Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A sírásó tőke lármája ellen

http://nol.hu/lap/forum/20090604-a_siraso_toke_larmaja_ellen

Írta: Alföldi Andrea, feminista történész

2009.március 13.

Kép

1890. december 7-én a budapesti régi polgári lövöldében vörös zászlókkal díszített tribünön elsőként szólalt fel Engelmann Pál (radikális szociáldemokrata) elnök, üdvözlő leveleket olvasott fel a jelenlévő küldötteknek, akik zajos lelkesedésben törtek ki egy-egy mondat végeztével.  „A magyarországi szociáldemokrata munkáspárt létezése újabb bizonysága annak, hogy a modern tőke nem fészkelheti be magát egy országban sem anélkül, hogy a régi a tőkeuralom előtti társadalmat ne revoltálná, s hogy ne csak egy kapitalista-osztályt, hanem proletárságot is ne teremtene, valamint a polgári kapitalista világrend megváltoztatására munkáspártot. Éljen a nemzetközi szociáldemokrácia! Éljen a magyarországi pártgyűlés! Fridrich Engels”. Hogy miért ez a történelmi visszatekintés most? Miért szükséges a poros könyvek lapjait letisztítani? Mert elfelejtettük. (Memento homo!) Mert nem merünk – nem divatos- baloldali elődeink történelmi tetteit ismerni, netán emlékezni rájuk. Mert, a mai ifjú pártpolitikai menedzserek képzésén kimaradnak e tények, kimaradnak a munkásmozgalom történelmi tapasztalatai, kimaradnak a közösségszervező erő valódi összetartó pillérei az ideológia sorsközösségek története. Mert ma már nem követelmény hinni világmegváltó cselekedetekben, a lázadó cselekvés lehetőségében.

Ám, megengedett valamifajta információs, virtuális és posztindusztriális világban hinni, a network hálózatépítés szabályait tételesen bemagolni, az új rekrutációs attitűdök támogatásával az alig létező pártéletet tovább virtualizálni. Megengedett baloldali biedermeier szlogeneket alkalmazni, elv-testvérgyilkosságokat büntetetlenül elkövetni, és többek között megengedett a valódi szociáldemokrata-szocialista kultúra magányos farkasait gettóba zárni, akik meg akarnak valamit is őrizni az eredeti szellemből. Az elfojtások és követelmények küzdelme pedig törvényszerűen maga után vonja a krízist.

A Magyar Szocialista Párt nem napjainkban került válságba, hanem akkor, amikor elveszítette hitét saját erejében, kijelölt Sorsában, amikor szakított történelmi múltjával az angolszász modern mainstream követése érdekében, miközben a párttagsága a végeken az állandó személyi, program illetve strukturális változások következtében egyre jobban elbizonytalanodott, kiábrándult. A párt elveszítette pluralista diskurzust irányító képességét belül és kívül, kölcsönös félelmek generálása szorításában túlságosan szűk keretek közé szorította önmagát, nem mert valós önkritikát gyakorolni, mellyel tulajdonképpen előidézte a bizalom infrastruktúrájának bábeli toronyként való összedőlését. Az elmúlt húsz év az öröklött baloldali identitásának feladásában telt, a kritikus Taraszovot (Eszmélet/56 szám) idézve: „saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni.”

A rendszerváltás óta Magyarországon baloldali kormányzás nem valósult meg, a szociálliberális kormányzati szövetség alapvetően a neoliberális – fundamentalista neoliberális (Ferge Zsuzsa Esély/2008/2)– társadalmi és gazdasági tételei váltak meghatározóvá. A tőke strukturális létét tagadni nem lehet, ám a kíméletlen zsarolási törekvései ellen a baloldalnak küzdenie illett volna, illetve küzdenie kell. A társadalom joggal várná el egy szocialista párttól, hogy olyan alapértékek mentén folytassa politikáját, amely a kiszolgáltatottakat védi a kizsákmányolás minden fajtájától, az emberi méltóságtól az igazságosabb teherviselésig. Persze, ehhez előbb intranzigens baloldali politikai stratégiát, szervezeti és személyi felelősségi kérdéseket szükséges tisztázni, melyek nagy valószínűséggel most is elmaradnak.

Suchmann Tamás, MSZP-s országgyűlési képviselő a május 10-i pécsi polgármesteri választások eredményét úgy kommentálta: „le kell zárni a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett korszakot”. Ennek okán érdemes most a volt miniszterelnök első cikkét megemlíteni, amely úgy kezdődik: „A Magyar Szocialista Párt megújításra vár. Működésében egyszerre van jelen a programválság, valamint a szervezeti, kulturális és morális elbizonytalanodás. Csak programot írni nem érdemes. Át kell alakítani a párt szervezetét, kommunikációját és vezetését, majd ezek a változások teremthetnek alapot egy új politikai mondanivaló megfogalmazásához és sikeres képviseletéhez.” (Népszabadság,1999.05.28)

Ott járunk, mint tíz éve? Nem a rendszerváltó pártelit válságát látjuk ma? Akkor most csupán a Gyurcsány korszak lezárása a cél? Gyurcsány Ferenc politikai gyászszertartására, azért még várjunk, mert most csupán egy fejezet végére érkezett el, s lassan kezdődik a második. Viszont a párt valahova máshová jutott, mégpedig a Mikiegér-szocializmushoz, ahol a kapitalizmus menedzselését vállalták fel. Az Angliában élő marxista filozófus Mészáros István szerint: „ez a Mikiegér-szocializmus tökéletesen képtelen rá, hogy beleavatkozzék a társadalmi folyamatokba”.

1890-től nagy utat járt be a magyar baloldal, a harcos, sokszínű irányzatú szervezet, a munkásokat védeni képes, küzdő, cselekvő erőből, az intellektuális középszerűségig, az alkotásra való képtelenségig, a politikai gyávaság, és legfőképpen a tőke képviselői általi megvásárolhatóságig. A szervilizmus győzelme mellett, pedig hiába kiáltják a rendszerkritikai baloldal képviselői lojalitásuk legnagyobb értékét: „Érted haragszom, nem ellened!”

Az elkövetkező öt-tíz év legnehezebb történelmi feladata előtt áll minden szociáldemokrata-szocialista politikus, a sorsfordításhoz ugyanis azonnal fel kell nőni. A forradalmat nélkülöző „megegyezéses” rendszerváltás minden tartó oszlopának radikális rendszerkorrekcióját szükséges elvégeznie kormányon vagy ellenzékben. Tudomásul kell venni, hogy a választóvonal nem a parlamenti baloldali erő és a kint lévő „vörösök” között húzódik, hanem a hiteles megújulási folyamatot akadályozó blokk és a globalizált tőke anyagcsere folyamatát ismerő és azt megváltoztatni akarók között. Tisztázni szükséges végre a történelmi múltat, mert aki nem ismeri vagy elfelejtette múltját az sem a jelenét, sem a jövőjét meghatározni, pláne nem megmutatni nem lesz képes. Idő és tapasztalás, bizalom és meggyőződés bírálatán átvezetve a megoldás kulcsa a párt korifeusainak felismerésén és a „zöld, hullám, progresszív, ésszerűség” apologétái kezében van. A nem csekély felelősség súlya alatt lesz, aki megtorpan, lesz, aki kihátrál, lesz, aki utolsó erejével küzd majd a hatalomért, ám senki ne gondolja azt, hogy a nem túl távoli nemzedék politikusai és választópolgárai a történelmi ítéletet nem fogják meghozni.

Az MSZP a zsákutcából mihamarabb szerencsésen kitolatva a történelmi mulasztásait kezdheti pótolni, így például egy baloldali közösségi politika kiépítését, hogy képes legyen megvédeni a társadalmat a tőke elszabadult démonaitól, amely napjainkban tömegesen fosztja meg a polgárokat a munkától és az emberi létezés feltételeitől. Nem utolsósorban pedig új szövetségi szerződést szükséges megfogalmaznia a baloldali értelmiséghez, egy egységesebb baloldalért összefogva, ha ez nem történik meg többszázezer baloldali – agrárszocialista, szociáldemokrata, neomarxista, demokratikus szocialista stb.- keres majd pártot magának, az MSZP-től egyre távolabb, egy Egységes Bal zászlaja alatt.

Biztató jövőre egy valami azért ad okot, hogy a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke már nem bújik zárt falak közé, kiáll a barikádokra és hirdeti a tőkés társadalom és gazdasági rendszer alternatíváját. Fegyverbe hív, az értelem fegyverzetébe!  Politikai dekrétuma új követendő irány kezdetét is jelöli: „Mi baloldaliak vagyunk: zöldek, feministák, szabadságpártiak, alternatívok, közösségiek, humanisták, a szakszervezetek barátai, és persze az utolsó töltényig antirasszisták. És mindenekelőtt a társadalmi emancipáció (elfelejtett nevén: szocializmus) fáradhatatlan harcosai: higgyetek nekünk, ha valakik, akkor mi sosem felejtjük el a kommunizmus nevében elkövetett rémtetteket”. A jelenlegi szocialista egyensúlytól megszabadult viruló tőke elleni küzdelemben zászlaikon elődeik jelszava áll: „Liberté, Égalité, Fraternité!” 

 

 

Krausz Tamás: Good bye MSZP!


Népszabadság, 2009. Április 7.

 

KépTöbb mint két éve, hogy nyílt levélben fordultam a miniszterelnökhöz és pártelnökhöz (Utat tévesztünk?, Népszabadság, 2007. február 8.), felszólítva, hogy adja át helyét egy párttársának, mert kísért a lengyel szindróma, az ország gazdasági, szociális és kulturális szétesése, a politikai baloldal történelmi méretű választási veresége. Akkor ennek alapvető okaként azt a tényt említettem, hogy Gyurcsány Ferenc nem szakított a neoliberális receptekkel, maradt a szociális szféra további megnyirbálása, Nyugat-Európa "utolérése" helyett a további leszakadás a szlovák, a lengyel, a román és a balti államok sorsának megfelelően. A miniszterelnök-pártelnök ígéretével szemben a szocialista párt nem hogy balra tartott, hanem egyenesen polgári centrumpárttá vált, kiáltó ellentmondásban szavazóinak elvárásával és a párttagság abszolút többségének meggyőződésével.

A pártban a személyi hatalmi ambíciók felülkerekedtek a tények reális számbavételén és józan mérlegelésén. Semmi nem számított, csak a személyi hatalom menedzselése és fenntartása bármi áron. Gyurcsány Ferenc (és az elnökség, amely még a pártelnök befolyásolására is képtelennek bizonyult) ahelyett, hogy a kongresszusi határozatokban lefektetett széles társadalmi bázisra támaszkodó "baloldali néppárt" megteremtésébe fogott volna, a "magyar Blair" szerepében tetszelegve, a politikát áthelyezte a PR területére. A meggyőződéses antifasiszta és a személyes kapcsolataiban korrekt miniszterelnök a politikában impreszszionistának és rögtönzőnek bizonyult, hiányában volt az önátformálás képességének, s végső soron beleragadt egy neoliberális értelmiségi csoport értékrendjébe. Ez odavezetett, hogy az MSZP minden felmérés szerint elveszítette hagyományos szavazótáborának, társadalmi hátterének igen jelentős részét, s még arra sem bizonyult alkalmasnak, hogy a szélsőjobboldalt jogi és politikai eszközökkel megregulázza. Most, amikor már minden veszni látszik, a miniszterelnök úgy mondott le, úgy menekült ki a romok alól, hogy még pártja vezetőségét sem informálta. Beismerte, hogy ilyen fokú népszerűségvesztéssel már nem képes a válság előtti szellemben készült újabb antiszociális, megszorító csomagot végrehajtani. Így azonban megnyitja a kaput a jobboldali fordulat előtt. Most a nagytőke, a banktőke valamely képviselői közvetlenül vehetik át a kormányhatalmat. A másik lehetőség, hogy előre hozott választások útján a nacionalista-rasszista, tekintélyuralmi allűrökkel kokettáló, minden értelmes alternatíva hiányában lévő és ezért bűnbakokat kereső, gyűlöletpropagandát folytató Orbán vezette Fidesz kezébe kerüljön a hatalom. Az MSZP vezetése és a kongresszusi küldöttek nagy többsége mindehhez asszisztált.

Végleg bebizonyosodott, hogy az MSZP szervezetileg csaknem megszűnt létezni a társadalomban, mert jelentős mértékben üzleti egyezkedések, vállalkozók és kisstílű karrieristák prédájává, "megélhetési politikusok" foglyává vált. Kimerítette pozitív energiáit, elszakította azokat a gyökereit, amelyek létrejöttekor a szocialista hagyománnyal és kulturális örökséggel még öszszekötötték. A magyar társadalom nagy többsége demokratikus ellenálló képességének hiánya és más, mélyen fekvő okok következtében Magyarország a kelet-európai "félperiféria" tipikus "banánköztársaságaként" viselkedik. Hatalmi elitjének egyetlen frakciója sem bizonyult képesnek arra - eltérően pl. Ausztriától vagy Szlovéniától -, hogy a neoliberális receptekkel szakítson, nem képes megérteni, hogy egy új korszak kapujában állunk, amely már nem a piac korlátlan uralmára épül. Válságkezelésben most nem hivatkozik Obama Amerikájára, csak ha külföldön kell magyar katonákat állomásoztatni.

A "szocialista elit" még odáig sem jutott el, hogy egyáltalán elvi-elméleti téren felvesse a többszektorú gazdálkodás lehetőségét, megmaradt a tőkés magántulajdon kizárólagos uralmának dogmájánál, megtagadva mindenfajta - formálisan némely szempontból még reklámozott - szocialista-szociáldemokrata hagyományt. A párt valóban baloldali tagsága jelentős mértékben megöregedett vagy kihalt, a fiatalabb generációk pedig nem tudnak mit kezdeni egy olyan szocialista párttal, amelynek nincsen sem szocialista hagyománya, sem szocialista jelene. Az MSZP a válság hatására megerősödő rasszizmussal szembeni intaktságát is elveszítette, a pártban megjelentek "szoftrasszista tendenciák" (copyright Orsós István). A kis számban a pártban maradt rendszerkritikai baloldali értelmiségiek számára mindez elfogadhatatlan volt, aminek sokszor hangot is adtak. A párt ideológiai arculatának megformálása mégis egy kis "posztmodern"-liberális értelmiségi csoport kezébe került (Demosz), amely kizárólag saját logikáját, még inkább saját érdekeit követte.

Még létezik a pártban magát a tőkerendszert bíráló Baloldali Tömörülés, amely a párt létrehozásában részt vállaló Népi Demokratikus Platformból és más szocialista irányzatokból jött létre. Ennek egyik alapítójaként ki kell mondanom: ha a párt egy újabb, kizárólag a tőkeérdekeket szem előtt tartó antiszociális "csomag" elfogadását menedzselné, ez saját eredeti hitvallásának végső lejáratását jelentené. Ezt a feladatot ráadásul már nem is egy szocialista kormány valósítaná meg, miközben minden következménye a szocialista pártra hullana vissza. Újabb százmilliárdokat helyeznek majd át a szociális-jóléti szférából a nagytőke, a pénztőke, a bankok számláira. Sem komoly állami közmunkák, sem a munkanélküliséget korlátozó gazdálkodási kísérletek nem láthatók. A tőke tovább társadalmasítja veszteségeit és privatizálja az állami támogatásból eredő nyereségeit!

