Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A geopolitika visszatérése

 
Realisták és idealisták a világpolitikában
Foreign Policy
A neves világutazó és tudósító, Robert D. Kaplan hosszú esszét szentelt a világpolitikai folyamatok értelmezésében történt változásoknak. Az elemzés, mely a Foreign Policy legutóbbi számában látott napvilágot, megállapítja: a berlini fal leomlása nem csak a Nyugat és a Kelet közötti új politikai fejlemények előtt nyitott utat, hanem egy új intellektuális megközelítés számára is. Ez a földrajti és politikai összefüggések meghaladását ígérte, és egyben mélyen lenézte és elítélte a „realizmust” és a „pragmatizmust” a politikában. Az 1989-cel kezdődő korszak idealizmusát Isaiah Berlin humanizmusa ihlette, illetve az a hevület, mely – elítélve a totális államokkal szembeni mindenféle defetizmust – a demokráciáért kész volt rábólintani mindenféle nemzetközi beavatkozásra. Ennek megfelelően a harcos liberalizmus valamint a neokonzervatív demokrácia-export a ’90-es években ugyanazokat az egyetemes célokat osztotta. Ám, ha korunkban egy 1939-es müncheni típusú behódolás elutasítása túlhajtott analógiának tűnhet is, annak tanulságai a ’60-as években mégis egyenesen Vietnámhoz vezettek, vagy, aktuálisabban: az iraki beavatkozáshoz.

Az amerikai neokonzervatívok történelmi kísérletének kudarca nyomán ma ismét kezdetét vette a „realizmus” újrafelfedezése és rehabilitálása. Ma „realistának” lenni a nemzetközi politikában ismét tiszteletreméltó minősítés, miközben a „neokon” jelzőt megvetés övezi.

Thomas Hobbes (1588-1679), aki a félelem morális hasznát hangsúlyozta, és aki az anarchiát tekintette a társadalomra leselkedő legfőbb veszélynek, ma sokkal időszerűbb, mint Isaiah Berlin. Világiunk pillanatnyilag sokkal kevésbé él az egyetemes eszmék légkörében, sokkal inkább a sajátos különbségek kötik le figyelmét, olyasmik, mint az etnicitás, a kultúra vagy épp a vallás. Akik ez utóbbiakat hangsúlyozták úgy egy évtizeddel ezelőtt, azokat némi gúnnyal „fatalistának” vagy „deterministának” tekintette a közhangulat. Ma viszont – ugyanaz a közvélekedés – „pragmatistaként” üdvözli őket.

Miután a Nyugat megkapta a leckét, hírtelen mindenki realistává vált. Vagy legalábbis azt hisszük önmagunkról – állapítja meg Kaplan. De realistának lenni azért némileg több, mint egyszerűen ellenezni az iraki háborút. A realizmus annak beismerése, hogy a nemzetközi viszonyok alakításakor sokkal kisebb a mozgástér, mint a belső viszonyok kezelésekor. Vagyis, hogy értékítéletek ez utóbbival kapcsolatban csak akkor bírnak érvénnyel és fontossággal, ha az előbbi – azaz a külső viszonyrendszer – már megteremtődött vagy kezelhető állapotba került. Mindebből az is következik: elsősorban arra kell fókuszálni, ami az emberiséget megosztja, semmint arra, ami egyesíti – amint azt a globalizáció leghangosabb igehirdetői állítják. Összegezve: a realizmus a saját befolyásunkon túli, azaz az azokon kívül levő, az emberi cselekvést korlátozó erők elismerését és tiszteletbetartását jelenti, olyasmikét, mint a kultúra, hagyomány, történelem, az indulatok merő áradását, melyek a civilizáció felszíne alatt lüktetnek. A realisták számra a külpolitika legfőbb kérdése: ki mire képes és mit képes megtenni a többiekkel kapcsolatban.

