek nagyságrendjén, így nem gyakorolhat érdemi módon kedvező hatást a gazdaság versenyképességére.  

    Az újraelosztást az első évben legalább a GDP 1,5-2,5 százalékának megfelelő mértékben kell csökkenteni, legalább ilyen mértékű mozgástér szükséges ahhoz, hogy az adórendszerbeli változások érdemi hatást gyakorolhassanak a gazdasági folyamatokra. Ugyanezen folyamat néhány éves időtávlatban pedig el kell, hogy érje a GDP 4,2-4,5 százalékát, összességében 1000-1100 milliárd forintot. Ennek eredményeként az adóterhelés ugyan még nem csökkenne a régióban legkedvezőbb adórendszerű országok adóterhelésének szintjére, de összességében közeledne az átlaghoz, s nagyságrendileg a jelenlegi lengyelországi adóterhelésnek felelne meg. Ilyen adóterhelés mellett az adórendszer megfelelő szerkezeti átalakításával kellően versenyképes adózási környezet alakítható ki.

 

  • Költségvetési kiadások jelentős mérséklése
 

    Az adórendszer átalakítása értelemszerűen nem járhat a költségvetési egyensúly felborulásával, hiszen ilyen módon a magyar gazdaság versenyképessége nem javítható. Ennek megfelelően az adóterhelés csökkentése érdemben csak a költségvetési kiadások mérséklésével valósulhat meg. 

    Költségvetési kiadásaink mértékét vizsgálva azonban még inkább egyértelmű, hogy régiós országokkal összehasonlításban jelentős a lemaradásunk, költségvetésünk szerkezete lényeges hátrányt jelent gazdasági növekedési kilátásaink tekintetében. A korábban példaként említett országok összes költségvetési kiadásait 8-13 százalékponttal haladja meg hazánk 50,1 százalékos GDP-arányos kiadásával, s még ha ezen országok kiadásai számait korrigáljuk mindazon tételekkel, melyek külső körülményekből fakadóan eredményeznek szükségszerű különbségeket (pl. adósságtörlesztés, kamatterhek, a lakosság demográfiai összetételéből adódó különbségek a jóléti kiadásokban), továbbra is a GDP arányában mért 4,2-4,5 százalékpontos különbség mutatkozik Magyarország hátrányára.

    Mindez egyszersmind azt is jelenti, hogy az államháztartási hiánytól, illetve az államadósság mértékétől, valamint egyéb külső körülményektől függetlenül is rendelkezik a hazai költségvetés olyan hatékonysági tartalékokkal, melyek az adórendszer javasolt átalakításához szükséges kiadáscsökkentéseket lehetővé teszik. 

    Fontos hangsúlyoznunk, hogy jelen szakértői véleménynek nem célja és feladata a költségvetési kiadások szükségszerű csökkentésére vonatkozó részletes koncepció kialakítása. Ezzel együtt hasonló fejlettségi szintű régiós országok kiadási tételeinek összehasonlító elemzéséből kitűnik, hogy jelentős javulás várható el szociális kiadásaink célirányossága és hatékonysága vonatkozásában, továbbá ugyancsak jelentős megtakarítások lennének elérhetők az államigazgatás, a bürokrácia, különösen a gazdasági bürokrácia területén, valamint az állami támogatások juttatásának gyakorlatában. 

  • A feketegazdaság visszaszorítása
 

    Az adórendszer versenyképességének érdemi javítása csak olyan módon valósítható meg, ha az egyszersmind képes előidézni a feketegazdaság visszaszorulását, az egyenlőbb közteher-elosztást, illetve azt, hogy jelentősen növekedjen az önkéntes adófizetési hajlandóság, és az ne csupán a hatósági ellenőrzés eszközeivel legyen kikényszeríthető. A feketegazdaság visszaszorítását szolgáló intézkedések tehát a javaslatok kidolgozásakor kiemelt jelentőséget élveztek. 