Az MSZP-nek máig sincsen világosan felrajzolt elméleti, kulturális, gazdasági-szociális és politikai horizontja, amelyre perspektívát építhetne. Persze a pártra rátelepedett vállalkozói réteg kulturális horizontját nem lehet "megterhelni" a forradalmár Ady és a kommunista József Attila antikapitalista örökségével, de legalább kötelezővé tehette volna a pártvezetés a pártot üzleti kapcsolataira használó kétes figurák számára, hogy alapot hozzanak létre a szocialista kultúra fejlesztésére, az antifasiszta harc számára, a romák és általában az elszegényedett társadalmi rétegek szenvedésének enyhítésére. De még ez sem történt meg. Az MSZP a nagytőke nyomása alatt elveszítette szociális arculatát. Egy polgári centrumpárt, amely a köztársaság értékeit sem tudja következetesen megvédeni (hazánkban az újfasiszta politikai és félkatonai csoportok legálisan tevékenykednek nyilas és hitlerista propagandatézisek jegyében, az ügyészségek és a bíróságok közvetlen asszisztálásával).

Ez hát a történelmi pillanat, amikor annak ellenére vagy éppen azért, mert a Népi Demokratikus Platform és a Baloldali Tömörülés alapítója voltam, nem maradhatok tovább az MSZP-ben. A korrekt szakítás végképp elkerülhetetlen - éppen a magyar baloldal megújítása érdekében. Természetesen régi barátaimmal, akik a pártban szép számmal találhatók, kapcsolataimat továbbra is ápolom, hisz a magyar antifasiszta és rendszerkritikai baloldalnak nincs még egységes, közös szervezete. Remélem, nincs messze az idő, amikor egy ilyen társulás mindazoknak társadalmi szervezete lesz, akik nem hagyják hipnotizálni magukat az "emberarcú kapitalizmus" megvalósíthatóságának reakciós utópiájától.

A szerző történész

 

 

 

"Két megrendítő csapás érte a Gyurcsány-kormányt"

Szocialisták a válságban

KépKaotikus politikai helyzetben könnyen előfordulhat, hogy órák alatt veszítik el érvényüket jól argumentált megállapítások. Ilyenkor hasznosabb a politikai erővonalak szerkezetében vagy a folyamatok „mélyáramában” meglévő tartósabb hatótényezőkre fordítani a figyelmünket. Két tényezőt kell számba vennünk: az egyik a világválság magyarországi variánsának specifikuma, a másik pedig a kormánypárt válsága, amelynek előzménye volt az MSZP korábbi stratégiáinak összeomlása.

Muszáj visszanyúlnunk 2008-ra, amikor is két megrendítő csapás érte a Gyurcsány-kormányt. Az első a népszavazási vereség, amelynek nem pusztán a ténye és az újabb referendumok miatti aggodalom fékezte le a reformfolyamatot, hanem mindenekelőtt annak a tanulságnak a levonása, hogy a társadalom nagy része nem akarja befogadni a tervezett modernizációs szándékú átalakításokat. Néhány éve Gyurcsány egy budapesti konferencián vitába szállt a Tony Bair-féle harmadikutas politika elméleti atyjával, Giddens professzorral, midőn azt fejtegette, hogy a magyar társadalom szerkezete, egyenlőtlenségei és mentalitása miatt nem adaptálható egyszerűen a brit modell. A helyzet azóta több fokozattal romlott annak az évek óta folyó gyűlöletpolitikának és populista népámításnak a következtében, amellyel a Fidesz mérgezi a lelkeket. Őszödön Gyurcsány még olyasmit javasolt: lehet, hogy választást veszítünk, de legalább ne valami értelmetlen, semmire nem vezető bénázást, hanem az ország sorsán javító politikát folytassunk. Csakhogy közben a hatalmi szempont alaposan felértékelődött, mivel a szűnni nem akaró belpolitikai hidegháború tanulságai rémálomként jelenítették meg egy korlátokat nem ismerő Fidesz-kurzus perspektíváját. Az MSZP tehát egyszerre próbálta megőrizi baloldali karakterét és modernizációs elkötelezettségét.

Ekkor jött a második csapás, a gazdasági világválság, mely közvetlenebbül határozza meg a mai helyzet alapszerkezetét. A krízis a lehető legrosszabbkor, a konvergenciaprogram ütemes végrehajtása közepette szakadt rá Magyarországra. A konvergenciakritériumok teljesítésének követelménye nem csupán további megszorításokat kívánt meg, de behatárolta a válságkezelés lehetséges módjait is, a kötelezettségvállalások mellett a gazdaságpolitika fő irányát tekintve szinte alternatívátlanná tette a helyzetet. Ellenkező esetben nem egyszerűen presztízsveszteséggel, az euró bevezetésének halasztódásával, hanem a forint összeomlásával s annak beláthatatlan következményeivel, netán az államcsőd veszélyével kellene számolnunk. Magyarországon így ideiglenesen sem alkalmazhatók olyanfajta válságkezelő és gazdaságélénkítő eszközök, amelyek az adósság és a deficit további növekedésével járnak. Vannak ugyanakkor szakemberek és politikusok, akik a válságot a globálkapitalizmus csődjeként értelmezve azonnali paradigmaváltás szükségességét olvassák ki az új világhelyzetből. Hiszen ha a válság cáfolja a neoliberális doktrína érvényességét és fenntarthatóságát, akkor az akut válság kezelésében sem érdemes azokhoz a paraméterekhez alkalmazkodnunk, amelyeket a kudarcot vallott mainstream felfogás jegyében fogalmaztak meg kritériumként. Valójában senki nem tudja pontosan, mi lesz az új korszak érvényes közgazdaságtani és gazdaságpolitikai irányzata, ám a neoliberalizmus kudarcától fellelkesült szocialisták azonnali „balra át” követelést fogalmaztak meg, éppen egy súlyos válsághelyzetben, kritikus kormányzati pozícióban hirdetnének a fordulatot.

Gyurcsány Ferenc lemondása mögött két alapvető tényezőt lehet felismeri: a válság mélyülését és az MSZP belső állapotát. Az MSZP kongresszusa előtt jelentek meg azok a németországi konjunktúra-előrejelzések, amelyek ijesztő adatokat közöltek a recesszió várható mértékéről. Nem kell hangsúlyozni, ennek milyen hatása van a magyarországi kilátásokra. Világossá vált, hogy elkerülhetetlenek az olyasfajta radikális megszorító intézkedések, amelyek társadalmi hatását Gyurcsány dermesztőnek minősítette, és elhatárolódott bevezetésüktől. Lemondása váratlan, ám logikus lépés volt, hiszen abban a társadalmi és párton belüli bizalmatlansági légkörben, amely körülvette, tekintettel a szűnni nem akaró ellenzéki rohamokra és készülődő szakszervezeti tiltakozásokra is, kiszámíthatatlan erejű konfliktusokat kelthetett volna, ha egy újabb őszödi típusú, csakis „vért, verítéket és könnyeket” ígérő beszéddel lép a kongresszus elé.

Az általános tapasztalatok szerint az MSZP kétféle módon szokott válaszolni a válsághelyzetre: az első a pánikreakció, a második az összekapaszkodás. Ezúttal azonban úgy tűnik, a szokásosnál súlyosabb a helyzet. Nem újdonság, hogy a kormányzati nehézségek mintegy automatikusan identitásvitát keltenek az MSZP-ben, különösképpen tisztújítás táján. Így volt ez 2007-ben, a Gyurcsányt elnökké választó legutóbbi tisztújító kongresszus előtt is, amikor a Szili Katalin a Muszáj baloldalinak lennünk! című cikkével az MSZP baloldaliságának deficitjét kifogásolva próbált politikai fordulatot kezdeményezni, és így volt ez most, is, amikor Szanyi Tibor „Balra magyar”-ja adta meg az alaphangot. A Galló–Gábor szerzőpáros Gyurcsány menesztését szorgalmazó cikke nyilván nem kevesek szándékát fogalmazta meg. Természetesen ezek az írások önmagukban nem sokat jelentettek volna, ha az identitásválság jól érzékelhetően érlelődő kirobbanása nem esik egybe a gazdaságban küszöbön álló negatív fejleményekkel. Már csak azért is érthető volt Gyurcsány lemondása, mert a kormányzati problémák identitásproblémákká turbózása, az irányzatos viták felhorgadása mögött nyilvánvalóan hatalmi törekvések is meghúzódtak. Nyíltan fellépő riválisa ugyan nem akadt, ám figyelmeztető megleckéztetésére feltehetően sokan készültek, ami pedig vezetői legitimációját igencsak meggyengíthette volna.

Gyurcsány lemondásának „konspirált” módja, ezáltal a miniszterelnök-váltás lebonyolításának előkészítetlensége valójában arra szolgált, hogy pártelnökként kézben tudja tartani az utód kiválasztását, meg is kapta rá a felhatalmazást. Az előkészítés hiánya azonban visszaütött. Gyurcsány nyilván nem számolt a kiválasztás időigényével, még kevésbé a folyamatot tragikomédiává változtató kiszivárogtatásokkal, ahogy a szabad demokraták éles belső vitáival sem.

Az immár „csak pártelnök” Gyurcsány autoritásának gyengesége annak menetében derült ki, ahogy az utódlási folyamatba egyre inkább bekapcsolódott az MSZP szélesebb vezetői köre. Lemondásáig miniszterelnöki minőségében volt a szocialisták vezére, de facto akkor is, mikor Hiller István töltötte be az elnöki tisztséget. Kiderült, hogy csak kormányfői minőségében képes ambíciói szerint irányítani a pártot. Most lettek következményei annak, hogy kudarcot vallott a pártja átalakítására irányuló törekvésével, mint ahogy annak is, hogy elmulasztotta saját megbízható bázisa megszervezését. Ha megvizsgáljuk, hogy kikből állt Gyurcsány támogatói köre, négy kategóriát találunk. Támogatta a „balliberális” értelmiség szocialistákhoz közel álló, ám a direkt pártpolitizálás gondolatát viszolyogva elvetők köre. E csoport gondolatvilágát az MSZP-ben leginkább a Vitányi Iván vezette Szociáldemokrata Társulás platform jelenítette meg. A második kategóriát a kormányzati munkába bevont csapat képezte. Ide tartozott Gyurcsány legszűkebb politikaformáló stábja, továbbá a kormányzati funkciót kapott szocialista politikusok, köztük önálló platformot is alkotó fiatal politikusok. Döntő volt, hogy mindvégig számíthatott a kulcspozíciót betöltő, amúgy a baloldali platformot vezető Kiss Péter és a frakciót­ irányító Lendvai Ildikó lojalitására. Gyurcsány bázisának legszélesebb körét a „mezei tagság” és a „rajongók” adták. Soraikban nem csekély elkeseredést váltott ki pártelnöki lemondásának híre, nem véletlenül merült fel a párt szétválásának esélye. Végül negyedikként számba kell venni Gyurcsány támogatói között az üzleti szféra képviselőit is, jóllehet ez a legbizonytalanabb és a leginkább nyers érdekektől vezérelt csoport – olyannyira, hogy amint bajok adódnak, inkább nyomásgyakorló, mintsem támogatói csoportként kell őket számításba venni.

De hol marad ebből a felsorolásból a pár középszintű vezető csoportja? – tehető fel joggal a kérdés, hiszen annak idején éppen ez a kör emelte az élre Gyurcsány Ferencet. Támogatták is, amíg sikert remélhetett vezetésétől, majd többségükben azután is kitartottak mellette, hogy hitükben meginogtak. Gyurcsány pozícióját stabilizálta, hogy nem jelentkezett riválisként hozzá mérhetően tehetségesnek és alkalmasnak ítélt, kellően karizmatikus politikus. Ilyen körülmények között az egymást kioltó törekvések egyensúlya megszilárdította a párt élén a helyzetét. Maga is tett érte: gesztusok sorát gyakorolta, sőt pozíciókat nyújtott azoknak az ambiciózus politikusoknak, akik nem voltak éppen feltétlen hívei. Amint elveszett kormányfői hatalma, ezek a stabilizáló tényezők nyomban elenyésztek. Nyomban megjelent nagyon demokratikusan hangzó elvének következménye, miszerint nincs igénye saját csapatra, bárkivel együtt dolgozik, akit megválasztanak.

Talán elhamarkodott lépésnek vélhető Gyurcsány Ferenc lemondása a frissiben megerősített pártelnöki tisztségéről. De aligha csupán pillanatnyi elkeseredés szülte. Inkább a vereség felismerése két területen is: részleges kudarc a párt identitásának meghatározásában, valamint mentalitásának átformálásban és teljes fiaskó a párt működésmódjának megváltoztatásában. Az MSZP-t ma legalább hármas tagolódás jellemzi: egyrészt az irányzatok szerinti megosztottság, amelynek aktuálisan az identitásválság-generáló szerepe került előtérbe; másrészt a régi „feudális” szerkezet, amely a megyei bárók csoportjainak erejétől és alkujától teszi függővé a párt belső hatalmi viszonyait; harmadrészt pedig az utóbbi években egyre ijesztőbb diffúz oligarchizálódás, üzleti érdekcsoportok benyomulása a párthatalmi szférába, mégpedig alulról, a helyi pozíciók felől is terjeszkedve. Gyurcsány 2005-ben a köztársaságielnök-választási fiaskó tanulságit levonva hadat üzent annak a „megyék” által bejáratott működésmódnak, amely a vereséghez vezetett. Valójában azonban kitért a csata elől, és veszített. Már fel sem tűnik, milyen abszurd a helyzet, miszerint akik valami véletlen folytán egymáshoz közel laknak, azoknak azonos álláspontot kell képviselniük. Magyarán: nem az a kérdés, hogy a megyei elnökök kvázi leváltották-e Gyurcsányt. Az a lényeg, hogy összejöttek maguk között meghatározni, hogy mi legyen. Illegitim döntési fórumként is következmények nélkül megtehették, hiszen tudják, hogy de facto mekkora a hatalmuk.

Az MSZP szövevényes működésmódja mellett nem releváns kérdés, hogy mit akar „a párt”. A titkos tárgyalások szinte élő egyenes közvetítése a bizalmi viszonyok minimumát is kétségessé tette, amelyek nélkül pedig politikai közösség nem létezhet. Gyurcsány lemondása az elnöki posztról nyilván annak belátása volt, hogy masszív és elszánt ellenzéke működik a párton belül, amely kizárja a válságkezelő kormány támogatásához szükséges pártegység fenntartását. Ezek után csak az a kérdés: a dezignált kormányfő, Bajnai Gordon mire számíthat? Meddig tart ki a pártegység a válságkezelő politika következményeit tapasztalva? Lesz-e olyan pártelnök, aki képes a zilált képet mutató MSZP-t összefogni és felkészíteni az eljövendő kemény küzdelmekre?