A realizmus mostani visszatértébe a földrajz, mint értelmező elv térnyerésének legklasszikusabb formája munkál. A 18. és a 19. században, mielőtt még akadémiai rangra nem emelkedett a politikatudomány, a földrajz egyfajta igen megbecsült – még ha nem is teljesen formalizált – diszciplína volt, melyben a politika, a kultúra és a gazdaságelmélet gyakorta a térképen látható domborzati formák révén kapott értelmet. Ennek megfelelően, a viktoriánus vagy edvárdi korban a hegyek és a rajtuk, vagy völgyeikben élő emberek jelentették a par excellence realitást; az eszmék csak másodlagosan játszottak valós szerepet.

A geográfia elfogadása nem puszta behódolás egy engesztelhetetlen hatalomnak, mellyel szemben az emberiség tehetetlen. Inkább arról van szó, hogy rajta keresztül lehetővé válik az emberi szabadság újraértelmezése, és szerény elfogadása mindannak, ami sorsszerű. Ma mindennek nagy fontossága van, minthogy ahelyett, hogy a globalizáció megszüntetné a földrajz relevanciáját, inkább megerősíti azt. A tömegkommunikáció és a gazdasági integráció gyengíti sok állam belső erejét, kiszolgáltatva őket a hobbesi világ apró, feldarabolt régióinak. Az identitás lokális, etnikai vagy vallási forrásai nyernek ezáltal egyre erőteljesebb önigazolás, és minthogy ezek bizonyos tájegységek sajátjai, leginkább épp a földrajzi elhelyezkedés adja jellegük egyediségét. Amint a földrengéseket elsősorban a törésvonalak határozzák meg, úgy a politikai jövőt is elsősorban a konfliktusok és az instabilitás, melyek a földrajz logikáját követik.

Ennél fogva minden ok meg van rá, hogy visszatérjünk egykori térképeinkhez, és különösen Eurázsia úgynevezett „törészónáit” kell figyelemmel kísérnünk. Egyben azoknak a munkásságát, akik egykor igencsak jól ismerték a földrajz és a politikai események összefüggéseit, így mai értelmezéseink előfutárának számítanak.

Fernand Braudel (1902-1985) francia történész A Mediterrán és a mediterrán világ II. Fülöp korában címen írt nagyhatású könyvet (La Méditerranée et le Monde Méditerranéen a l'époque de Philippe II, 1949). Ez szemléletesen mutatja be, hogyan befolyásolja a természeti környezet a történelmi trendeket, illetve jelzi előre a politikai fejleményeket, beleértve a regionális háborúkat is. Braudel számára a szegényes, többnyire terméketlen talaj a mediterrán partok mentén, a kiszámíthatatlan, aszályos klíma a legfőbb előidézője a görög majd a római hódításoknak. Ma, amikor a klímaváltozás valamint az olajkészletek csökkenése igencsak mindennapjaink gondjává vált, Braudel interpretációjának relevanciája aligha tagadható.

Hasonlóképp tanulságos újraolvasni Alfred Thayer Mahan (1840-1914), egykori amerikai ellentengernagy, A tengeri hatalmak hatása a történelemre, 1660-1783 című kötetét is (The Influence of Seapower Upon History, 1660-1783, 1890). Mahan számára a tengeri hatalom a civilizáció nagy közös faktoraként a globális politikai törekvések döntő tényezője volt. 1902-ben megalkotta a Közel-Kelet fogalmát, azét a zónáét, mely az arabok által lakott és Indiáig terjedő térséget foglalta magában, és amelynek különös jelentőséget tulajdonított a tengerhajózási stratégiákban. A geopolitikában a Csendes-, valamint az Indiai-óceánnak döntő fontosságot tulajdonított, és ebből vezette le a tengeri hatalommal bíró népek különös befolyását nem csak Eurázsia partvidéki területeire, de Ázsia középső vidékeire is. Mahon elgondolásainak haszna különösen az előttünk álló, azaz a 21. században igazolódhat be, és aligha tekinthető véletlennek, hogy India és Kína stratégái ma előszeretettel forgatják könyvét.