    Ezen célok érdekében a javaslatcsomag szükségszerűen megkülönböztetést kell, hogy tegyen, különösen az alacsony jövedelemre bejelentettek és a ténylegesen alacsony jövedelemszinten élők között. A jelenlegi adórendszer, és számos korábbi adójavaslat egyaránt abból a hibás feltételezésből indul ki, hogy az alacsony jövedelemre bejelentettek adóterhelése nem változtatható, s ezáltal éppen az adórendszer azon elemi torzulását nem voltak képesek kiszűrni, melynek eredményeként az adófizetők egy jelentős rétege vonja ki magát az adókötelezettségek alól. Jelen javaslatcsomag ezzel szemben adókötelezettség alá kívánja vonni mindazokat, akik nem teljesítik adókötelezettségeiket valós jövedelmi viszonyaiknak megfelelően, hanem annál alacsonyabb jövedelmet vallanak be. E réteg tekintetében ugyanis szükségszerű az adóterhelés emelkedése, elkerülendő ugyanakkor, hogy az intézkedések a ténylegesen alacsony jövedelműek megélhetési viszonyait rontsák. Mindezek eredményeként a javaslatcsomag jövedelemviszonyokra gyakorolt hatása csak egységesen, az adóteher-változások és a lehetséges kompenzációs intézkedések együttes figyelembevételével vizsgálható és számszerűsíthető. 

  • Az adórendszer egyszerűsítése
 

    A magyar adórendszer számos szerkezeti hibával küzd, túlságosan elaprózott, bonyolult, felesleges bürokráciával terhelt. Ez egyrészt riasztó a vállalkozások, befektetők számára, visszaveti az ország tőkevonzó képességét, másrészt jelentősen megnehezíti a jogkövető magatartást, ezáltal felesleges üzleti kockázattal terhelve az adózókat.  

    Az egyszerűsítésnek alapvetően két iránya kell, hogy legyen:  

   - az adónemek számának drasztikus csökkentése, legfőképpen a kis adók eltörlése révén

   - az adó bevallásának, nyilvántartásának és behajtásának egyszerűsítése. 
 

 

Egyes intézkedési javaslatok 

A javasolt intézkedések a foglalkoztatás körülményeinek javítását és a tőkebefektetések, beruházások serkentését egyaránt és egyidejűleg célozzák. Ezen kettős cél az alábbi komplex intézkedéscsomaggal valósítható meg. 

I. A foglalkoztatás adóterhelése 

A hazai gazdaság és adórendszer versenyképessége a foglalkoztatás, és annak közterhei terén jelentősen sérül. A viszonylag alacsony, átlagbért alig meghaladó jövedelemsávban jelentkező marginális adóterhelés sokakat ösztönöz adókikerülésre, melyre ráadásul a számos elérhető mentesség, kedvezmény, alacsony adózást biztosító átalány alapú adónem ad lehetőséget. Az ennek eredményeként kieső adóbevételeket az adópolitika rendre további adóemeléssel kompenzálja, mely még tovább csökkenti az adófizetők körét, és növeli azok terheit.  

Az alacsony jövedelemsávban széles körben elérhető adómentesség ezen túl is sokakat motivál arra, hogy jövedelmüknek csak bizonyos hányada után teljesítsék adófizetési kötelezettségüket. Ennek eredményeként a kedvezmények nem a ténylegesen alacsony jövedelműeket segítik, hanem az adókikerülést serkentik.

Mindezek következtében a foglalkoztatás jelenlegi adóztatása nagyban előidézője az adókikerülésnek, és a szürke- vagy feketemunkának, és részben felelős a stagnáló alacsony foglalkoztatásért és aktivitásért.

Ezen visszásságok nemzetközi tapasztalatok és elemzések alapján is a marginális adóterhelés jelentős csökkentésével, a sávhatárok kiszélesítésével, és az egyes jövedelemsávok közti túlzott, visszaélésre ösztönző megkülönböztetések visszafogásával orvosolhatók. 

Hangsúlyozandó, hogy a javasolt intézkedések egy jelenleg több irányból torzult adóztatás visszásságait kívánják kiszűrni, tehát azok hatása egyes jövedelemsávokban eredményezhet adóteher-növekedést, ennek célja azonban az adóterhet elkerülők adófizetésre kényszerítése. Az intézkedések jövedelmi viszonyokra gyakorolt hatása azonban a tényleges rászorultak esetében külön intézkedésekkel kompenzálható, így a valós jövedelmi viszonyok alakulása nem vizsgálható önmagában az adókulcsok változásából adódó hatások számszerűsítésével. 