 

Ripp Zoltán, a szerző történész

 

 

Globalizáció-kritika és szakszervezetek

Artner Annamária:

 

“Mert nékünk jaj! jaj: széthúzunk

és pusztulunk ! és pusztulunk !”

(József Attila: Munkások kórusa

A világ szakszervezeteinek, 1928)

 

 

Munkásosztály és értelmiség

“Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli.”

József Attila: A város peremén, 1932

 

A széthúzó munkásság szívét már emelgetik. A magyar munkásosztály jó része a globalizációt nemzeti alapokról bíráló, szélsőjobboldali “ordas eszmék” követője. Ennek végső oka történelmünk, amely egy félperifériás, a fejlett országokhoz (“Európához”) mindig felzárkózni akaró, de attól a technika fejlettség értelmében többnyire jelentősen elmaradott ország szükségszerűen mindig önigazolást kereső eszméit szülte. Közvetlen oka pedig nagyrészt a magyarországi értelmiség körében uralkodó – szintén történelmi okokkal magyarázható – opportunista magatartás, amely egyfelől a fennállónak - a mindenkori uralkodó osztálynak – való elvtelen behódolást, másfelől a lelkiismeret és a fennállónak való megfelelés (megélhetés, elismerés stb.) kibékítésére való törekvést jelent.

A magyarországi értelmiség nagy része – még annak magát baloldalinak nevező része is – többnyire tartózkodik a radikális rendszerkritikától, és (persze e tekintetben csak az utóbbi bő évtizedben) a történelem és a fennálló rendszer osztályalapú elemzésétől. Olyannyira, hogy ha kell még az osztályok - de legalább a munkásosztály – létét is eltagadja, csak szalonképes maradhasson – a másik osztály, nevezetesen kenyéradó gazdája, a tőkés szemében. Teszi ezt rendületlenül annak ellenére, hogy már nincs hova hátrálnia, merthogy a felbátorodó jobboldalnak nem kell a társadalmi béke, így nincs szüksége e béke önjelölt apostolaira sem.

A jelenség nem új. Volt, aki már közel hét évtizede megénekelte az ilyen magatartás hiábavalóságát:

“Franco tábornok besorolt ádáz katonának,

nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.

Féltem – ezért harcoltam a haddal a jog s a szabadság

ellen Irun falain. S így is elért a halál.”

(József Attila: Egy spanyol földmíves sírverse, 1936)

Vagy másutt:

“Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis!”

(József Attila: Két hexameter, 1936)

A munkásosztály ma, különösen Magyarországon és a kapitalizmussal szemben alternatívát kínáló rendszerek bukása után Kelet-Európában, de szerte a világon általában is, meglehetősen szétforgácsolt, sokrétű, megosztott, heterogén – és legfőképpen: szervezetlen. Annál szervezetlenebb, minél lejjebb haladunk a hierarchikus berendezkedésű világkapitalizmus fejlettségi létráján. Szervezetlen és magára hagyott. Magánvaló. E helyzetében azt kiáltani neki, hogy “nem is létezel” olyan, mint belerúgni a földön fekvőbe.

A munkásosztály létezik! Létezik a multik alkalmazottai (kék- és fehérgallérosok), a hazai vállalkozók bejelentett és feketén foglalkoztatott munkásai, a kényszervállalkozók, (egyéni, családi és egyéb kisvállalkozások), a részmunkaidősök, az állami alkalmazottak, munkanélküliek, hajléktalanok stb., formájában. Létezik megnyomorítottan, elkábítottan, fogyasztóvá süllyesztve (már ha van elkölthető jövedelme), plázák élvezőjeként, ponyvák olvasójaként, Internet-chat-elésbe és mobiltelefonba butítva.

Senki, önmagán kívül nem tudja és nem fogja őt megszervezni. Önszerveződésének legkézenfekvőbb formája pedig a szakszervezet.

Miért? Hát nem múlt el az idő a szakszervezetek felett a globalizáció korában? – kérdezhetnénk. Nem, sőt. Minden eddiginél nagyobb szükség van a munkásság (és a munkaerőpiacról kiesettek) szakszervezeti erőkkel támogatott érdekvédelmére – globálisan. Antiglobalizáció és (nemzetközi) szakszervezeti mozgalom ma már egy kell legyen – vagy mindkettő elesik.

 

Globalizáció – antiglobalizáció

“Forgolódnak a tőkés birodalmak,

csattog világot szaggató foguk.

Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak,

s mint fészket ütik le a kis falut.”

(József Attila: Munkások, 1931)

 

A szegénység és gazdagság közötti szakadék Földünkön egyre nagyobb lesz, az abszolút szegénység állandóan emelkedik. A világ népessége felének ma kevesebb, mint 2 dollárból kell megélnie naponta – mutat rá Josef E. Stiglitz az IMF egykori vezető közgazdásza, aki éppen nézetei miatt kényszerült távozni onnan. Ezen belül – idézzük Nicholas Sternt, a Világbank elnökhelyettesét – 1,2 milliárd ember kevesebb, mint egy dollárhoz jut naponta. Számuk a 90-es évek folyamán nőtt. Minden 4. gyermek alultáplált, és így fejlődésben visszamaradt. Az elmúlt években valamennyi földrészen dúltak véres háborúk. Környezetünk gyorsuló ütemben romlik. Mindehhez a lexikonok, statisztikák alapján hozzátehetjük: hárommilliárd ember nem ihat egészséges vizet, naponta 35-40 ezren halnak meg az elégtelen táplálkozás, fertőzött víz stb. következtében. A leggazdagabb 20 országban az egy főre jutó GDP ma 40-szerese a legszegényebb 20 ország egy főre jutó GDP-jének. Negyven évvel ezelőtt még “csak” 20-szoros, korábban még kisebb volt.

Mindeközben a világ egy főre jutó átlagos GDP-je egyre csak nő…

Magyarországon az egy keresőre jutó reálbér és az egy főre jutó fogyasztás még napjainkban sem éri el rendszerváltás, tehát a magántulajdon uralmát jelentő kapitalizmus visszaállítása előtti (1989-es) szintet, és a társadalmi megosztottság minden értelemben nőtt. Mindez egy időben zajlott a “globalizációnak” nevezett folyamat kibontakozásával.

A globalizáció sokféle értelmezése az esetek legnagyobb részében besorolható az alábbi két, egymástól lényegileg eltérő csoportba. Az egyik gyűjtőcsoportba azok tartoznak, amelyek sokdimenziós, tehát valóban "globális", vagyis "makro" folyamatként fogják fel, s a termelés, a technika és a kultúrák univerzális fejlődését, a fejlődés elkerülhetetlen irányát látják benne, melynek eredményeként mélyül a nemzetek, gazdaságok kölcsönös függése (interdependenciája), hasonlóságuk nő, fejlődésük (egyszer majd) kiegyenlítődik. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért ezt a csoportot globalizáció-pártinak nevezzük.

A másik irányvonal e “homogenizáció” vagy kiegyenlítődés helyett valamiféle egyoldalúságot lát a folyamatban, lényegét “globális” és “makro-” helyett "mikro-" szinten értelmezi. A globalizációt mint a fejlett országok tőkéjének terjeszkedését fogja fel, a munkamegosztás növekvő nemzetköziesedésében a transznacionális vállalatok hálózatát, ezen keresztül érvényesített profitérdekeit véli felfedezni. E vélemény képviselőit nevezhetjük globalizáció-kritikusoknak.

Természetesen nem csupán akadémikus vitáról van szó. A globalizációt “kritizálók” csupán a nagyon is húsba vágó problémáik (megélhetési lehetőségeik romlása) miatt a világ legkülönbözőbb részein utcára vonuló – Nyugat-Európában a szakszervezetek által vezetett! -tömegek igényeinek, érdekeinek adnak hangot. A globalizációnak ez a gyakorlati kritikája, tehát a tömegtűntetések, akciók, mozgalmak éppúgy a valóság részei, mint a tőkék nemzetközi áramlása. Az ezekkel kapcsolatos eszmék próbája tehát az, mennyire írják le helyesen e mozgások okait, következményeit és a mögöttük meghúzódó érdekeket.

A kétféle globalizáció-értelmezés között természetszerűleg különbözik a hatások megítélésben is. A globalizáció-pártiak szerint nagyjából minden rendben van. Ha mégsem, annak oka, hogy a globalizáció még nem teljesedett ki egészen, vagyis nem hatolt be minden gazdasági-társadalmi-földrajzi szférába – alapvetően éppen a panaszosok hibái, tévedései és élhetetlensége miatt. Egyébként pedig a fejlődés szükségszerűen áldozatokkal jár. A kárvallottakon részben lehet segíteni (segélyekkel, külön juttatásokkal, oktatási programokkal stb.), részben nem. Utóbbiak – a “szubproletáriátus” vagy “underclass” - menthetetlenek, mindig voltak, vannak, lesznek.

A globalizáció-kritikusok csoportja heterogén, igen sokféle áramlatot foglal magában. Számos környezetvédő, emberjogi, feminista, vallási, kisebbségi, kulturális, homoszexuális stb. szervezet kapcsolódik hozzá gazdagítva és kiteljesítve követeléseit.

Fontos leszögezni – mert él a tévhit -, hogy a globalizáció-kritikusok túlnyomó többségben nem ellenzik a technikai fejlődést, a Glóbusz népeinek, kultúráinak és termelőkapacitásainak összekötésére alkalmas közlekedési-szállítási, telekommunikációs rendszereket. Ez alól csak a nemzetek között rangsort állító szélsőjobboldali ideológiák képeznek kivételt, továbbá bizonyos mértékig azok a technicista elméletek, amelyek magát a technikai fejlődést okolják a kedvezőtlen társadalmi hatásokért.

Általában elmondható, hogy a globalizáció-kritikusok nem csak egyfajta – a jelenlegi – globalizációt ismernek el lehetségesnek, következésképpen nem tartják szükségszerűnek, elkerülhetetlennek az áldozatokat. Azokat sokkal inkább a rendszer jelenlegi helytelen működésének tudják be, s így e rendszer változtatását kívánják. Gyakran alapos munkával, az empíriára támaszkodva rámutatnak a tőkebirtokosok önzése által előidézett társadalmi-környezeti károkra.

 

Globalizációkritika – reformizmus, demagógia, radikalizmus

“Tőke és fasizmus jegyesek.

Minden külön értesítés helyett.”

(József Attila: Farsangi lakodalom, 1931)

 

Mi a tehát a globalizáció és hogyan függ össze a “szocialistának” nevezett rendszerek bukásával? A válasz egyszerű: a 90-es évekre egyeduralkodó rendszerré lett kies Földünkön a profithajsza, a kapitalizmus. Ennek következtében hatalmas piacok nyíltak meg a beruházók előtt, amit érthetően csak a legnagyobb (és államaik által támogatott!) vállalatok voltak képesek kihasználni. Ez lehetővé tette a tőke minden eddiginél gyorsabb koncentrációját, látszólag a politika és a kormányok fölé kerekedését (e látszólagos fölülkerekedés ugyanis nem mehetett volna végbe a politika, a kormányok – a tőke kormányai - hathatós segítsége nélkül), s szerte a világon, tehát a legfejlettebb országokban is a profit terhére addig megvalósított szociális kedvezmények megkurtítását, eltörlését, a fogyasztási cikkek – élükön az élelmiszerekkel – minőségének egyre kevésbé burkolt rontását.

Mi az újsütetű rendszerkritikai (“antiglobalizációs” vagy globalizáció-kritikai” jelzővel illetett) mozgalmak fellángolásának magyarázata? A válasz ismét nem bonyolult: az ok az, hogy a tőke világméretű győzelmével a centrumországok addig privilegizált (más országok, régiók, földrészek által termelt jövedelem újraelosztásából viruló, ekképp meglehetősen önzővé vált) munkásosztálya is nyomás alá került. Miközben immár nemcsak a fejlődő országok lakossága szenved hiányt, hanem a fejlett országokban is nő a munkanélküliség, s nyomában fokozott nyomás nehezedik a munkavállalókra, hogy mondjanak le reálbéremelési törekvéseikről, viszont dolgozzanak intenzívebben, ha állásban akarnak maradni, törődjenek bele, hogy piacosítják (értsd: tőzsdére viszik) a nyugdíjalapokba fektetett pénzüket, tűrjék el, hogy a mindenható nyereségesség végett bezárják és kitelepítik munkahelyüket, gazdagokat szolgáló lakóparkot építenek erdőik helyén, génkezelik élelmiszereiket stb., aközben látható módon szaporodik a gazdagság és koncentrálódik a gazdasági hatalom a nagyvállalatok és vezetőik kezében.

A 90-es évek végére tehát a centrumországok munkavállalóinak tűréshatárát is elérte a piaci (értsd: tőke-) szabadság hatása. Mivel kiéleződött, újra felfedezték a tőke és a munka ellentétét. Ezzel együtt (több évtizedes késéssel!) a nemzetközi szolidaritás csírái is megjelentek, s a tőkés világgazdaságot működtető “globális” intézmények (WTO, IMF, Világbank, G8 stb.) elleni tömegmegmozdulásokban nyilvánulnak meg. Ez tehát a magyarázata annak, hogy az évszázados folyamat a 90-es években újként, új név alatt, mint “globalizáció” tűnik fel, és ez magyarázza az ezt ellenzők mozgalmának kettősségét.

A globalizáció-kritikai mozgalmakban ugyanis keveredik a szűk értelemben vett globalizáció-kritika a kapitalizmus-kritikával.

A szűk értelemben vett globalizáció-kritika a “neoliberalizmust” támadja, vagyis a fent említett nemzetközi intézményekkel támogatott világméretű liberalizációs hullámot, a nyomában fellépő megavállalatok tevékenységét, a pénztőkét, a spekulációt – melynek előnyei a piacon eleve erősek (multik, fejlett országok, azon belül sem mindenki) oldalán, hátrányai pedig az eleve gyengék (kisebb vállalatok, munkavállalók, fejlődő országok) halmozódnak fel. Ez az irányzat, amikor azt hangsúlyozza, hogy a “neo”-liberalizmus ellen lép fel, lényegében csak a 90-es évek fejleményeit támadja. Így - bár nem mondja ki - végeredményben (implicite) a 90-es évek előtti világrendet sírja vissza. Azt a világrendet, melyben a különbségek ugyan kisebbek voltak (mint fentebb láttuk “csak” 20-szoros volt a különbség a szegények és gazdagok között), de a világ éppúgy megosztott, hierarchizált volt, mint ma, a fejlődő országok tömegei éppúgy nélkülöztek, mint ma. Azt a világot, melyben az olajárrobbanás, az adósságválság, a cserearányromlás stb. volt egy sor ország osztályrésze. Tehát azt a világot, amely éppolyan igazságtalan volt, mint a mai, de amelyben a fejlett országok társadalmába még kevésbé költözött be a “periféria”, és a “jóléti állam” intézményei még széles körű jólétet biztosítottak a nagyvállalataik külföldi tőkebefektetései révén gyarapodó fejlett országok munkavállalói számára.