Az amerikai-holland geostratéga, Nicholas J. Spykman (1893-1943) is úgy vélte, aki uralja a nagy óceánokat, az fogja uralni Eurázsiát. 1943-ban, közvetlenül halála előtt, akkor, amikor az Egyesült Államok már élethalálharcot folytatott Japánnal, Spykman megjósolta Kína hatalmi felemelkedését, és hogy az USA a jövőben rá lesz utalva a Japán kötött szövetségre, épp Kína hatalmának ellensúlyozása végett. Hasonló következtetésekre jutott a Nyugattal kapcsolatban is, ahol a háború utáni Európa integrációját vizionálta, mely egy olyan nagyhatalom formájában ölt majd testet, mely idővel Amerika kihívója lesz.

Ám a geográfiai diszciplína legkifejezőbb magyarázata mégiscsak a geopolitikai gondolkodás atyjától, Halford J. Mackindertől (1861-1947) származik. A földrajz mint a történelem kulcsa (The Geographical Pivot of History, 1904) című nagyhatású cikke, melyet 1904-ben olvasott fel a Királyi Földrajzi Társaságban, mintegy mottóként határozza meg véleményét a történelmi fejlődést befolyásoló tényezőkről: „Nem a természet, hanem az ember kezdeményez, de a természet nagymértékben meghatározó.”

Elmélete szerint Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia az a tengely, mely körül a világhatalomért folyó küzdelem folyik; ezt az eurázsiai térséget kulcsövezetnek (hearthland) nevezi, amelyet négy „marginális” zóna vesz körül. Nem véletlen, hogy ez a négy geográfiai zóna megfelel a négy nagy világvallásnak. Az említett zónák közül kettő „monszun vidék”; a Csendes-óceán-melléki buddhista, valamint az Indiai-óceán-melléki hindu övezet. A harmadik a tulajdonképpeni Európa, a maga keresztény vallásával, a negyedik pedig egy köztes, törészóna, az iszlám Közel-Kelet. Ám ezek az övezetek, a hatalmi preferenciák és magvalósítások szempontjából mellékesek ahhoz a befolyáshoz és fontossághoz képest, amit a kulcsövezet betölt. Európa története is ennek van alárendelve.

Mackinder álláspontja – ha az egyes konkrét előrejelzésekben néha felülvizsgálatra is szorul –ma is kiállja a legtöbb kritikát. Paul Bracken, a Yale Egyetem professzora megkísérelte újragondolni Mackinder elméletének következményeit, és ebből született 1999-ben a Tűz Keleten. Az ázsiai katonai erő felemelkedése és a második nukleáris korszak című kötet (Fire in the East, The Rise of Asian Military Power and the Second Nuclear Age, 1999). Bracken szerint korábban, amikor a történelmi idő még lassú folyású volt, a térségeket nagy távolságok választották el egymástól, és gyéren voltak benépesítve, a társadalmi mechanizmusok viszonylag kellő biztonsággal működtek. Ma azonban, miután a Föld végessége aktuális problémává vált, az „üres zónák” pedig megszűntek a túlnépesedés miatt, más, ellenőrizhetetlenebb helyzet állt elő. A hidegháború kezdeti szakaszában, a nehézkes katonai vállalkozásoknak a célja közvetlenül a nemzeti konszolidáció volt, stratégiájuk befelé irányult. Mára azonban – miután jelentős tartalékok halmozódtak fel, végbement egyfajta technikai forradalom, az olajban gazdaság közel-keleti államoktól a Csendes-óceáni térség kis tigriseiig nagyjából konszolidált országok jöttek létre – az államok többségének katonai stratégái nem befelé, hanem kifelé tájékozódnak. A közel-keleti Izraeltől a távol-keleti Észak-Koreáig olyan országok népesítik be az Eurázsiai térség peremövezetét, melyek interkontinentális rakétákat gyártanak és fejlett atomtechnológiával bírnak.