Az erre vonatkozó gyakorlati javaslatok a következők: 

  1. Egységes 20%-os SZJA kulcs 15 millió Ft-ig, azt meghaladóan 30%-os adókulcs az összevont jövedelem után
 

    Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy széles bázison működő, egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer jelentősen javítja a kiszámíthatóságot, egyszerűsíti az adminisztrációt és már rövidtávon is szolgálja a gazdaság fehérítését, ha annak mértéke méltányos közteherviselést biztosít. Ugyanakkor véleményünk szerint szükséges fenntartani azt az elvet is, hogy a magasabb jövedelmet élvezők ne csak abszolút összegben, de arányaiban is valamivel nagyobb részben vegyenek részt a közteherviselésben. Ezért továbbra is javasolnánk egy magasabb adókulcs fenntartását, a sávhatárt ugyanakkor jelentősen kiszélesítenénk, hogy az adótábla valós progressziót biztosítson.  

  1. Bevételen alapuló jövedelemátalányok (pl. EKHO, egyéni vállalkozó, őstermelő, stb.) megszűnnek
 

    Szintén az adórendszer egyszerűsítését és a szürkegazdaság visszaszorítását szolgálja az átalánytípusú adók megszüntetése, hiszen egyrészt nem vonatkoznának speciális szabályok, megkülönböztető jellegű kedvezmények kisebb csoportokra, másrészt a költségelszámolás megkövetelésével tovább lenne erősíthető a kötelező számlaadás intézménye, amely megnehezítené a bevételek eltitkolását. 

 

  1. Munkáltatói járulékok 10 százalékponttal csökkennek

    - a nyugdíjbiztosítási járulék 24%-ról 19%-ra

    - az egészségbiztosítási járulék 5%-ról 0%-ra 

    A vállalkozások gazdasági versenyképességét leginkább a munkát terhelő adók, ezen belül is a munkáltatót terhelő járulékok mértéke befolyásolja. Ahhoz, hogy a versenyképességben számottevő javulást érhessünk el, a munkáltatói járulékok drasztikus csökkentése javasolt, a javaslatunk szerint legalább 10 százalékpont erejéig. Az egészségbiztosítási járulékot a tételes EHO alább részletezett emelésével lehet kiváltani. 

  1. 15 millió Ft-nál egységes nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékplafon kerül bevezetésre (munkavállalói és munkáltatói egyaránt), azzal, hogy a nyugdíj-jogosultág számítása során továbbra is csak a jelenlegi járulékplafon szerinti befizetés kerül figyelembevételre
 

    Szintén a munkát terhelő adók csökkentését, és így a magasabb hozzáadott értékű szektorokban a versenyképesség további javulását szolgálja egy egységes járulékplafon bevezetése, ami mind a munkavállalók, mind a munkáltatók által fizetendő egészség- és nyugdíjbiztosítási járulékokra vonatkozna.  

    A járulékplafon bevezetése emellett indokolható azzal is, hogy az egészség- és nyugdíjbiztosítási járulékok alapvetően nem adók, hanem bizonyos közszolgáltatások hozzáférésének ellenértékei. Mivel ezen „szolgáltatások” értéke a jövedelmi viszonyoktól részben független (egészségbiztosítás esetén teljesen, nyugdíjbiztosítás esetén részben), a befizetés mértékét sem méltányos korlátok nélkül meghatározni.  

    Javaslatunk szerint a járulékfizetés maximumát a legmagasabb személyi jövedelem-adókulcs belépési sávhatáránál kell meghatározni, amely egy kellően megemelt szint ahhoz, hogy a járulékbefizetések mértékét jelentősen még ne változtassa meg. A magánszemélyek esetében ugyanakkor a nyugdíjellátásra jogosító sávhatár megmaradna a jelenlegi 7 millió Ft körüli mértéken (vagyis a jövőbeni nyugdíjak továbbra is ez alapján kerülnek meghatározásra), megőrizve így a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát, míg a 7 és 15 millió Ft közötti jövedelem után megfizetett járulék részben pótolhatná a munkáltatói járulékcsökkentésből kieső bevételeket. 

  1. A munkaadói és a munkavállalói járulékok közötti további átcsoportosítás
 

    A versenyképesség szempontjából a munkáltatói járulékok különösen, a munkavállalói járulékok kevésbé játszanak fontos befolyásoló szerepet. Érdemes lehet ezért megfontolni a 3%-os munkáltatói járulék megszüntetését, és ezzel arányosan az 1.5%-os munkavállalói járulék növelését (1.5% vagy 3%-kal). További előnye lenne a megoldásnak, hogy az adminisztráció is egyszerűsödne. 
     