Az ilyen, szűkebb értelemben vett globalizáció-kritika legtöbbször erkölcsi alapokon áll. Képviselői - felháborodva a világban mindenütt tapasztalható és szaporodó társadalmi igazságtalanságokon, az egyenlőtlenségek növekedésén, a milliókat érintő testi-lelki nyomoron - ideológiai alapelveit kérik számon a kapitalizmuson. Pontosabban egyes ideológiai alapelveinek, mint demokrácia, emberi szabadságjogok stb. teljes érvényesülését igénylik egy másik alapelv: a nyereség szentségének korlátozása árán. Jól illusztrálja mindezt a 2002. február elején a Porto Alegre-ben immár másodszor megrendezett Szociális Világfórumon több jelenlévő mozgalom által kiadott közös nyilatkozat. Ebben számos ország és számos áramlat képviselői megerősítik, hogy “közös akciókkal és megmozdulásokkal a társadalmi igazságosságért, a jogok és a szabadság tiszteletben tartásáért, az életminőségért, az egyenlőségért, az emberi méltóságért és a békéért szállnak síkra”.

A globalizáció-kritikai mozgalmak gyakran operálnak a “lokális” (helyi) fogalmával (“Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!”), mely mellé nemegyszer a “nemzeti” fogalma társul. Tekintetbe véve, hogy a termelés méretei már régen kinőtték a nemzeti kereteket, azok visszaállítására törekedni hiábavaló, csak a létrehozott roppant technológiák elpusztításával volna lehetséges. Miként a technika objektív fejlődése révén a lokális (helyi, latifundiumi) gazdálkodás helyébe lépett a nemzeti piac, éppúgy, objektív fejlődés eredményeként váltja fel a termelés nemzeti kereteit a nemzetközi. Mivel azonban a világméretűvé vált technológiákat magántőkés alapokon, vagyis egyesek (egyes vállalatok) hasznára működtetik, s a gazdasági hatékonyság egyetlen fokmérője a versenyben való helytállás, a nemzetközi méretekben versenyképes vállalatok konkurenciája veszélybe sodorja a kisebb vállalatokat. A “nemzeti” (értsd: legfeljebb a nemzeti piacra méretezett, de többnyire annál jóval kisebb) vállalatok, a “nemzeti” piac védelmének szlogenje tehát akarva-akaratlanul ezeknek a kisebb vállalatoknak az érdekképviseletét jelenti. A “nemzeti” vállalatok multikkal szembeni védelmét persze csak protekcionista politikával lehet elérni, ami nemcsak gyakorlatilag nem járható út ma már, de ellentétben áll a technológiai fejlődés imént említett törvényszerűségével is. (Vajon a nemzeti piac és nemzeti vállalatok védelmezői megálljt parancsolnának “nemzeti” vállalataiknak, ha azok ki akarnának lépni más “nemzeti” piacokra is? Arról nem is beszélve, hogy mit szólnának ehhez a megcélzott piacok nemzeti tőkéi?) A “nemzeti” érdekek védelmezése tehát sikamlós terület, és legtöbbször a deklasszálódó, vagy a lecsúszással fenyegetett középosztály érthető felháborodására és félelmére támaszkodó, demagóg szélsőjobboldali politikák legfőbb jelszava.

A jobboldali globalizáció-kritika valójában prokapitalista, (tehát globalista), a nemzeti (a multinál kisebb) tőke érdekeinek képviseletében (a kapitalizmus védelmében) lép fel, és zászlaja alá hangzatos, de üres jelszavakkal verbuvál tömegeket a munkásosztály soraiból. Demagógiájának lényege: a tőke kizsákmányoló, elnyomó, természetkárosító stb., funkcióját kizárólag a nagytőke és ennek - gyakran faji színezetű – “szinonimái” (multi, idegen tőke, külföldi tőke, pénztőke, zsidó tőke stb.) számlájára írja. Az értelmisége által magára hagyott, képzetlen és e minőségében lenézett munkásosztály jó része bedől ennek a mesének, hiszen éppen magára hagyottságával szemben kínál neki alternatívát a “nemzet közössége” formájában.

A fennállónak a “neo”-liberalizmusra, pénztőkére, multikra, nemzeti piac védelmére korlátozódó kritikája szolgáltatja tehát az elvi alapot a globalizáció látszólagos, demagóg szélsőjobboldali “bírálatához”. Már csak ezért sem szabad a dolgot ennyiben hagyni.

A globalizációt bíráló mozgalmakban azonban fellelhetők az ennél tágabb értelmű kritika jelei is. Annak elutasítása, hogy a profitérdek maga alá rendelje az emberi szükségleteket, a megélhetéshez, egészséges környezethez való jogot, a természettel való gazdálkodást, a tudást, a kultúrát stb. Ez a vonulat túlmegy a “neo”-liberalizmus bírálatán, magát a gazdasági liberalizmust, az áru- és profittermelést veszi célba, tehát kapitalizmus-kritikai éllel bír.

Az I. Szociális Világfórumon (SZVF) 2001. januárjában elfogadott kiáltvány szerint "Mi, a kiáltvány szerzõi, az emberi jogok tiszteletben tartását, a társadalmi igazságosság elvét, a közérdeket szegezzük szembe a globalizált tõkés hatékonysággal. Nem a magántermelést vonjuk kétségbe, hanem a magántermelés kizárólagosságára épülõ rendszert utasítjuk el." A 2001. júniusában pedig a SZVF Nemzetközi Tanácsa elvi charta-t adott ki, melyben leszögezte: "A SZVF nyitott minden olyan civil szervezet, társadalmi mozgalom elõtt, amely szemben áll a neoliberalizmussal, a tőke uralmával és az imperializmus bármely formájával." Továbbá: a II. SZVF-on kiadott nyilatkozat új társadalomról és munkavállalói érdekvédelemrõl beszél: "A társadalmi igazságosságért és szolidaritásért küzdő globális mozgalomnak hatalmas kihívásokra kell felelnie: harcolnunk kell a békéért és a kollektív biztonságért, a szegénység és a diszkriminációk megszüntetéséért, a hatalmak ellen, és hozzá kell kezdeni egy tartós alternatív társadalom felépítéséhez. ... A társadalmi mozgalmak ... elítélik a szakszervezetek, a társadalmi mozgalmak és az aktívák elnyomásának eszkalációját. ... Támogatjuk a szakszervezetek és a bérből és fizetésből élők harcát a hagyományos ágazatokban éppen úgy, mint az informális gazdaságban. ... Támogatjuk a szakszervezetek és a dolgozók harcát az elbizonytalanítás, a munka alóli felmentések stratégiája és az elbocsátások ellen."

A tulajdonlás által meghatározott osztálykülönbségeket elfedő “nemzeti közösséggel” szemben tehát van alternatíva: az osztályalapon szerveződő “nemzetköziség”.

Napjaink nemzetközi globalizáció-kritikai vagy “antiglobalista” mozgalmaiban ritkán jelennek meg vegytisztán az egyes áramlatok. Leginkább keveredésükről van szó. A Magyarországon 2002. februárjában megalakult ATTAC (“Alakulat a Tőke-Tranzakciók Adóztatásáért az állampolgárok Céljára”) nevű, ma már több mint 40 országban működő nemzetközi globalizáció-kritikai civil mozgalom is nyíltan a különböző megközelítések összefogására törekszik. A kapitalizmus alapjait célba vevő kritika a világ antiglobalizációs mozgalmaiban, ha egyáltalán teret kap, többnyire megreked a retorika szintjén és minden lényeges megmozduláson, szervezetben a fennálló világrend reformjára, a tőke, különösen a pénztőke túlzott szabadságának visszavételére vonatkozó, gyakran a nemzeti piacok (“az államok”) korábbi erejének visszaállítását célzó reformjavaslatokkal, reformkövetelésekkel párosul.

Ezzel pedig Magyarországon nem lehet tömegeket megnyerni. Már nem. Mivel ennek az érvrendszernek a talaján megtette azt a (szélső-) jobboldal.

 

Radikális globalizáció-kritika – (szak)szerveződés

“…véletlenül, tusa

nélkül csatát nem nyerünk.”
(József Attila: Szocialisták, 1931)

 

A jobboldal a maga globalizáció-kritikájával a valós elégedetlenséget lovagolja meg. Az emberek kiszolgáltatottak és félnek a jövőtől – és beállnak egy olyan eszme zászlaja alá, amely biztosan aláássa a jövőt.

A jobboldali radikalizmus Magyarországon nagy tömegeket - munkásokat, értelmiségieket, fiatalokat vonzott magához. Sikere azonban kevésbé az ideológia tartalmának, mint inkább a formájának szól. Az ember társadalmi lény, aminek szükségszerű társadalompszichológiai következménye a közösség iránti igénye. Az emberek, és különösen a saját családdal általában még nem rendelkező fiatalok együtt akarnak lenni, és tenni akarnak, nagy dolgokat végbevinni: cselekvő közösségre vágynak – miközben kellőképpen beszűkített látószögük és ismereteik hiányának köszönhetően nem veszik észre, hogy kinek-minek a marionett-bábúi lettek. Így, mivel más alternatíva nincs (a baloldali közösségeket, élükön a szakszervezetekkel a történelem szétverte, a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek lejárató-propagandája befeketítette), elfogadják a tulajdonlás kérdését szőnyeg alá söprő, az osztályokat létezését eltagadó, irracionális ellenségképet kreáló – leginkább a fennállót radikálisan kritizáló erőket, a “baloldalt” kárhoztató – feudális elemekkel tűzdelt nemzet-alapú (nacionalista) közösséget.

A jobboldal a közösségi élmény mellett radikális kritikát gyakorol, radikális, harcos megoldást kínál és ilyen magatartást vár el. Az elkeseredett és mindennapjait bizonytalanságban élő tömegek számára mindez vonzó: ezért hatásos szelep a valódi társadalombírálattal szemben.

A magyar értelmiségnek az a része, amelyikben még él a társadalmi szolidaritás érzése, válaszút elé került: vállalja-e, hogy rámutat a valós folyamatokra, hogy felhívja a figyelmet az életveszélyes fejleményekre, hogy bátran kiáll azokért, akik csak saját munkájukból élhetnek meg, vagy finomkodó szalonkritikával álcázva meghátrálását belenyugszik az egyre rosszabbodó helyzetbe. A megszólalásnak nagy az egzisztenciális kockázata. Mert nemcsak kiállni kell a munkásosztályért, “mint a kémény, lássák”, de bújni is érte, “mint az üldözött.”

Ami megkönnyítheti az ingadozásra mindig is hajlamos értelmiség helyzetét az egyfelől (negatíve) a szélsőjobbhoz közeledő jobboldal szerveződése, de még inkább (pozitíve) a szakszervezeti mozgalom feléledése. Ez a kitörési pont, enélkül nincs jövő. Egy olyan világban, ahol egy tollvonással számolnak fel gyárakat, munkahelyeket a megélhetést biztosító munkához való jog kérdése alapkérdés – és a transznacionális vállalatok korában nemzetközi kérdés. A baloldali értelmiség nem fog radikalizálódni a munkásság megszerveződése nélkül, ugyanakkor ennek a szerveződésnek szüksége van saját értelmiségre, mint szószólóra.

A globálissá vált kapitalizmus ember- és természetnyomorító hatásai ellen civil mozgalmak sora jött létre és fogott össze az elmúlt évtizedben. Ám igazán hatásos erőt a társadalmi igazságosságért folytatott világméretű harcban csak a munkavállalók szervezett tömegei jelenthetik, élükön a szakszervezetekkel. A globalizáció-kritikai mozgalmakon belül kezdetektől igen jelentős a szakszervezetek tömegmozgósító, szervező szerepe. (Az amerikai és európai szakszervezetek emberek tíz- és százezreit vitték az utcára a globalizáció-ellenes megmozdulások során.) A magyarországi szakszervezeti mozgalomnak is feltétlenül viszonyulnia kell ehhez a feléledő internacionalizmushoz. A progresszív globalizáció-kritikai mozgalmak semmik a szervezett munkásság, a szakszervezetek nélkül!

Másfelől azonban a munkavállalói érdekvédelem a globalizáció korában semmi az antiglobalizációs nemzetközi összefogás nélkül. (Ld. transznacionális vállalatokon belüli munkavállalói érdekvédelem.) A szakszervezeti mozgalomnak nemcsak hogy regionálisan, országosan kell egységesülnie, hanem kapcsolataiban szoros, hatókörében pedig széles (többek között a munkanélküliek, vendégmunkások, hajléktalanok érdekeit is felvállaló) nemzetközi együttműködést kell kiizzadnia.

 

Szomorú tény, hogy a magyarországi szakszervezeti mozgalom nemcsak nagyon szétforgácsolt, hanem híján van a globális gondolkodásnak is. Ha létre is jönne egy egységes szakszervezeti erő Magyarországon, az sem tudna elérni sikereket anélkül, hogy felvállalná a globalizációból eredő új feladatokat: a nemzetközi összefogást más szakszervezetekkel és a globalizáció-kritikai civil mozgalmakkal, a munkavállalói érdekek összekapcsolását a fennálló kapitalista világrend radikális kritikájával. A hazai globalizáció-kritikai szervezetek pedig semmire sem mennek a hazai szakszervezetek támogatása nélkül.

A magyarországi szakszervezeti mozgalom jövője elválaszthatatlan a magyarországi baloldal jövőjétől: vagy túllép a bérharc szűk keretein és a globalizáció-kritika alapján felvállalja a szétforgácsolt, megosztott, egyre kiszolgáltatottabb és nagyrészt félrevezetett – egyenesen létében megkérdőjelezett! - munkásosztály valódi érdekeinek védelmét, vagy elhal, tovább agonizál, sőt egyenesen ”átáll a másik oldalra”.

Ha a munkavállalók magukra maradnának, helyzetük szükségképpen tovább romlana, amiből napjaink hazai és európai folyamatait figyelembe véve, csak szerény elvi lehetőségként következik baloldali radikalizálódásuk. Ami a szakszervezeti mozgalom újjászületésének elmaradása esetén a már jelenlévő európai és hazai folyamatok alapján feltételezhető, az a munkavállalói tömegek szélsőjobboldali radikalizálódása, fasizálódása, melyhez éppen a globalizáció nemzeti alapú, az egyes nemzetek felemelkedésének lehetőségét hirdető (ekképpen látszólagos és demagóg) bírálata adhatja az ideológiai alapot.