A technológiai forradalmon túl lezajlóban van egy demográfiai is, mely a földrajzi tényező mellett – a 18. századi angol filozófus, Thomas Malthus (1766-1834) elméletének megfelelően – ugyancsak meghatározó faktora az eseményeknek. Szakavatott előrejelzések szerint a már mára is túlnépesedett iszlám világ népessége – gondoljuk csak Karachi vagy Gáza nyomornegyedeire – a következő 20 évben megduplázódik. A lélekszám növekedés főként urbánus közegbe gyorsult fel, már csak azért is, mert vidékről egyre nagyobb számban vándorolnak a nagyvárosokba munka és lehetőségek nélküli szegények. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ezeknek az identitásukat vesztő tömegeknek a politikai attitűdjét megjósolhassuk, elég Elias Canetti (1905-1994) könyvét, a Tömeg és hatalom (Masse und Macht, 1960) címűt felütni ehhez, melyben a Nobel-díjas író és gondolkodó az identitásukat vesztett tömegek és a totális diktatúrák kialakulásának összefüggéseit világítja meg.

 

Roma-diszkrimináció vagy alternatív oktatás?

 
Jornal de Letras

A Portugália északi részén lévő Barqueiros városának elemi iskolájában az oktatási minisztérium különleges engedélye alapján létrehoztak egy, kizárólag romákból álló speciális osztályt. A megoldás igen megosztja a portugál társadalmat, a média pedig felkarolta a témát. Különösen az keltett nagy megütközést, hogy egy konténerben rendezték be az osztályt, és az sem nyugtatta meg a közvéleményt, hogy ez a megoldás nem egyedi, bár a hatóságok igyekeznek szükségmegoldásnak feltüntetni az esetet.

Az iskola a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy kísérletről van szó, mely révén a oktatásban elmaradt diákokat igyekeznek olyan külön tudáshoz juttatni, ami segít nekik utolérni a többi diákot.

A cigányság helyzetéről folyó vita egyáltalán nem újkeletű Portugáliában, és ez is mutatja, hogy a diszkrimináció létező probléma, illetve a társadalomban jelen van a rasszizmus és a kirekesztés – állapítja meg a Jornal de Letras. Az országban a romák száma mintegy 30 és 50 ezer közé tehető, és bár zömük elsősorban a tengerparti részeken, illetve a határvidéken él, városi integrációjuk erőteljes. Így a velük szembeni diszkrimináció is országosnak mondható.

A hatóságok komoly figyelmet szenteltek a roma oktatásnak, ennek keretében vetődött fel speciális programok, illetve osztályok létrehozása, de ez az utóbbi időben egyre kevésbé váltotta be a hozzá fűzött reményeket – írja a portugál lap

Francia, kínai és amerikai egészségügyireform-tanulságok

 
Le Monde

Fejtetőre állt a világ, vagy legalábbis úgy tűnik. Párizsban a szenátus keddtől vitatja meg a Kórházak, betegek, egészség, terület című törvényjavaslatot, amely a francia kórházi rendszer további racionalizálására irányul. Az érintett személyzetet képviselő szakszervezetek erőteljesen tiltakoznak a tervezet ellen, amelynek filozófiája szerintük arra korlátozódik, hogy a betegek vállaljanak magukra nagyobb részt a betegbiztosítási rendszer hiányának finanszírozásában. 

A téma nyilván érdekli Teng Ta-szungot (Deng Dasong), a kínai társadalombiztosítási rendszer éppen Párizsban tartózkodó szakértőjét, mivel Kína éppen belevágott egészségügyi rendszerének gigantikus reformjába. 2011-ig javítani akar a kínaiak 90 százalékának betegbiztosításán és általánossá akarja tenni azt 2020-ig.

Ehhez az ország egész területén több tízezer rendelőt és kórházat építenek vagy újítanak fel. A reformmal együtt jár háromszáz, ma a kórházakban szabad áron forgalmazott gyógyszer kötelező árának rögzítése. Végül pedig a ma különösen rosszul fizetett egészségügyi személyzet javadalmazását erősen növelni fogják, hogy ösztönözzék jobb képzését és hogy korlátozzák a korrupciót. E terv első szakasza 93 milliárd euróba kerül 2011-ig.