II. A vállalkozások adóterhelése 

A vállalkozások adózatása körében társasági adónemünk korszerű, jól célzott kedvezményeket tartalmazó, versenyképes adónemnek tekinthető, melynek kedvező hatásait azonban lerontják a vállalkozásokat terhelő egyéb adónemek. E hatások kiszűrését egy átlátható, hiteles szabályozás és egy, az adórendszer teljes egészére nézve érvényesülő koncepcionális kedvezményrendszer kialakítása biztosíthatja, mely egyszersmind gátat szabhat a vállalkozások, és a tőke Magyarországról történő kimenekülésének. 

  1. A különadó megszüntetése
 

    A 2006-os költségvetési megszorítás egyik legvitatottabb intézkedése a társaságokat és magánszemélyeket terhelő „szolidaritási” különadó bevezetése volt. Társaságok esetében a 4%-os különadó bevezetése drámaian visszavetette a versenyképességet, különösen ha számításba vesszük, hogy az átlag társasági adókulcs 12% körüli volt (köszönhetően a társasági adóalap- és adókedvezményeknek), vagyis arányait tekintve a növelés nem 25%, hanem jóval magasabb volt. A társasági különadó különösen vitatható abból a szempontból is, hogy a társasági adókedvezményeket élvező adózókat is érintette, annak ellenére, hogy típusát tekintve a társasági adóval azonos. Ez a befektetők szempontjából az adórendszer kiszámíthatóságába vetett bizalmat jelentősen megrendítette. 

    Magánszemélyek esetében a különadó bevezetése a korábban leírtaknak megfelelően éppen azt a társadalmi réteget terhelte újabb adókkal, akik már így is túlzottan magas arányban vettek részt a közteherviselésben, a munkát terhelő adók aránya pedig ezáltal tovább emelkedett. 

    Tekintve, hogy a kormányzat is ideiglenes intézkedésként hivatkozott a különadó bevezetésének szükségességére, különösen a befektetői bizalom visszaszerzése érdekében javasolt a különadó eltörlése.  

  1. Tőkejövedelmek adója 25%-ról 20%-ra csökken, az osztalék 35%-os adókulcsa megszűnik
 

    Magyarország tőkemegtartó képességének javítása és a gazdaság további fehérítése érdekében egyaránt javasolt az osztalékadó csökkentése, melyet egyébként is a 20%-os társasági adó és különadó, valamint a 2%-os iparűzési adó figyelembevételével együtt kell vizsgálni. Egy túlzottan magas osztalékadókulcs a bevételek eltitkolására ösztönöz, annak pedig egyenes következménye a társasági adó és különadó alapjának, valamint az iparűzési adóalapnak a csökkenése. Az osztalékadó kulcsának mérséklése tehát csökkentené a bevételek eltitkolásának arányát, ezáltal pótlólagos adóbevételeket teremthet. 

    Az egyéb tőkejövedelmek kulcsát ugyancsak javasolt az osztalékadókulccsal azonos mértékben meghatározni, tekintettel ezen tőkejövedelmek azonos pénzügyi természetére, és egyszersmind azon jellemzőjükre, hogy technikailag könnyen konvertálhatók bármely formájukban, mely formai megjelenésbeli eltérés nem eredményezhet adójogi megkülönböztetést.  

  1. A helyi iparűzési adó megszűnik
 

    A vállalkozások részéről régóta a legvitatottabb adónem a helyi iparűzési adó, egyrészt mert a veszteséges vállalkozásokat is sújtja, és az induló vagy külső finanszírozásra szoruló vállalkozásokat különösképp hátrányos helyzetbe hozza, másrészt mert nem szektorsemleges, és a szolgáltató cégek esetében kifejezetten a bevételt adóztatja. Versenyképességi szempontból vitathatatlanul az egyik legkárosabb adónem, hiszen legnagyobb arányban éppen a nagyobb számú munkavállalókat legálisan foglalkoztató vállalkozásokat, az innovációba, kutatás-fejlesztésbe fektetőket, beruházókat terheli. Ráadásul az adónem adminisztrációja, beszedése, ellenőrzése is korszerűtlen, a hatósági rendszer kialakítása a legkevésbé sem költséghatékony, és számtalan jogbizonytalanságot okoz. Hosszabb távon a megszüntetése, s így az önkormányzati finanszírozás más adónemekkel történő biztosítása megkerülhetetlen. 