A magyarországi szakszervezeti mozgalom előtt tehát a lenni vagy nem lenni kérdése úgy merült fel: a globalizáció internacionalista kritikáján alapuló radikalizálódás vagy a munkavállalói érdekvédelemről való lemondás. A tét pedig végső soron nem kisebb, mint a globalizáció mai formájának (társadalmi és természeti) terheit nyögő világ.

 

 

 

MÉSZÁROS ISTVÁN

Kortársunk, Marx - és globalizációs koncepciója 

A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek a bázisán nyugvó termelést. Minthogy a Föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejezõdik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerûen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedõ irányú? 
(Marx Engelshez, 1858. október 8.)

1. A "romboló pusztítástól" a romboló termelésig
A tõke egyre növekvõ pusztító ereje, amelynek ma számtalan módon vagyunk alávetve - ilyen az anyagi és emberi erõforrások bûnös pazarlása, a kíméletlen bánásmód sok milliárd emberrel a "gyengén fejlett" világban, a természeti környezet pusztítása a környezetvédelmi közhelyek hangoztatása mellett, valamint az új, potenciálisan végzetes szakasz katonai kalandjai, melyeket a globális egyeduralomra törõ Egyesült Államok imperializmusa hajt végre - mindez ama sürgetõ feladat elé állít bennünket, hogy megkeressük azokat a pozitív alternatívákat, melyek a mai társadalmi változásokat irányító erõkkel szembehelyezhetõk.
    A létezõ társadalmi rendszer alternatíváját éppen Marx fogalmazta meg elsõként, 1845-ben, A német ideológia általa írott fejezeteiben, s ezt utóbb Rosa Luxemburg ekképpen jellemezte: "szocializmus vagy barbárság".
    Marx a következõket írja: "A termelõerõk fejlõdésükben olyan szakaszhoz érnek, amelyben olyan termelõerõk és csereeszközök jönnek létre, melyek az adott körülmények között csak bajok forrásává válhatnak, és ezek immár nem az úgynevezett termelõerõk, hanem romboló erõk. [...] Ezek a termelõerõk, amelyek a magántulajdon rendszerében csak egyoldalúan fejlõdhetnek, a többség számára romboló erõvé válnak. [...] Következésképpen a dolgok odáig fajulnak, hogy az egyéneknek a létezõ termelõerõk összességét kell kisajátítaniuk, és nem csupán azért, hogy tevékenységüket, hanem hogy puszta létüket biztosítsák."
    Ha a jelent összevetjük azzal a korral, amikor e gondolatokat papírra vetették, megállapíthatjuk, hogy a tõke termelõerõi a Marx által meghatározott, egyoldalú fejlõdésüknek betudhatóan ma sokkal fenyegetõbbek, mint akkor voltak. Ám az ideológiában még ma is lépten-nyomon ennek a fejlõdésnek az idealizálását tapasztaljuk, még olyan, a rendszerrel szemben kritikus szerzõk részérõl is, mint Schumpeter, aki a "termelõ rombolásról" elmélkedik, holott éppen ellenkezõleg, a növekvõ mértékû "romboló termelés" tendenciájának vagyunk tanúi.
    S éppen, mert e nehéz idõkben elérkeztünk az "igazság pillanatához", nyilvánvalóan dõreség volna szignifikáns változásokról beszélni, amíg meg nem fogalmazzuk a társadalmi újratermelés rendszerének alapvetõ törvényeit, éspedig globálisan, úgy ahogyan Marx értelmezte, nevezetesen abból a célból, hogy adekvát magyarázatot találjunk a tõke rendszerének egyetemleges strukturális válságára, ami korántsem a "fejletlen" vagy "fejlett" kapitalizmus specifikus "kicsiny fészkeinek" válságát jelenti.
    A globalizációra törekvõ tõke önmagát újratermelõ, "reproduktív" rendszerének fõbb paramétereit - száznegyvenöt évvel ezelõtt! - Marx a következõképpen jellemezte:
    "A világpiac létrehozásának tendenciája közvetlenül jelen van a tõke fogalmában. Mindent határt leküzdendõ akadályként fog fel. Elõször uralma alá hajtja az árucserében nem résztvevõ használati értékek termelésének minden egyes elemét. [...] A tõke valamennyi határt béklyóként érzékel, eszmeileg leküzdi õket, de valóságosan sohasem: és minthogy e határok mindegyike ellentétes a tõke természetében rejlõ mértéktelenséggel, felbukkanásuk folytonosan túlhaladott, egyszersmind folytonosan újra létrejövõ ellentmondásokat támaszt. Ám ez még nem minden. A fáradhatatlanul egyetemességre törekvõ tõke saját természetében lel határokra, amelyek azután fejlõdésének egy bizonyos szintjén rávilágítanak arra, hogy a fent említett tendencia legfõbb béklyója õ maga, s ezzel további fejlõdését sietteti."