Peking számítása egyszerű: annak érdekében, hogy csökkentse a nemzetgazdaság függőségét a Nyugatot sújtó válság miatt meredeken csökkenő exporttól, a kínaiaknak többet kell fogyasztaniuk. Jelenleg a jövedelmeiket megtakarításra fordítják, a jövőben viszont betegség esetén módot kell adni nekik arra, hogy pénzükért kezelést és orvosságokat vásárolhassanak. Ennek elérésére Kína az általános betegbiztosítási rendszer kiépítését választotta, amelyet a fizetésekből leemelt kötelező biztosítás finanszíroz - ahogy az a jó öreg francia Sécu (Sécurité sociale - társadalombiztosítás) keretében történt.

Barack Obama a maga részéről az amerikai Kongresszus által április 29-én elfogadott költségvetésben elsőbbséget biztosított a betegbiztosítás talpra állításának, miután a gazdasági fejlődés és a munkanélküliség alakulása az Egyesült Államokban szétzilálta ezt a rendszert és több tízmillió amerikait hagyott cserben, ami egyben a fogyasztást és a növekedést is fékezi. Kínában, akárcsak az Egyesült Államokban, arról van szó, hogy korrigálják a társadalom és a gazdaság egyik kulcsterületének alulfinanszírozottságát.

A francia reform során is szem előtt kell tartani azt, amire ezek a máshol zajló változtatások emlékeztetnek: egy bőkezű társadalombiztosítás nemcsak következménye a tartós növekedésnek, hanem oka is - írja vezércikkében a Le Monde.

Ez a válság átformálhatja a világot

 
Hogyan változtatja meg a recesszió Amerikát?

Richard Florida a University of Toronto tanára, a „kreatív osztály" fogalom megalkotója, tekintélyes lapokban (többek közt a New York Times és a Financial Times lapjain) rendszeresen jelennek meg írásai. Az Atlantic Monthly című folyóiratban közölt cikke hasonló vitát indíthat el, mint korábban a könyvei.

Florida összeveti a mostani pénzügyi-gazdasági visszaesést az 1930-as évek nagy válságával, amely az egész országra kiterjedt és egységbe forrasztotta azt - a mai is sokakat sújt, mégis hasznot húz belőle egy-egy gazdasági terület (a kormányzati mentőcsomagok és a pénzügyi cégek államosítása rengeteg munkát adnak a jogászoknak, politológusoknak és az állami megrendelésekhez jutó vállalatoknak). Szerinte a mélyülő válság végérvényesen és gyökeresen megváltoztatja majd az Egyesült Államok gazdasági térképét. Vitatja azonban azokat a jóslatokat, amelyek szerint Amerika elveszíti a globális pénzügyi rendszerben betöltött nagyhatalmi pozícióját. A jelenlegi válság világszerte strukturális gondokat tárt fel, például Európa bankrendszere sem bizonyult szilárdabbnak az amerikainál, és megmutatkozott az is, mennyire függ Kína az Egyesült Államoktól. A külföldi tőke még mindig áramlik az országba, amely a bizonytalan időkben is biztos helynek számít. A recesszió azonban felgyorsíthatja az ország egy-egy régiójának, városának tündöklését vagy bukását. Épp ezért a mai átalakulást inkább az 1873-1896-os „hosszú válsághoz" lehet hasonlítani, ahogyan Scott Reynolds Nelson történész tette: az is a bankrendszer megingásával kezdődött, gyorsan átterjedt a gazdaság egészére, hogy aztán megnyissa az innováció és az ipari fejlődés korát.

A mai válság látszólag New Yorkot érintette legelőször és sújtotta leginkább: a világ pénzügyi központjában egy éven belül 17 000 pénzügyi szakember került az utcára, és a Wall Street már sosem lesz a régi. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ más nagyvárosai átvették New York szerepét, hiszen a földrajzi súlypontok eltolódása általában jókora lemaradással követi a gazdasági erőviszonyok változását. A szükséges hálózat kialakulásához sok idő és jelentős, innovációt eredményező „szürkeállomány" kell. New York ma is nyitott a tehetségek előtt, sokukat vonzza - ezért maradhat a világ vezető pénzügyi központjai között. A válság valójában csak visszaszorította túlburjánzott pénzügyi szektorát, de a város továbbra is az ország legnagyobb „megarégiójának" a központja. Változatos és innovatív gazdaságnak ad otthont, amely főként a kreatív iparágak (a média, az ipar- és képzőművészet, a szórakoztatóipar) köré épül. Az újítás kulcsa a nagy „tehetségsűrűség" és a sokféleség - a válság éppenséggel kedvezhet is a városnak, mert lendületbe hozza kreatív gazdaságát.