  1. A kis adók, mint innovációs járulék, kulturális járulék, szakképzési hozzájárulás és rehabilitációs járadék megszűnik
 

    Mind a vállalkozások, mind az adóhatóságok adminisztrációját jelentősen megterheli minden egyes addicionális adónem fenntartása, míg az ezzel szembenálló bevételek nem feltétlenül vannak arányban az adminisztráció okozta ráfordítással. A kis adók közül is a versenyképességet leginkább befolyásoló adónemek megszüntetését támogatjuk leginkább, ezek az innovációs járulék, kulturális járulék, szakképzési hozzájárulás és rehabilitációs járadék. Ezen adónemek kivezetése az ott biztosított ösztönzők, kedvezmények esetleges más adónemekbe történő átvezetésével lehet javasolt. 
     
     
     

III. Azonnali forrásteremtő intézkedések  

Annak érdekében, hogy az adórendszer átalakításának azonnali megkezdésével a lehető legrövidebb időn belül jelentkezzenek annak kedvező hatásai, szükség lehet egyes – a versenyképesség és a gazdasági növekedés alakulását nem befolyásoló – adónemekben az adóterhelés növelésére. Ilyen adónemek elsősorban a forgalmi és vagyoni típusú adók lehetnek. Az ilyesfajta teher-átcsoportosítás nem érintheti azonban az összes adóterhelés csökkentésének szándékát, és csak akkor kell, hogy sor kerüljön rá, ha a javasolt lépések megvalósításához szükséges kiadáscsökkentő intézkedések pénzügyi hatása nem jelentkezik kellő időben.  

  1. Az adójóváírást tényleges rászorultsági alapú szociális támogatás váltja ki
 

    Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az adórendszer nem képes hatékonyan biztosítani a szociális problémák kezelését. A „társadalmi igazságosság” alapján bevezetett adójóváírás intézménye a rászoruló adózók számára valóban pozitívan befolyásolta a jövedelmi viszonyokat, ugyanakkor a társadalom egy jelentős szegmensének az adóelkerülés legegyszerűbb megoldását nyújtotta, és sajnos úgy tűnik, hogy ez a szegmens többségben van a valóban rászorulókkal szemben. Mindez pedig oda vezetett, hogy Magyarországon a személyi jövedelemadót egy szűk társadalmi réteg fizeti, jelentős feszültségeket okozva ezzel a foglalkoztatásban, és gátat szabva a legális foglalkoztatás bővülésének. 

    Ezen körülmények kialakulásának alapvető oka, hogy az adórendszerben elérhető kedvezmények igénybevétele önbevallással történik, méghozzá úgy, hogy az alacsony jövedelmet bevalló magánszemélyek elenyésző hányadának kell az utólagos ellenőrzés kockázatával számolnia. Az adórendszer ezen sajátossága eredményezi, hogy a kedvezmények visszaélésszerű igénybevételének nincs valós kockázata, így az nagyobb arányban történhet, mint a tényleges rászorultak megsegítése. 

    Javaslatunk szerint tehát a rászorultak támogatását az adórendszeren kívüli eszközökkel kell megoldani úgy, hogy a támogatás igénybevételére minél kisebb arányban kerülhessen sor visszaélésszerűen. Ennek céljából meg kell szüntetni egyebek mellett az adójóváírást, míg a magánszemélyek így kieső jövedelmét szigorúan rászorultsági alapon lehet az amúgy is újraszervezendő szociális transzferek formájában kompenzálni.  