    A tõke kimeríthetetlen erõfeszítése hogy kivétel nélkül mindent inmanens módon, azaz "természetébõl" fakadóan uralma alá hajtson, napjainkban is folytatódik, és erõnek erejével érvényesül, még akkor is, ha eredménye világméretekben és minden vonatkozásban romboló hatású. Továbbá abban az esetben is, ha iránya nemcsak az emberiség fennmaradását, hanem egyúttal a tõke rendszerének mint olyannak a létét veszélyezteti. A tõke ugyanis kizárólag a közvetlen fogalmát képes kifejezni, mind térben (tevékenységének kerete valóságosan soha nem ésszerû és ebben az értelemben nem is tervezhetõ), mind pedig idõben (vagyis ami megvalósított akcióinak hosszabb távú következményeit illeti). Ily módon számára nem létezhet semminemû értékrend, kizárólag a természetébõl eredõ, vak birtoklás hajtja elõre, mint például a mindenáron való terjeszkedés. Mert koherens értékrend, legyen az bármiféle, csak meghatározott tér-idõ összefüggések között létezhet: ezek történelmileg meghatározottak, ugyanakkor dialektikus módon magukban foglalják valamennyi általános összetevõt. Az elmondottakból az is következik, hogy a tõke még csak megsejteni sem képes a végsõ katasztrófát, amely pedig implicite benne foglaltatik fejlõdése mikéntjében, abban a módban, ahogyan határokat meghalad, és akadályokat ledönt. S azok, akik továbbra is azt szajkózzák, miszerint "nincs alternatíva", voltaképpen nem látják, hogy az ilyesfajta vélekedéssel akarva-akaratlan elfogadják az emberiség öngyilkosságát, hiszen ez a ma uralkodó tendenciákból egyenesen levezethetõ.
    A másik tényezõ, amelyet ebben az összefüggésben szükséges hangsúlyoznunk - ha arról szólunk, mennyire sürgetõ felvetnünk azt a kérdést, hogy vajon a tõke rendszer egészével szemben milyen alternatíva lehetséges -, tehát a másik tényezõ, melyet figyelembe kell vennünk, abban áll, hogy ezúttal olyan korszakváltás következett be, amelyben a változás összehasonlíthatatlanul nagyobb mérvû, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején volt. Pontosan azért, mert az elõzõ gazdasági-társadalmi hierarchikus berendezkedés folytonossága a kapitalista rendszerben fennmaradt, noha más formában és a tõke természetével összhangban. Ma azonban - merõben újszerû módon - korunk fõ problémája abban áll, hogy az alanyi egyenlõség megvalósítása nélkül - mindenfajta hierarchikus uralmon és alávetettségen túl - a tõkerendszert nem lehet történelmileg túlhaladni, s enélkül az folytatja romboló pályáját.
    Napjaink történelmi változásai közepette különösen éles fényben látjuk egyrészt a legyõzendõ tekintélyes akadályokat - mert ma már tarthatatlan az illúzió, miszerint apró kiigazításokkal lehetséges gyökeresen megreformálni a társadalmat (és ezt az elképzelést még azok a szociáldemokrata reformerek is feladták, akik egykor õszintén hitték, hogy megvalósítható), másrészt az új lehetõségek is szembeötlõek, amelyek az utóbbi évtizedekben a tõke strukturális válságának a kitörését követõen fölerõsödtek. A rendszernek ez az általános strukturális válsága, amely minõségileg különbözik a kapitalizmus múltbéli periodikus és konjunkturális válságaitól, több szempontból is súlyosbítja a helyzetet, és a tõkét egyre erõszakosabb stratégiák felvállalására sarkallja - ezek egyébként kifejezetten kalandor-stratégiák, amint azt a jelenkori globális hegemóniára törekvõ imperializmus mind evidensebb militarizmusa ékesen bizonyítja. Mindazonáltal a tény tény marad: a strukturális válság - elõször a történelemben - annak lehetõségét is megteremti, hogy a történelmi feladat megvalósítása megkezdõdhessék: nevezetesen a radikálisan új típusú társadalmi csereviszonyok feletti ellenõrzés létrehozása, amely visszaállítja a dolgok használati értékét, melyet a tõke, természetébõl szükségszerûen adódóan eltörölt.
    Marx nem érte meg az imperializmus militarista robbanását, amely a II. világháborúban öltött testet, még kevésbé szerzett személyes tapasztalatokat a globális-hegemón imperializmus legújabb szakaszáról, amikor is egyetlen erõs állam gyakorolja az uralmat, és megkísérli, hogy magát a tõkerendszer abszolút vezetõ államává kiáltsa ki, s abbéli igyekezetében, hogy a többi nemzeti állam fölé kerekedjék, semmilyen eszköztõl nem riad vissza, a legpusztítóbb katonai erõszaktól sem.
    Hasonlóképpen Marx korának csupán konjunkturális válságait tapasztalta közvetlenül, és nem ismerhette a tõkerendszer mindent átfogó strukturális válságának tüneteit sem. Ez a fajta strukturális válság semmi esetre sem jöhetett volna létre a Föld valamely "félreesõ, kicsiny fészkében", következésképpen nem azzal a jelenséggel állunk szemben, amelyikrõl õ írt. Mégis jó tudnunk, hogy ez a két, egymással szorosan összefüggõ tényezõ továbbra is sorsdöntõ jövõnk alakulásában: egyrészt adva van az új szakasz, nevezetesen az egyetlen nemzeti állam által a világra kényszerített globális-hegemón imperializmus szakasza, ráadásul ez az állam a jelen történelmi pillanatban az egyetlen létezõ szuperhatalom földünkön (mégha biztosra vehetõ is, hogy hegemóniája nem örök idõkre szól, hanem hasonlan hatalmas antagonista ellenfél fellépésre számíthatunk), másrészt elõttünk áll a rendszer rendkívül súlyos, belsõ szerkezeti válsága. Mindezekért parancsolóan szükséges, hogy az említett tényezõk továbbra is figyelmünk homlokterében álljanak, annak érdekében, hogy a múltbéli keserû tapasztalatok után a magunk eszközeivel hozzájárulhassunk a korszerû, valóban szocialista mozgalom használható stratégiájának kidolgozásához.
2. A konjunkturális-ciklikus válságoktól a szerkezeti válságig
Ahhoz, hogy szerkezeti válságunk jellegét megérthessük, valamint azt, hogy a múltbéli konjunkturális válságoktól miben különbözik, emlékeztetnünk kell azokra az új, változást elõkészítõ tendenciákra, amelyek a tõke mûködésében a huszadik század folyamán bekövetkeztek, állandóan súlyosbodó tünetekben jutván kifejezésre, különösen az utolsó harminc vagy negyven évben. A tizenkilencedik századi "klasszikus" kapitalizmusnak a huszadik században tapasztalt hibridizálódása - amikor is az állam egyre hathatósabban (és bizonyos pontig hatásosan) avatkozott be a gazdasági folyamatokba és korrigálta a piaci anarchia következményeit - a fent idézett tendenciáknak az eredménye. A válság ily módon még inkább elmélyül, mivel a kapitalista rendszer "hibrid" változata az ellentmondások enyhítésében soha nem képes tartós javulást elérni, hanem csak az átmeneti és részleges tünetek kezelésével élhet.
    A valós történelmi fejlõdés során a tõke rendszerének három alapvetõ dimenziója - a termelés, fogyasztás, forgalom-értékesítés - hosszú idõn át kölcsönösen erõsítette egymást, ösztönözte egymás terjeszkedését, ugyanakkor biztosította a dinamikus és egyre intenzívebb bõvített újratermeléshez szükséges belsõ motivációt. Következésképp kezdetben az elsõ limiteket valamennyi területen sikeresen túlhaladták, éppen az említett három dimenzió kölcsönhatásának köszönhetõen. (Például a termelést gátló közvetlen akadályt bizonyos ideig a fogyasztás bõvítésével sikerül leküzdeni, vagy fordítva.) Ilyenformán a tõke alapvetõ dimenzióinak közvetlen ellentmondásait nemcsak más területre hárítják át, hanem közvetlenül az ugródeszka szerepét tölti be, amelyet a tõke látványos, látszólag kiapadhatatlan öngerjesztõ képességének fokozásához használnak fel.
    Valójában ebben az esetben a strukturális válság be sem következhet addig, amíg a tõke létfontosságú terjeszkedésének mechanizmusa mûködik (ami egyben az ellentmondások rendszeren belüli feloldását, vagyis többé-kevésbé tartós átalakítását is jelenti). Ugyanakkor kimutathatók különbözõ idõtartamú, gyakoriságú és intenzitású válságok, amelyek közvetlen csapást mérnek a három dimenzió egyikére, ám közvetett formában - egészen az akadály megsemmisítésének pillanatáig - az egész rendszerre hatással vannak, anélkül, hogy az általános struktúra végsõ határait veszély fenyegetné. Például az 1929-30-as "nagy gazdasági világválság", lényegét tekintve a tõke "értékesítési válsága" volt, valószerûtlenül alacsony termelési és fogyasztási szinten, összevetve a második világháború utáni lényegesen kedvezõbb állapotával, mind a termelés mind pedig a fogyasztás területén.
    A tõke szerkezeti válsága, amelyet elõször valamivel több mint harminc éve kezdtünk felismerni, nem valamiféle elvont helyzetre vonatkozik. Pusztán annyit tesz, hogy a tõke terjeszkedésének belsõ hármas dimenziójában egyre több mûködési zavar kerül felszínre, s ez nemcsak a növekedés normális folyamatának egységét veszélyezteti, hanem másfajta veszélyre is figyelmeztet, nevezetesen arra, hogy a felhalmozódott ellentmondások transzferenciája csõdöt mondott, ami pedig életfontosságú funkció volt. A három dimenzió kezdettõl fogva problémákkal teli, ellentmondásos egységet alkotott, mert valamennyi terület kényszerûen arra törekedett, hogy a másik kettõt magának alárendelje, s így mûködtesse a rendszer egészét. Amíg mind a három dimenzió bõvített újratermelése változatlanul tovább folytatódhatott - például addig, amíg egyre mélyebb gödröket áshattak, azért, hogy tartalmukkal az elõzõleg keletkezett kisebb gödröket betemethessék -, addig nem csupán az egyes, belsõ ellentmondásokkal terhelt dimenziókat lehetett egymástól függetlenül megerõsíteni, hanem amolyan "kontrapunktikus" harmóniában mindhárom terület egyszerre mûködhetett.
    Mindazonáltal a helyzet gyökeresen megváltozik, amikor az egyes részterületek érdeke a többi terület érdekével már nem találkozik. Ettõl a perctõl kezdve a hibák és mûködésbeli zavarok, könnyen felhalmozódnak, ahelyett, hogy a rendszer többi része felszívná, szétszórná, diffundálná és felhígítaná õket, és így már strukturális zavarokká alakulnak át, veszélyesen leblokkolva az ellentmondások transzferenciájának bonyolult mechanizmusát. Elõttünk áll tehát valami, ami nem csupán "diszfunkcionális", hanem potenciálisan robbanásveszélyes, mivel a tõke még soha, a legcsekélyebb ellentmondását sem oldotta fel. És nemcsak azért, mert nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse, hanem azért is, mert eddig nem volt rá szüksége, mivel természete és szövevényes belsõ felépítése szerint ellentmondásainak talaján (bizonyos határig teljes biztonsággal) prosperál. Normális esetben úgy kezeli ellentmondásait, hogy kiélezi, más szintre helyezi át, eltussolja õket; amikor ez már nem lehetséges, exportálja õket más szférába vagy újabb országba, s hogy célját elérje, a legbrutálisabb katonai eszköztõl sem riad vissza. Ez az oka annak, hogy a tõke belsõ ellentmondásainak exportja, valamint a transzferencia egyre magasabbra tornyosuló gátjai oly nagy veszélyt rejtenek magukban és napjainkban potenciális robbanással fenyegetnek - akár nukleáris méretekben is.
    Nyilvánvaló, hogy ez a strukturális válság nem korlátozódik a gazdaság területére. Szem elõtt tartva a tõke "bûvös körének" megkerülhetetlen jellegzetességeit (vagyis az öntörvényû terjeszkedés újratermelõdésének valódi körkörös jellegét), a civil társadalom súlyos válsága a politikai intézmények válságában jut kifejezésre. Valóban, az egyre szûkösebb, társadalmi-gazdasági viszonyok közepette új, és a meglevõknél hathatósabb "politikai garanciákra" volna szükség, amelyeket azonban a kapitalista állam nem képes teljesíteni. A Welfare State dicstelen halála voltaképpen azt jelzi, hogy nyíltan elfogadják valamennyi politikai intézmény strukturális válságának tényét, és ami "a konszenzus politikájának" leple alatt a strukturális válság kezdetének tekinthetõ 1970-es évet megelõzõ másfél évtizedben zavartalanul növekedett. E problémákat más alkalmakkor is vizsgáltam (lásd Beyond Capital címû könyvemet, London, New York, 1955.). Itt csak annyit szükséges hangsúlyozni, hogy a szóban forgó ellentmondások korántsem oldódnak meg maguktól, nem korlátozódnak a politikai intézmények válságára, hanem éppen ellenkezõleg, eddig ismeretlen módon növelik az egész társadalom agresszivitását. Tény, hogy a tõke strukturális válsága az uralmi rendszer általános válságaként jelenik meg.
    Semmi csodálni való nincsen tehát abban, hogy az elmúlt harminc évben a törvényhozásban a válságra adott válasz gyanánt a tõke tekintélyelvûségét és egyre fokozódó agresszivitását tapasztalhattuk - még olyan országokban is, amelyek "mintaszerû" demokráciájukkal kérkednek. Azon sem csodálkozhatunk (s ez a válságot, ha lehet, még inkább elmélyíti), hogy tovább romlott a hagyományos baloldali pártok amúgy is defenzív magatartása, mely folyamat egyes pártok csaknem teljes megsemmisüléséhez vezetett - olyan pártokról van szó, amelyek egykor tekintélyes szavazótáborral rendelkeztek (mint például Olaszországban és Franciaországban történt), mások pedig a fennálló rend nagyon is szófogadó pártjaivá váltak (ilyen New Labour munkáspárti alakulat Angliában).
    Azok, akik nem akarják elismerni a válság súlyosságát, szívesen dugják fejüket a kapitalista fejlõdés úgynevezett "hosszú ciklusainak" eszmei homokjába. Szerintük nincs ok aggodalomra, már ami a pozitív megoldás perspektíváit illeti a kapitalista rendszer keretei között, ha annak eljön az ideje. Nézetük szerint mindaz, ami jelenleg a világban végbemegy, tökéletes összhangban van a tõke "lassú, hanyatló ciklusával", amelyet minden kétséget kizáróan, mint ahogy éjre a nappal következik, egy "hosszú felfelé ívelõ szakasz" követ majd. És persze, ettõl a ponttól kezdve a tõke rendszere örökkön-örökké folytathatja uralmát, éspedig az elméletileg kidolgozott ciklikus fejlõdés szerint.
    Ez a fajta apologetikus magyarázat nem egyéb, mint annak a vágynak a kivetítése, hogy evidenciát abszolút nélkülözõ megállapításokat természetesnek tüntessenek fel. Legfeljebb valami halvány hasonlatosságot mutat a múlt egyes periódusaival, de még ez az összehasonlítás is sántít, mert e teória sematikus idõmeghatározása - amely az elmúlt harminc év súlyosbodó válságát bizonyos múltbeli "leszálló ciklussal" hasonlítja össze - teljes mértékben evidens; továbbá a meglehetõsen kétséges, mi több, zavarba ejtõ teória azt fejtegeti, hogy jó ideje (az utóbbi harmincöt év alatt!) túlléptük a múltbéli "hosszú ciklusok" idõtartamát. Egyébként a mai tendenciákban a legcsekélyebb utalás sem fedezhetõ fel arra vonatkozóan, hogy a szóbanforgó "hosszú leszálló ciklust" követõen egyszer csak beköszönt egy új "hosszú, felívelõ ciklus".
    Ám ez még nem minden. Az az érvelés, amelyik a múlttal való ködös analógiák alapján a jövõbe újabb pozitív ciklusokat tervez, még a saját maga választotta logika szerint is hamis. És nemcsak a múlttal kapcsolatos analógiákat kínálnak nekünk - bár maguk is elismerik, hogy ez a múlt történelmileg túlhaladott -, hanem elismeréssel beszélnek a "globalizációról", mint a kapitalista fejlõdés gyökeresen új szakaszáról, amivel persze önmagukkal kerülnek ellentmondásba. Pontosan, mivel a globalizáció radikálisan új jelenségéhez való kritikátlan csatlakozásuk teljes mértékben hiteltelenné teszi a múlttal kapcsolatos analógiáikat is - egyébiránt a globalizáció jelenségét egyoldalú és igen erõltetett érveléssel elméleti síkon elemzik, ebben a tekintetben is apologetikus módon közelítve tárgyukhoz, lényegében azért, hogy a fennálló renddel szemben bármilyen alternatíva lehetõségét tagadhassák. Így születik meg a kettõs apologetikus érdek nyomán az önellentmondás; ezen túlmenõen a fent említett szerzõk egyfajta módszeresség látszatát is keltik, mivel a vizsgálódásokban csupán számokkal érvelnek és elkendõzik az elmélet alapvetõen ideológiai természetét; egyrészt a priori elutasítják, hogy érdemben foglalkozzanak a korunkra jellemzõ uralmi válság valóságos természetével, ami gazdasági, politikai és társadalmi síkon egyaránt radikálisan új jelenség, szöges ellentétben a múlt bizonyos visszatérõ ciklusaival, melyek valóban általánossá válhattak; másrészt tagadják a rendszerszerû strukturális alternatíva létrejöttének lehetõségét.
    Mint említettük, a tõke soha nem oldotta meg egyetlen, akár legcsekélyebb ellentmondását sem. Itt csupán megismételjük azt az elõzõkben tárgyalt részletkérdést, miszerint a tõke általában olyanformán kezelte ellentmondásait, hogy kiélezte, más szintre helyezte át õket, mindaddig, amíg lehetett, eltussolta õket, és amikor ez már nem volt lehetséges, más szférába vagy újabb országba exportálta õket, s hogy célját elérje, a legbrutálisabb katonai eszközöktõl sem riadt vissza. Ma azonban, éppen ellenkezõleg, több okból kifolyólag, az általános megsemmisítés kockázatát is beleértve, melyet egy esetleges harmadik világháború kalandja eredményezne, csakis gyökeresen új módon lehetne megküzdeni az ellentmondásokkal. Mindazonáltal, tekintetbe véve a tõke mindenáron való, leküzdhetetlen terjeszkedésének imperatívuszát, megállapítható, hogy semmiféle racionális, korunk veszélyeit figyelembe vevõ ellenõrzés követelményeihez nem képes alkalmazkodni.
    Ugyanakkor a szerkezeti válság a tõkefelhalmozásnak soha nem látott válsága is egyben: ez az egyetlen kérdés, amelyik némi jelentõséggel bírhat a tõke megnyilvánulási formái számára, ám csupán a szó legközvetlenebb értelmében, olyképpen, mint legyõzendõ akadály, a rendszer veszélyes határainak észlelése nélkül, amelyeket bûnös vaksággal egyszerû akadályokként fognak fel (Marx alapvetõ megkülönböztetése korunkban is érvényes). Ily módon a mindenáron terjeszkedõ tõke, amely csak a megtorpanás tényét képes felismerni, és megkísérli ennek hatásait minden lehetséges módon manipulálni, például a kamatlábak csökkentésével (2001-ben éppen az Egyesült Államokban tizenegy alkalommal), vagy alattomos és barbár bombatámadásokkal a világnak egyre több pontján, és persze mindig katonailag gyengébb országokban (ezt hívják "sebészi beavatkozásnak", eszköze a "Smart Bombs" égbõl jövõ áldása, vagy a már-már nukleáris hatású, sajátos és nem túl emberbaráti elnevezésû "Daisy Cutters" bombák, esetleg a "colateral damnage"-nek titulált, valójában a polgári lakosság irtását jelölõ akciók) -, és mivel mindezek mélyebb okait, mint mondottuk, a tõke soha nem ismeri fel, õ maga marad továbbra is a társadalmi változások ellenõrzésének alapvetõ princípiuma, ami az emberiséget megsemmisüléssel fenyegeti.
3. Az új század történelmi kihívásai és a velük való harc szükségessége
Az elmondottakkal összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy a felvázolt, szélsõségesen negatív fejlõdés mögött a tõke abbéli történelmi kudarca áll, hogy rendszerét az egész világra a globális kapitalizmus formájában kiterjessze; ami nem más, mint a többletmunkának értéktöbblet formájában történõ, alapvetõen gazdasági kiaknázása; mely piaci társadalmi-gazdasági struktúrában jön létre (nevezett struktúrákat gyakorta tévesen egyszerû mechanizmusokként említik).
    S hogy e történelmi kudarc valódi mértékét megérthessük, mely kudarcból, úgy tetszik, nincs kiút, ajánlatos a következõket szem elõtt tartanunk: napjainkban a Föld népességének fele (csaknem három milliárd ember) nem képes újratermelni alapvetõ életfeltételeit az értéktöbblet kapitalista hasznosításának gazdasági normái szerint, azok után, hogy a tõke három évszázadon át sikertelenül próbálta termelési módját a természetének leginkább megfelelõ formában az egész világra kiterjeszteni. A többletmunka kiaknázásának politikai szabályozása egy milliárd kínai életében meghatározó, másutt viszont, mint Indiában és Délkelet-Ázsia sok országában, valamint Afrika és Latin-Amerika számottevõ részén, a politikai szabályozás és a tradicionális formák hibrid kombinációja alakult ki, amely a from hand to mouth (azaz közvetlenül "kéztõl a szájhoz") sajátos módja lett. Igen figyelemreméltó az is, hogy a volt Szovjetunióban valamivel több mint tizenöt év alatt hiába tettek számos - politikai okokból kikényszerített - erõfeszítést a kapitalizmus restaurálására, az eredmény vajmi csekélynek mondható. Mint tudjuk, az ötvenes évek dereka óta egyetemes univerzális gyógyírként magasztalták a kapitalizmus modernizációjának elméletét, amely megoldást kínál az úgynevezett harmadik világ rendkívül súlyos problémáira. Napjainkban viszont éppen az ellenkezõjét tapasztaljuk, csakis kudarcról beszélhetünk, beleértve az említett modernizációt is; és ez a kudarc voltaképpen a "globalizáció" tõke botrányos történelmi kudarcának szerves része, annak alárendelve, mivel a tõke a világ minden táján a saját belsõ meghatározottságának leginkább megfelelõ módon szervezõdött. Mindez rendkívül fontosságú a tõke jövõjét illetõen, és a megtorpant fejlõdésnek - potenciálisan végzetes - következményeit senkinek sem volna szabad lebecsülnie.
    Marx 1861-63-ban a következõket írta: "A tõke termelékenysége azon törekvésében rejlik, hogy [...] többletmunkát hozzon létre. [...] A kapitalista termelési mód megtartja az elõzõ termelési módok ebbéli törekvését, ám a termelés számára kedvezõbb formában gyakorolja."
 