A földrajzi helyzet ma is meghatározó: az emberek világszerte egyre inkább ilyen, több város és agglomerációjuk alkotta megarégiókba tömörülnek (erre példa a Boston-New York-Washington folyosó vagy Nagy-London, Nagy-Tokió, Amszterdam-Brüsszel-Antwerpen, a kínai Sanghaj-Peking vagy az indiai Bangalore-Mumbai terület). Ezekben a régiókban koncentrálódik a termelés nagy része, és központjuk mérete, változatossága, regionális szerepe révén jobban viseli a válságot más városoknál. Az Egyesült Államokban ezek közé tartozik az iparirányítás, pénzügy és jog területén vezető Chicago, a média és a szórakoztatóipar fellegvára, Los Angeles vagy a Latin-Amerika számára kiemelkedően fontos kereskedelmi-pénzügyi központ, Miami.

A megarégiók erősödésével párhuzamosan az is formálja Amerika és a világ gazdasági térképét, hogy mennyire tudják különböző városaik, területeik vonzani a legjobban képzett szakembereket: népességük földrajzi megoszlását a tehetség és az iskolázottság határozza meg (ilyen szempontból kiemelkedik például Seattle, San Francisco és Boston). Ennek a folyamatnak, a „tehetségtömörülésnek" a globalizáció is kedvez, mert a piac bővülésével egyre jövedelmezőbbé válik az innováció, így az innovatív helyek vonzereje rohamosan nő. A tehetséggyűjtő helyeket egyre gyorsabb „városi metabolizmus" jellemzi: a virágzó város életritmusa annál gyorsabb, minél nagyobbra nő, mert a növekedés megköveteli, hogy még hatékonyabb, innovatívabb és produktívabb legyen. A válság gyorsítja a gazdaságban zajló hosszabb távú változási folyamatokat. Amerika most egy ilyen átalakulási folyamat közepén tart, amelynek során a gazdaság súlypontja a gyártásról az „ötletvezérelt" kreatív iparágakra helyeződik át, és ez szintén a tehetségekben bővelkedő „gyorsvárosoknak" kedvez.

A válság furcsa módon a pénzügyi világhoz legkevésbé kötődő régiókat sújthatja leginkább: a „rozsdaövezet" (Rust Belt) hagyományosan gyártással foglalkozó városait és a „napfényes övezet" (Sun Belt) újabban, ingatlankereskedelemből meggazdagodott területeit. Az előbbiek vállalatai már jó ideje tömeges elbocsátásokra kényszerülnek, és míg a „materiális" szektorban (a gyár- és az építőiparban vagy a szállítmányozásban) dolgozók száma közel kétmillióval csökkent, addig az „immateriális" szektorban dolgozóké (a tudósok, mérnökök, gazdasági és más szakemberek alkotta kreatív osztályé) félmillióval növekedett. Detroitban tömegével veszítik el otthonukat azok, akik nem tudják törleszteni jelzáloghitelüket, iskolákat zárnak be, és a munkanélküliség 21 százalékos. A rozsdaövezet sok városában az a legnagyobb feladat, hogy a foglalkoztatottság és a népesség visszaesése ellenére megőrizzék a helyi szolgáltatások színvonalát akkor is, ha a jövedelmezőbb szakmát űzők (pénzügyi szakemberek, jogászok, tanácsadók) elvándorolnak a regionális központokba. Bár a középnyugati városok közül néhány (például Pittsburgh) igyekszik bevezetni a legkorszerűbb technológiákat, a régi iparterületek mindenképp veszítenek szerepükből. Mások azonban (Kentucky, Tennessee, Mississippi) hasznot húztak a rozsdaövezet nagy autógyárainak (GM, Chrysler) csődjéből, mert évekkel ezelőtt külföldi kocsikat gyártó üzemeket nyitottak.