  1. Tételes EHO 1.950 Ft-ról kb. 8.000 Ft-ra nő
 

    Mint azt a 3. pontban röviden már érintettük, az egészségbiztosítás lényegében a járulékfizetők számára biztosított szolgáltatás. Méltánytalan, ha a járulékfizetést csak és kizárólag a jövedelmi viszonyokhoz kötjük, míg a szolgáltatás értéke mindenki számára ugyanaz marad. Enyhítve az ebből eredő feszültséget, javasoljuk, hogy a tételes EHO megemelésével biztosítsunk forrást a munkáltató által fizetendő egészségbiztosítási járulék eltörlésének, így a szolgáltatás ellenértéke is részben kiegyenlítődik. Javasoljuk továbbá, hogy a százalékos EHO szűnjön meg, az abból származó bevételek ugyanis nem számottevők, az ezzel párosuló adminisztráció viszont komoly teher mind az adózók, mind az adóhatóság számára, leginkább az ellenőrzések során. 

  1. A munkavállalói nyugdíjjárulék plafonja 15 millió Ft-ra emelkedik
 

    Mint említettük, csak a járulékplafon emelkedne, a nyugdíjellátási jogosultság számítása során a többlet járulékalap nem kerülne beszámításra. Ezáltal részben pótolható a munkáltatói nyugdíjjárulék csökkentése miatt kiesett bevétel, míg a jövőbeni nyugdíjak változatlan módon kerülhetnek meghatározásra. 

  1. Az ÁFA 23%-ra emelkedik
 

    Az általános forgalmi adó a versenyképességet egyik legkisebb mértékben befolyásoló adónem, annak növelése ezért a gazdaság szereplői számára kevésbé vagy egyáltalán nem káros. Emellett a forgalmi adó emeléséből adódó tehernövekedést ellensúlyozhatja a foglalkoztatás közterheinek csökkenése, mely az aktív lakosság számára tehát nem eredményezne romló jövedelmi viszonyokat, és ennek segítségével serkentheti az aktivitást. Egyes termékkörök, mint pl. az élelmiszer esetében nem zárjuk ki az uniós szabályozással egyébként összhangban álló kedvezményes, 15%-os adókulcs bevezetését, ez azonban az általános kulcs tovább, esetleg 24-25%-ra történő növelését teheti szükségessé.  

  1. Értékalapú (általános, kötelező), az ingatlanvagyont terhelő ingatlanadó bevezetése
 

    Az értékalapú ingatlanadó bevezetése a jelenlegi adószerkezet és jövedelmi viszonyok mellett elsősorban azért javasolt, mert az adóztatást kiterjeszthetné az eltitkolt jövedelmekből szerzett vagyonra is, és elősegíthetné a méltányos, vagyonarányos közteherviselést. Amennyiben a költségvetési kiadások által teremtett mozgástér lehetővé teszi, az adórendszer átalakítása során olyan megoldás is követhető, melynek során a vagyonadó az akár magánszemélyként, akár társaságként realizált jövedelmet terhelő adóból levonható, így biztosítva, hogy a jövedelmüket szabályosan leadózók ne fizessenek többletterheket különösen azokhoz képest, akik nem legális forrásból jutottak nagyobb értékű vagyonhoz. Megjegyezzük, hogy egy valós piaci értékhez igazodó, személyi jövedelemadóból leírható, mintegy 0,5%-os kulccsal kivetett, ingatlanvagyont terhelő vagyonadó nagyságrendileg már önmagában 100 milliárd forint összegű bevételi többletet lehet képes biztosítani a költségvetés számára. Effajta adónem kötelező és általános jellegű bevezetése emellett csak megfelelő, rászorultsági alapon elérhető kedvezményekkel és a jelenlegi, ingatlanvagyont terhelő vagyonadók kivezetésével egyidejűleg képzelhető el. A vagyoni alapú ingatlanadóztatás általános bevezetésével egyidejűleg javasolt továbbá a vagyonátruházási illetékek rendszerének korszerűsítése, melynek keretében egy nemzetközi összehasonlításban is megfelelő mértékben meghatározott illetékkötelezettség oly módon kerülne kivetésre, hogy annak megfizetésére lehetőleg minden esetben sor kerüljön az ingatlanvagyon átruházásának jogi megoldásaitól függetlenül. 