    A tõke mindenekelõtt azért nevezhetõ a gazdasági-társadalmi újratermelés történelmileg legtermelékenyebb formájának (ebben a vonatkozásban a legfejlettebb is), mert alapvetõen gazdasági módon aknázza ki a többletmunkát, bár bizonyos kényszerítõ politikai megfontolásokról nem mondhat le teljesen, mivel ezek azok az általános garanciák, amelyeket a kapitalista állam azért biztosít, hogy a rendszer túlélését szavatolja. Ily módon, az utóbbi három vagy négy évszázadban megfigyelhetjük, miként sikerült a többletmunkát maximális mértékben - "abszolút" és "relatív" - értéktöbbletté alakítani, abban a kapitalista rendszerben, amelyik azt a kényszert hozza létre, hogy a többletmunka mind gazdaságosabb módon jöjjön létre (miközben a megelõzõ termelési módok is tovább élnek), éspedig a saját autoexpanzív természetének belsõ törvényszerûségeivel összhangban. (Marx megállapítása szerint a kapitalista fejlõdés a 17. században kezdõdik.)
    Az elõzõ újratermelési rendszerekkel összehasonlítva három alapvetõ, minõségileg új jellegzetességet különböztethetünk meg:
    1. növekszik a munka intenzitása, mivel egyre erõsebben érvényesül a relatív értéktöbblet hatása;
    2. megvalósul a munka folyamatossága, olyan mértékben, amely azelõtt elképzelhetetlen volt, éspedig a technikai és társadalmi munkamegosztás révén: így lesz "nemzetközivé" az új típusú munka hierarchikus uralma;
    3. végül a munka, ugyancsak elõbb elképzelhetetlen mértékben gazdaságossá válik, nevezetesen a szükséges munka folytonos csökkenésének köszönhetõen.
    És mindez - hosszú idõn át - a termelékenység szempontjából igen kedvezõ módon nyilvánul meg; arról most nem ejtünk szót, hogy a politikai, azaz a gazdasági szférán kívüli uralom és alávetettség rendszere miféle pazarlást idéz elõ.
    Korunkban ezzel szemben az eredeti tendenciák érvényesülésének vagyunk tanúi, ami a tõke nagyobb termelékenységét eredményezi, egyszersmind lényegi térnyerését mindazokban az országokban, ahol egyszer sikerült a lábát megvetnie. Noha az eredeti "gazdaságon kívüli támogatás" (Marx), amelyet az állam nyújtott a gazdaságnak - például VIII. Henrik korában - a klasszikus kapitalista fejlõdés során fokozatosan megszûnt, korunkban újra feltámadt, mikor is az állam határozottan beleszól a folyamatokba, hogy a gazdaság és természetesen magának a tõke rendszerének túlélését biztosítsa. Pillanatnyilag semmilyen "gazdaságon kívüli", politikai garanciával bíró intézkedés nem elegendõ ahhoz, hogy a rendszer mohóságát kielégítse, még akkor sem, ha csillagászati összegekre rúgó (több millió dolláros) állami támogatás kíséri. Ez a hibrid kapitalizmus, amely a huszadik században, éppen a "gazdaságon kívüli" és a többé-kevésbé leplezett gazdasági támogatásnak köszönhetõen fokozatosan általánossá vált, látszólag már nem rendelkezik határokkal, noha álnokul, sõt kifejezetten rosszhiszemû szándékkal úgy állítják elénk, mintha az "állam kivonulna a gazdasági szférából".
    Egyébként a munka területén is regresszív folyamatok tapasztalhatók. Ez evidens, és nem egyedül az "abszolút értéktöbblet" újbóli - egyre zavaróbb - megjelenése utal erre (például a swatshops és egyebek formájában) a "nyugati demokráciákhoz" tartozó országokban, hogy az úgynevezett harmadik világról ne is beszéljünk, ahol ez mindig is nyilvánvaló volt. Ezen túlmenõen ugyanis a fejlett kapitalista országokban megjelentek bizonyos, már-már érthetetlen tendenciák is, azt követõen, hogy a munkaidõ csökkentése mindent a feje tetejére állított. Példaképpen három példát említünk: 1. Japánban a heti munkaidõ emelésére nemrég új törvényt hoztak, negyvennyolcról ötvenkét órára emelték; e gyakorlat abszurditása abból is kiderül, hogy a heti munkaidõ növelésével együtt gyorsuló ütemben nõ a munkanélküliség is; 2. Németországban a Volkswagen vezetõsége nemrég egyezséget kötött a szakszervezetekkel, hogy az úgynevezett "normál" munkaidõt (ezért nem jár külön fizetség) harmincöt óráról negyvenkét órára emeljék (Németországban vészesen magas a munkanélküliség, több mint négy és fél millió embernek nincs állása); 3. Olaszországban a Prodi-kormány idején tervezett "harmincöt órás" munkahét (amelyet a szakszervezetek és az akkor még egységes Partito di Rifondazione vívott ki) a munkaadók nyílt ellenkezésébe ütközött; a Confindustria vezetõje, Giorgio Fossa (kinek neve, Sírgödör, mindent megmagyaráz) kijelentette, hogy a törvény eltemetésére "nagykoalíciót" hoz létre. (A Berlusconi-féle kormányváltás után mindez köddé válhat, feltéve, ha a baloldalnak nem sikerül mozgósítania a szakszervezeteket és a politikai baloldal támogatóit, azaz a létét biztosító tömegeket, hogy ezt a meglehetõsen szerény törvényt megvédjék.)
    A fiatal Marx még joggal beszélhetett a "tõke civilizációs gyõzelmérõl", ami fõleg nagyobb termelékenységének volt köszönhetõ. Ma azonban éppen ellenkezõ a helyzet: a rendszer agresszív fejlõdése figyelhetõ meg, és az nyugtalanító pazarlásában nyilvánul meg, éspedig olyan mértékben, ahogy a tõke közeledik produktív potenciáljának végsõ határaihoz. Azokat a fejlõdési tendenciákat, amelyek a termelékenységgel pontosan ellentétes irányban hatnak, a következõképpen foglalhatjuk össze: 1. az erõforrások ellenõrizhetetlen kereslete - vagyis a tõke "erõforrásainak intenzitása" ellenállhatatlanul növekszik, bár a tõke energia éhsége csupán egy a sok összetevõ közül -,mert ez a kereslet nem ismeri fel, sõt nem is törõdik a várható következményekkel, sem a környezetben bekövetkezõ károkkal, sem pedig azokkal az emberekkel, akik a jelenlegi fejlõdési stratégiák miatt kárt szenvednek; 2. a tõke növekvõ intenzitása a termelõ folyamatokban, vagyis a tõke egyre ésszerûtlenebb koncentrációjának és centralizációjának inmanens szükségszerûsége, ami jelentõs mértékben hozzájárul a "gyengénfejlettség" kitermeléséhez, és nem csak a periférián, hanem a "központban" is, nevezetesen tömeges munkanélküliséggel és az egykor virágzó és létfontosságú ipari bázis elpusztításával (ez történt Angliában is, amikor Thatcher asszony idejében a botrányos "ipartalanítást" végrehajtották); 3. a csereérték multiplikációja fokozódik, amely azelõtt csupán elszakadt a használati értéktõl, mára viszont kifejezetten ellentétes lett vele: az emberi szükségleteket feláldozták azért, hogy a tõke érintetlenül megõrizhesse uralmát a társadalom felett; 4. a legrosszabb fajta pazarlás, többek között az emberek eltékozlása, vagy legalábbis egyfajta "felszínes népesség" kitermelése, amelyik részint a tõke produktív fejlõdésének eredményeként, részint az "értékesítési folyamat" fokozódó nehézségei közepette, már nem képes visszatérni a nyereség-termelés és a csereérték multiplikációja által biztosított szûkebb keretek közé.
4. A szerkezeti válság alapvetõ sajátosságai
1. Egyetemes jellegû és nem korlátozódik bizonyos szférák válságára (például a pénzügyi, kereskedelmi vagy a termelés egyik vagy másik ágára, vagy a munka egyik vagy másik típusának válságára, amelyen meghatározott ismereteket, termelékenységi szintet értünk, stb.);
    2. valóságosan is globális méretû (a szó legszorosabb szószerinti értelmében), és nem bizonyos számú országra korlátozódik (ilyen - korlátozott - volt a múlt valamennyi jelentõs válsága, beleértve az 1929-33-as "nagy világválságot" is);
    3. ami idõbeli vetületét illeti, hosszan tartó, folytonos - ha úgy tetszik, permanens - és nem korlátozott idõtartamú és ciklikus, mint amilyen a kapitalizmus összes elõzõ válsága volt;
    4. végül, ami a kibontakozásának módját illeti: ha találóan akarjuk jellemezni, a fondorlatos jelzõ látszik erre a legmegfelelõbbnek - ellentétben a múlt rendkívül látványos robbanásaival és összeomlásaival -, ám ezzel együtt nem zárható ki a jövõben sem akár a legpusztítóbb katasztrófák kitörése sem, amennyiben zavar támad annak a bonyolult gépezetnek a mûködésében, amelyik napjainkban a válság "menedzselésén" fáradozik, azon, hogy több-kevesebb sikerrel, átmenetileg újabb területre ûzze az élezõdõ ellentmondásokat.
    A legegyszerûbb és egyben a legáltalánosabb megközelítésben a strukturális válság egy egész rendszer teljességét támadja meg, az õt alkotó valamennyi alkotórésszel együtt, mind a velük való kapcsolatok, mind pedig a más egészekkel létezõk tekintetében. Ezzel szemben a nem strukturális válság az említett egésznek csupán meghatározott részeit támadja, következésképpen - bármilyen súlyosnak is bizonyul - az általános struktúra létét nem fenyegeti. Ennek megfelelõen az ellentmondások transzferenciája csak részleges, viszonylagos és a rendszeren belül ellenõrizhetõ válság esetén lehetséges, amely átszervezéssel - ez lehet jelentõs is - magán a rendszeren belül megoldható. A strukturális válság azonban a teljes egész létét veszélyezteti, egyben napirendre tûzi azt a követelményt is, hogy a régit meghaladják és más, alternatív egésszel helyettesítsék.
    Erre az ellentétre azok a határok adnak magyarázatot, amelyek egy adott egészben, adott idõszakban közvetlenül jelen vannak, ellentétben azokkal a határokkal, amelyek már nem meghaladhatók.
    Következésképpen a strukturális válság már nem a közvetlen, hanem a globális struktúra végsõ határait támadja. A közvetlen határokat három különbözõ módon lehetséges áttörni: a.) az egész bizonyos részeinek módosításával; b.) a hozzájuk kapcsolódó rendszer egészének átalakításával; c.) jelentõs mértékben megváltoztatva az adott egész kapcsolatát más, rajta kívül létezõ egészekkel. Tehát minél összetettebb maga az alapvetõ struktúra és kapcsolata a többi, vele összefüggõ struktúrákkal, annál számosabbak, változatosabbak és rugalmasabbak objektív alkalmazkodási lehetõségei, valamint a túlélés valószínûsége, még nagyon súlyos válságok kirobbanása esetén is. Más erõket és tendenciákat lehet semlegesíteni, asszimilálni, eltörölni, sõt olyan erõvé alakítani, amely aktívan hozzájárul a kérdéses rendszer fennmaradásához. Ez magyarázza a reformista átalakítás, kiigazítás problematikus voltát, ami egyébként igen nagy kárt okozott a szocialista mozgalomnak, mert ahelyett, hogy gyöngítette volna - miként világosan kinyilvánította ebbéli szándékát, inkább erõsítette a tõke hadállásait.
    Ezzel szemben a tõke strukturális válsága napjainkban a rendszer végsõ határait támadja. S éppen a válságnak köszönhetõen - még mielõtt túlságosan késõ lenne - radikális beavatkozásra van égetõ szükség, pontosan azért, hogy gátat vessünk a destruktív tendenciák érvényesülésének, melyek a világ valamennyi részén túlsúlyba jutottak.
    A legnagyobb veszély azonban abból a tõke által feloldhatatlan ellentmondásból származik, amely a transznacionális fejlõdés két szintje, az anyagi és a szigorú uralmi hierarchiával egymásnak is alárendelt, nemzeti államokba szervezõdött politikai-társadalmi szint között feszül. Az imperializmus jelenlegi, s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával, olyképpen, hogy katonailag erõszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat, mint a globális hegemón imperializmus vezetõ államát. Ezért módfelett meglepõ, hogy egyes, magukat baloldalinak tartó szerzõk, egy bizonyos "terület nélküli imperializmus" misztifikált képét rajzolják elénk, emellett abszurd módon dicsõítik a határozottan "területhez kötött" észak-amerikai imperializmust, majd kijelentik, hogy barbár agressziói nem egyebek, mint az "USA védjegyû alkotmányos folyamat globális expanziójának" kísérletei. (Lásd Michael Hardt & Antonio Negri: Empire, Harvard University Press, Boston 2000, 182. old., amelyet John Bellamy Foster idéz Imperialism and Empire címû írásában, Monthly Review, 2001 december, 3. old.)
    A most zajló "globalizáció", mint a rendszer szerkezeti válságának megoldására létrejött kísérlet, korunk eltagadhatatlan valósága lett. Mivel a tõkének feloldhatatlanul antagonisztikus természete adott, ez a globalizációs folyamat mindenképpen az erõsek javára, végletesen diszkriminatív formában tör elõre, és ily módon nemcsak fenntartja, hanem ráadásul súlyosbítja is a múlt bénító egyenlõtlenségeit. Következésképpen, annak ellenére, hogy hamisan úgy állítja be saját természetét, mint amelyik egyetemlegesen jótékony hatással van a világra, az igazság az, hogy abszolút mértékben instabil folyamatról van szó, mert nincs semmilyen szilárd alapja: elõszeretettel hozzák összefüggésbe holmi fiktív "világkormánnyal", mely egyetemes intézményekkel rendelkezik - ilyen a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap vagy a Világkereskedelmi Szervezet -, amelyeket teljes mértékben az Egyesült Államok irányít (hogy ezúttal a NATO-t ne is említsük). Ezért korántsem meglepõ, hogy a globalizáló tõke szükséges instabilitása okszerûen az újkeletû kalandorkodó militarizmusban nyilvánul meg, a rendszer ugyanis a maga ellenõrizhetetlen természetét az erõszak útján igyekszik megzabolázni, és ezzel - homlokegyenest ellenkezõ hatást kifejtve - tovább gerjeszti krónikus instabilitását.
    Mindezekkel a tõke ellentmondásos fejlõdését meghatározó tendenciákkal szemben, a szignifikáns változásokat kizárólag egy globális, szocialista típusú alternatíva képviselheti, mint ahogy azt Marx annakidején kidolgozta. Ám ahhoz, hogy ez az alternatíva létrejöjjön, határozottan ki kell igazítani a súlyos strukturális egyenlõtlenségeket, melyek révén a hatalmas imperialista országok továbbra is uralkodnak a világ túlnyomó többségén, s ezzel lehetetlenné teszik, hogy valóban megvalósuljon globális méretekben a fenntartható fejlõdés.
    Minden bizonnyal ez lenne az a pozitív elõjelû fejlõdés, amelynek során az emberek valóban "otthon" éreznék magukat a Földön, megtalálnák hazájukat, nem a hatalmasok ellenében, hanem "a haza az emberiség" szellemében. Ez valóban napjaink korszerû eszméje lehetne, amint egy évszázaddal ezelõtt a kubai José Martí megfogalmazta.

 

 

Divatba jött Marx

2008. november 23. 08:00

 

 Kép

A globális pénzügyi és gazdasági válság kapcsán egyre többen - politikusok, sőt brókerek is - olvassák újra Karl Marx könyveit. A filozófus analízise a kapitalizmusról minden jel szerint helytálló. A Figyelő írása.

Megháromszorozódtak az utóbbi hónapokban Karl Marx A tőke című, a kapitalizmus rendszerét elemző és kritizáló 1867-es „trilógiájának” eladásai a szerző és a mű szülőhazájában, Németországban.

„Marx újra divatban van” – fogalmazott Jörn Schütrumpf, a berlini Karl Dietz kiadó szerkesztője. A marxista gondolkodóról és aktivistáról elnevezett Rosa-Luxemburg-Stiftung tulajdonát képező cég nemrég újra kiadta a német társadalomtudós és társa, Friedrich Engels több mint száz kötetet felölelő teljes munkásságát.

A kiadóban úgy látják, hogy főként az a fiatal értelmiségi réteg érdeklődik a művek iránt, amelynek tagjai felismerték, hogy „a boldogság neoliberális ígérete nem igazolódott be”. Németország mellett Franciaországban és az Egyesült Államokban egyaránt egyre többen vásárolják Marx könnyű esti olvasmánynak éppen nem tekinthető írásait.