Richard Florida ezt afféle lottónak látja, amelyben az nyer, aki tovább bírja a többieknél. Egyesek tönkremennek, ezért ellenfeleik és azok működési területei megerősödnek (az észak-karolinai Charlotte bankfúziók révén vált az ország második pénzügyi központjává). A többség mégis veszít, mint minden szerencsejátékban. A napfényes övezet városai az utóbbi időkben különböző adottságaiknak köszönhetően indultak virágzásnak, de a lakáslufi kipukkanása miatt az ingatlankereskedésből, féktelen építkezésből meggazdagodott Phoenix és Las Vegas sokat veszítettek a válsággal. Itt a fellendülés idején nem alakultak ki fenntartható iparágak vagy szolgáltatások, a fejlődést a lakásépítés biztosította, ahhoz pedig mindig újabb és újabb vevők kellettek - egész régiók vettek részt ebben a nagy pilótajátékban. A válság kezdete óta a phoenixi házak sokat veszítettek az értékükből, akárcsak a nyugdíjas korba lépők megtakarításai. A város csak akkor tud megbirkózni a válsággal, ha szövetségi támogatást kap.

A kapitalizmus minden fejlődési szakaszának megvannak a térbeli-földrajzi határai. A mai válság rámutat, hogy az egész gazdasági szerveződés és növekedés elérte ezeket a határokat, új fejezetéhez érkezett az amerikai gazdaság története. Az 1930-as években a kormányzat politikája révén az emberek hosszabb lejáratú jelzáloghitelhez juthattak, többen vehettek lakást. Az újabb nemzedékek azonban már túl sok terhet vállaltak, ezért a rendszer irányíthatatlanná vált. A válság bizonyította, amit már mindenki tudott: az amerikaiak erejükön felül költekeznek, és nem létező ingatlanvagyonra, külföldi tőkére alapozva sokkal többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek. A második világháború utáni fejlődés során eltorzult a gazdasági szerkezet, ezért csak politikaváltással lehet elkerülni a még nagyobb bajt. A gyáripar háború utáni fellendülése elindította a „kertvárosiasodást" és a zöldmezős beruházásokat, a termelés kiszervezését az olcsóbb munkaerőt és jó úthálózatot kínáló területekre. Ma már azonban a gazdaság lényege nem dolgok készítése és szállítása, hanem ötletek kiagyalása és átadása. Az a hely életképes, ahol a leggyorsabb az ötletforgalom és a legtöbb a tehetség, vagyis a gazdaságot a kulcsfontosságú városi területek viszik előbbre.

A lakáslufi fémjelezte gazdasági rendszer idejétmúlt: eladhatatlan házakhoz kötött munkaereje nem tud helytállni a rugalmasságot és mobilitást követelő új korszakban. Eddig a lakáshoz jutás támogatása a jövőben is életképes, exportálható iparágaktól és termékektől (orvostechnológia, szoftverfejlesztés, alternatív energiaforrások) vonta el a pénzt, ezért a kormányzatnak nem a lakások megvásárlását, hanem bérlését kell ösztönöznie. A válság hatásait csakis átfogó strukturális változtatásokkal lehet tompítani: infrastruktúrafejlesztéssel, új otthonteremtési rendszer bevezetésével, a fogyasztási szokások átformálásával. Az Obama-adminisztráció meghirdetett programjában kiemelt szerepet kap az infrastruktúra fejlesztése. De tudomásul kell venni, hogy a különböző korszakok különböző helyeknek (iparágaknak és életmódoknak) kedveznek, ezen még mentőcsomagokkal sem lehet segíteni, mert az nem vezetne fenntartható fejlődéshez. Hagyni kell, hogy visszaessen a régi rend termékei és életmódja iránti kereslet, és kialakuljon egy, az új földrajzi viszonyoknak megfelelő új gazdaság. Ez azt jelenti, hogy sok és sokféle ember gyűlhet össze az innovatív megarégiókban és kreatív városokban, így az Egyesült Államok megőrizheti versenyképességét az innovációt és kreativitást kívánó tevékenységi területeken. Az ország korábban is bizonyította, hogy - a régit lebontva és az újat felépítve - előnyt tud kovácsolni a válságból. Richard Florida az alkalmazkodóképességet tartja az amerikaiak leglényegesebb tulajdonságának: válságos időkben sosem visszafelé, hanem előre néztek, és mindig talpra tudtak állni. Kérdés, hogy most is képesek-e erre.