  1. Hatósági ellenőrzések hatékonyságának javítása
 

    A feketegazdaság visszaszorulását olyasfajta adócsökkentés program tudja a leghatékonyabban előmozdítani, melyet szigorodó, és hatékonyságban is javuló adóhatósági ellenőrzések kísérnek. Az adók csökkentésével párhuzamosan indokolt tehát a költségelszámolások szigorúbb ellenőrzése, hogy a jövedelemeltitkolás mértékét tovább lehessen csökkenteni. E tekintetben az elmúlt időszakban már történtek pozitív előrelépések, de ezek inkább az elrettentést, és kevésbé az ellenőrzés hatékonyságának növelését szolgálták. Javaslatunk szerint ez utóbbira kell további szabályozási támogatást adni és erőforrást csoportosítani, hogy ne csak a nagyvállalkozások, hanem a kisebb – de a jövedelemeltitkolásban komolyabb szerepet játszó – adózók esetében is átfogó, mélyreható ellenőrzések történjenek. 
     

Javasolt időzítés és költségvetési hatások 

Az adórendszer átalakításának egyik célja a foglalkoztatás jelenleg számos ellentmondástól terhelt adóztatásának ésszerű átformálása. Ezen, 1-5. és 7. pont alatt ismertetett javaslatoknak a 10-15. pont alatt bemutatott forrásteremtő lépésekkel együttesen számított költségvetési hatása mintegy 320-350 milliárd forint bevételkiesés, mely tehát a GDP 1,5 százalékát sem éri el, miközben az önmagában képes a korábban idézet gazdaságélénkítő és feketegazdaság visszaszorulását eredményező hatások előidézésére. Megfontolásra javasoljuk tehát ezen lépések együttes, egyszeri és mielőbbi megtételét. 

Ettől függetlenül a vállalkozások, tőkebefektetések és beruházások serkentése céljából egyedi intézkedésként oldható meg a különadó javaslataink 6. pontjában megjelölt megszüntetése, mely elsősorban a vállalkozások adóterhelésének csökkentésével képes elősegíteni a versenyképesség javulását, és egyszersmind a gazdaságpolitika hitelességének és kiszámíthatóságának növelését. Az intézkedés költségvetési hatása 213 milliárd forint bevételkiesés, mely a GDP 0,9 százalékának felel meg. 

Végül javaslataink fennmaradó, 8-9. pontjában megjelölt, a vállalkozásokat terhelő további adónemek megszüntetését célzó intézkedések olyan későbbi időponttal vezethetők be, amikor a költségvetési kiadások csökkentésének üteme azt lehetővé teszi. Különösen az iparűzési adó megszüntetése eredményezhet e körben jelentős, több mint 500 milliárd forintos költségvetési bevételkiesést, melyre az önkormányzati finanszírozás teljes átalakítása esetén is csak akkor nyílhat mód, ha a kiadáscsökkentések eredményekét egyéb adónemekből is rendelkezésre áll olyan mértékű szabad forrás, melyből az önkormányzatok működésének pénzügyi feltételei biztosíthatók. 

 

 

Költségvetési hatások részletes számítása: 

Adónem Bevétel csökkenés (–) Összeg Bevétel növekedés (+) Összeg
Különadó Különadó bevételek megszűnnének 213    
Személyi jövedelemadó A felső kulcs 36%-ról 30%-ra csökkenne 180 Az adójóváírás megszűnne 240
Az alsó kulcs 18%-ról 20%-ra emelkedne 145
A felső kulcs sávhatára 15 millió Ft-ra emelkedne 330 Átalányadózás megszűnne  
Tőkejövedelmek adója 20% 3    
Munkáltatói TB Egységes járulékplafon 15 millió Ft-tól 43 Az EHO havi 1.950 Ft/ fő összegről havi 8.000 Ft/fő összegre emelkedne 280
Nyugdíjbiztosítási járulék 24%-ról 19%-ra csökkenne 420
Egészségbiztosítási járulék 5%-ról 0%-ra csökkenne 445
Munkavállalói TB Az egészségbiztosítási járulék alapja is maximálva lenne 15 millió Ft-ban 14 A nyugdíjbiztosítási járulék alapja 15 millió Ft-ra emelkedne 33
Bevételalapú vagy egyéb átalányadók Átalányadó bevételek megszűnnének 13 Tao / SZJA bevételek növekednének 13
Áfa bevételek növekednének  
Értékalapú vagyyonadó az ingatlanvagyonra     Jövedelemadóba beszámítható, értékalapú ingatlanadó 100
Áfa     A felső kulcs 23%-ra emelkedne 270
Helyi iparűzési adó HIPA bevételek megszűnnének 517 Megszűnne a társasági adóalap csökkentésének lehetősége  
Összesen   2178   1081