Megjelent számos új Marxról szóló alkotás is, életét és eszmei örökségét 2008-ban két formában is feldolgozták a mozivásznon. Alexander Kluge, az írói és rendezői munkásságáról egyaránt ismert Büchner-díjas alkotó 10 órás monstrefilmet forgatott a sokat emlegetett A tőkéből, míg egy német újságíró-testvérpár, Gernot és Carsten Jaeger „Karl Marx – egy filozófus történelmet csinál” címmel készített dokumentumfilmet.

 Az évfordulójára készült. Azonban az érdeklődésnek nagy lökést adott a pénzügyi válság, és annak kapcsán a kapitalista rendszer hibáinak ismét időszerűvé vált elemzése.

„A válságok jó alkalmat nyújtanak az irányzatváltásra” – magyarázza Halmos Károly gazdaságtörténész. Így lehetséges, hogy ismét előtérbe kerültek a krízishelyzetben állami intézkedéseket szorgalmazó brit közgazdász, John Maynard Keynes elméletei, aki legutóbb az 1973-as olajválságot követő gazdasági liberalizálási hullámban szorult háttérbe.

A válság okainak és megoldásainak keresése lehetőséget teremt Karl Marx vitatott, ugyanakkor a politika által jócskán kifacsart munkásságának újraértékelésére. Francis Wheen brit szerző, Marx egyik életrajzírója szerint „Jézus Krisztus óta nem volt rá példa, hogy egy névtelen származású, szegény ember ilyen általános tiszteletet – és ennyi végzetes félreértést – váltson ki”.

Melyik volt az igazi Marx? Teszi fel a kérdést Wolfgang Wippermann, a berlini Freie Universität professzora a Der Wiedergänger (A visszatérő) című, idén megjelent könyvében, amelyben Marx „négy életét”, tanainak a saját korában és azt követő évszázadban kialakuló további három különböző értelmezését vázolja fel. A társadalomtudományok szinte teljes körét felölelő, enciklopédikus munkásságának és hangzatos frázisainak köszönhetően már a XIX. századi német gondolkodó életében megkezdődött a marxi tradíció szerteágazódása és félreértése. „Akkor én nem vagyok marxista” – hárított egyszer maga Karl Marx is, amikor egy újonnan alakult francia párt a róla elnevezett „izmus” alá kategorizálta be magát.

Kép
Bár Marx munkásságának nagy részét a kapitalizmus működésének leírása és kritikája teszi ki, s csak néhány művében foglalkozik az osztályok nélküli társadalom utópiájával, a XX. században sokszor az utóbbival azonosították.

A szovjet rezsim, amely a marxi társadalomfilozófiát összefoglaló 1848-as Kommunista Kiáltványtól datálta az életművet, utópista elgondolásait alkalmazta a gyakorlatban sajátságos módon. Bár Marx felelőssége kétséges a tanaiból táplálkozó rendszerek hibái miatt, a nyugati világ egy része elfordult tőle a hidegháború éveiben. Főként az Egyesült Államokban kerültek pellengérre állításai, ahol ugyanakkor a gazdasági tanait is számos vezető közgazdász, például Paul Samuelson a sutba dobta.

A marxi tradíció azonban a II. világháborút követő években tovább élt az új baloldal törekvéseiben, főként Franciaországban, Svédországban és Nagy-Britanniában . Ez az 1968-as diáklázadásokban kiteljesedő intellektuális vonulat a fiatalkori, hegeliánus írásaira támaszkodva értelmezte az elidegenedésre, eltárgyiasulásra és a gyarmatosításra vonatkozó nézeteit.

Magyarországon, ahová az új értelmezések a szocializmus alatt is átszivárogtak, az 1970-es évektől beszűkült a Marx-kutatás. Halmos Károly azonban úgy látja, a közbeszéd a rendszerváltást követően sem mentesült a tudattalanul használt marxi fordulatoktól, sem a jobb, sem a baloldalon.

A jobboldali sajtó publicistái például előszeretettel nyúlnak olyan kifejezésekhez, mint a „kizsákmányoló tőkések” vagy a „kizsákmányolt proletárok”. Halmos tanítványai pedig felfedezték, hogy az egyetemi tankönyvekben a mai napig megmaradtak Marx neve nélkül Marxtól átvett szövegrészek.

„Elfelejtettük Marxot, pedig nélküle nem érthetjük a közelmúlt kultúráját” – mutat rá Takács Ádám filozófus, aki ebből a megfontolásból Ki az a Marx? címmel előadásokat és kerekasztal-beszélgetést szervez november 28-án az MTA védnöksége alatt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen (ELTE).

Míg itthon Marx nevéről sokan rögtön a Gulagra asszociálnak, nyugaton már hosszú évek óta tart Marx reneszánsza. A nyugati szemléletváltás egyebek mellett a Marx visszatér című tanulmányban tűnt fel, amely a The New Yorker folyóiratban jelent meg 1997-ben. A cikk írója, John Cassidy brit közgazdász a német gondolkodót a globális kapitalizmus mechanizmusának és a tőke logikájának elfeledett ismerőjeként írja le.

„Minél több időt töltök a Wall Streeten, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy Marxnak igaza volt. (…) Meggyőződésem, hogy az ő megközelítése a legjobb, hogy megértsük a kapitalizmust” – nyilatkozta egy bankár a lapnak. Két évvel később a BBC az évezred gondolkodójává választotta a német filozófust.

Újra időszerű?

Kép A globális válság újabb lökést adott Marx újrafelfedezésének, számos vezető politikus jelentette ki, hogy a kapitalizmus hanyatlását, s az ahhoz kapcsolódó állami beavatkozások szükségességét előrevetítő marxi jóslatokat igazolja a krízis. „A marxi elmélet egyes részei nem tévesek” – mondta szeptemberben a Der Spiegel magazinnak Peer Steinbrück német pénzügyminiszter, aki szerint „önmagát falja fel a féktelen kapitalizmus a maga mohóságával”.

Talán az sem véletlen, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök A tőke egyik példányával a hóna alatt mutatkozott az újságírók előtt. Még XVI. Benedek pápa is kiemelte az egyik enciklikájában a német ateista filozófus analitikus képességeit.

Marx teljes életművének aktualitása azonban a többség számára vitatható. „Ha áll az óra, napjában kétszer akkor is a pontos időt mutatja” – fogalmaz Halmos Károly. Marx aktualitását igazoló mondatokat ugyan könnyen ki lehet ragadni a széles, enciklopédikus életműből. Az állítások nagy része azonban csak a saját korában állta meg a helyét; mögöttes értelmet kell keresni, hogy a mára is igazolódjanak, „a tudománynak pedig nincsen második olvasata”.

Szalai Miklós Marx-kutató filozófus, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa ezzel összhangban úgy véli: ahogy távolodunk az államszocializmus emlékétől, tisztul a kép. Kiderül, hogy Marxnak a kapitalizmusról adott analízisei  jelentős részben helytállóak, ugyanakkor a megoldási javaslatai – valószínűleg – irreálisak.

---------------------------------------------

A kötelezettségek joga

http://www.interactioncouncil.org/

Kép 

Volt állam- és kormányfők egy csoportja azon munkálkodik, hogy az idén az ENSZ közgyűlése elé vigye az ötven éve elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának párját és ellensúlyát, az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozatát.

Az ember alapvető és elidegeníthetetlen jogait, amelyeket 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete is kihirdetett, a felvilágosodás filozófusai, illetve az amerikai és francia forradalmak annak idején az állam és egyház szétválasztása jegyében az „észre” alapozták és fogalmazták meg. Ma, amikor volt államférfiak és a bölcselők – az ötven évvel ezelőttihez képest alaposan megváltozott, „posztmodern” világhelyzetben – nemcsak az ember jogait, hanem szintúgy elidegeníthetetlennek mondott kötelességeit és felelősségét is firtatják, immár nemcsak az észre, hanem a társadalmi cselekvésből egykor kiakolbólított vallásokra is alapoznák etikájukat. Legalábbis ez derül ki az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozata című deklarációtervezetből, amelyet a Helmut Schmidt német exkancellár, tiszteletbeli elnök nevével is fémjelzett, 1984-ben alapított InterAction Council nevű klubba tömörült volt állam- és kormányfők írtak alá, s amelynek szövege tavaly októberben vált ismertté. Ez így kezdődik: „Minden emberi lény köteles minden emberi lényt – vallásra, bőrszínre stb. való tekintet nélkül – emberi lényként kezelni.” Ez volna Helmut Schmidt szerint a minden ember számára kötelező etikai minimum.

A nyilatkozattervezet azonban nem „minimalista”, néhol tovább is megy. Az ötödik cikkely például így fogalmaz: „Minden személynek kötelessége, hogy vigyázzon az életre. Senkinek sem áll jogában, hogy sértsen, bántson vagy megöljön bármely emberi személyt.” Ezt az emberi jogokról elmélkedők annak idején még úgy fogalmazták meg: „Minden embernek joga van az élethez.” A vallási parancsolatok pedig így: „Ne ölj!”, illetve „Ne árts!”. A mostani megfogalmazás ez utóbbiakhoz közelít, tehát hangsúlyt vált: nem az élethez való jogra, hanem arra a felelősségre apellál, amelyet érezni egy másik személy iránt erkölcsi kötelességünk.

Hasonló logika alapján, az erkölcsi törvény például azt mondja: „Ne lopj!”, miközben a tulajdonhoz – és így a tulajdonszerzéshez – való jog alapvető emberi jognak mondatik. Az emberi kötelezettségek összefoglalójának bevezetője ezért így fogalmaz: „Mindenkinek kötelessége, hogy becsületes és fair módon cselekedjék.” Sőt hozzáteszi: „Mindenkinek, aki kellő erőforrásokkal rendelkezik, kötelessége, hogy felhasználja azokat a szegénység, az alultápláltság, a tudatlanság és az egyenlőtlenség legyőzése érdekében.” Ezenkívül – az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozatának fogalmazványa szerint – az embernek kötelessége felelősséget érezni és viselni nemcsak embertársaival, hanem az állatokkal és a növényekkel, a környezettel és a természettel szemben is. A nőkkel kapcsolatban az új ENSZ-nyilatkozattervezet – hasonlóképpen – nem azt hangsúlyozza, hogy a férfiakkal azonos jogokat élveznek (ezt az emberi jogokba már korábban belefoglalták), hanem azt, hogy a férfiak felelőssége és így kötelessége biztosítani, hogy a nők valóban a férfiakkal egyenlő bánásmódban részesüljenek. A nyilatkozat szövege hangsúlyozza: senkinek sem áll jogában, hogy bármely alapvető emberi kötelességet – például a szolidaritásra valót – csorbítson, de arra sem, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltaktól eltérően cselekedjék. Ellenkezőleg. Az emberi kötelességek chartájának, úgy tűnik, éppen az a lényege, hogy azokat az elvárásokat, amelyeket korábban emberi jogokként vetettek papírra, most – a „helyzetben”, „birtokon belül” lévők számára – kötelességekként fogalmazzák meg. Nyilatkozataik szerint legalábbis ezt tűzték ki célul az InterAction Council exkluzív klubtagjainak keze alá dolgozó, korunk új etikai alapelvein munkálkodó filozófusok.

De vajon mennyire új dolog, mennyire korunk találmánya a „világi” kötelességetika? Hiszen már kétszáz évvel ezelőtt foglalkozott vele a königsbergi filozófus, az erkölcsi kötelesség tanának művelője, Immanuel Kant. Az idén az ENSZ közgyűlése elé bocsátani kívánt nyilatkozattervezet szövege számos konkrét erény – például a másik tisztelete, a környezet megóvása – gyakorlását mondja erkölcsi kötelességünknek. Kant nem foglalkozott ugyan ilyen konkrétumokkal, ő mindezt etikai szaknyelven szólva „formálisan” értette, amikor kimondta a mindig, minden körülmények között érvényes erkölcsi parancsot, az úgynevezett kategorikus imperatívuszt: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” Ami Kant filozófiai bikkfanyelvén azt jelentette: „cselekedj úgy, hogy nyugodtan vállalhasd, ha mások követnek téged.”

E kategorikus imperatívusznál nincsen abszolútabb erkölcsi parancs – a nyilatkozattervezet mégsem alapozhatott csak Kantra. Részben azért nem, mert etikája „formális”, vagyis nem az erkölcsi kötelesség tartalmát hangsúlyozza, hanem pusztán a tényt, hogy létezik ez a felelősség. De azért sem, mert Kant, mint a felvilágosodás és modernség filozófusa, még akkor is főként az „észre” kívánta alapozni etikáját, amikor végül – például Az erkölcsök metafizikája című művében – „a tiszta morálfilozófia határain kívül eső” vallástanról is behatóan értekezett. Csak odáig van tehát egyetértés Kant és a mai kötelességetikusok között, hogy az erkölcsös cselekvéshez nem szükséges egyszersmind vallásosnak is lenni. Mihelyst ugyanis olyan kérdések kerülnek szóba, mint hogy voltaképpen „miért” is nem szabad például ölni, kiféle-miféle erkölcsi szupertekintély tiltja ezt meg nekünk, miféle autoritás áll ott minden erkölcsi döntésünk mögött, a válaszokból többnyire kiderül: erkölcsi törvényeink mindmáig nagyon is a vallásban gyökereznek. Ráadásul nem mind ugyanabban a vallásban – és ez igencsak megnehezíti a nyilatkozat „egyetemessé” tételét.

Az InterAction Counciléhoz hasonló számos más felelősség-, illetve kötelességetikai kezdeményezés – az UNESCO-étól kezdve a Világ Vallásai Parlamentjének (HVG, 1993. október 2.) nyilatkozatáig – ugyanezzel a nehézséggel nézett szembe. A világ vallásainak 1993-as chicagói parlamentjén például a buddhisták erős ellenállásába ütközött minden olyan megfogalmazás, amely „az Isten nevében”, „a Mindenható akaratából” – vagy más szavakkal, de a buddhisták szerint mindannyiszor csupán az egyistenhívő fehér ember szemszögéből – próbálta megfogalmazni az ember kötelességeit.
Az erkölcs vallási megalapozása tehát – mivel maguk a vallások annyira különböznek egymástól – a nyilatkozat szerkesztői szerint elfogadható, de csak akkor működhet igazán jól, ha nem hittételekben, hanem valamilyen cselekvési vezérfonalban véli megtalálni a közös hangot. Az olyan megfogalmazásokban, mint – ahogyan a nyilatkozattervezetben szerepel – minden embernek kötelessége, hogy igazat beszéljen, sohase hazudjon. De csak az ilyen módon megfogalmazott erkölcsi törvénynek teremthetnek cselekvési vezérfonalat – mondja Malcolm Fraser ausztrál exkormányfő, az InterAction Council elnöke – ahhoz, hogy az egyes ember ötven éve egyetemesnek deklarált, de eddig főként az erőviszonyok alapján érvényesülő jogai igazságosabban és az eddigieknél kiegyensúlyozottabban érvényesüljenek.


GERLÓCZY FERENC