 

    Az MTA-TKK  Gyerekszegénység elleni  Programiroda

    gyermekes családok érdekeit kiemelő

    véleménye

    a kormányzat válságkezelő javaslatainak gyermekes családokat érintő elemeiről 

    Kép 

     

     

     

     

     

     

     

     


     

  1. A családi ellátások eddig tervezett – megtakarítást alig jelentő, bonyolult, társadalmilag káros lépései helyett egy viszonylag kevéssé fájdalmas és költséghatékony megoldást javaslunk: az 1 gyermekesek legkevésbé veszélyeztetett csoportjánál (2 szülős, 5 éven felüli gyerek) a családi pótlék ideiglenes felfüggesztését.  Néhány indokot alább ismertetünk.
 
  1. A válságkezelés számos, a gyermekes családokat érintő lépését összeférhetetlennek tartjuk a Nemzeti Stratégiával.  A családi pótlék, illetve a gyermekneveléshez kapcsolódó ellátások eddig javasolt módosításai megtakarítást alig jelentenek, költségesek, társadalmi hatásuk kiszámíthatatlan vagy kifejezetten káros; nem illeszkednek valamilyen konzisztens koncepcióhoz, és többnyire a nemzetközi gyakorlathoz sem.
 

    Például:

  • A családi pótlék 50%-ának természetbeni támogatásként történő folyósítása költségvetési megtakarítással nem jár, óriási többletbürokráciát jelent, és a hatályos gyermekvédelmi törvény betartása esetén ennél többet lehetne a családoknál elérni. Alapjában kezdi ki a családi pótlék univerzalitását.
  • A 15-18 évesek családi pótlékának oktatási támogatássá alakítása 18 évig tartó tankötelezettség mellett értelmetlen, nem old meg semmit a lemorzsolódás súlyos és kezeletlen problémájából.
  • A GYED javasolt átalakítása nem közelít a gyermekneveléshez kapcsolódó ellátások olyan – szükséges – reformjához, amely javítaná a méltányosságot, és jobban összeegyeztetné a gyermekvállalást a két szülő munkavállalásával.
 
  1. Az eddigi válságkezelő tervek nem reagálnak a válság egyik legsúlyosabb következményére, a lakásvesztésre. (2009. márciusában csak Budapest IX. kerületében 300 családot fenyeget kilakoltatás.) Azonnali megoldás kell legalább gyermekes családok kilakoltatásának megakadályozására, és többet kell tenni a megelőzésért. Érvényt kell szerezni annak, hogy a kilakoltatás ne történhessen meg annak vizsgálata nélkül, hogy a család valóban megkapta-e azokat a pénzbeni és természetbeni szociális támogatásokat, amelyekre jogosult volt.  Tovább kell fejleszteni az adósságkezelés szabályozását. Jelentős szociális kedvezményhez jutáshoz kötelezően kapcsolódjon szociális, építési stb. szakértők mérlegelési kötelezettsége. 
 
 

A családi pótlék javasolt átalakításának indoklása 

    A javasolt megoldás:

    A válság idejére, azaz két-három évre az egy gyermek után családi pótlékot kapók család pótlékának felfüggesztése, (0 családi pótlék), kivéve, ha

          - a gyermek  5 év alatti;

          - a szülő egyedül neveli gyermekét;

          - a gyermek fogyatékos. 

    A javaslatot alátámasztó adatok:  

  • Az egy gyermekesek helyzete az átlagnál jobb, arányuk az alsó decilisekben fele a többgyermekesekének – 11 vs. 22 % az alsó decilisben, 22 vs. 43 % az alsó ötödben. A felső öt decilisben az 1 gyerekes családban élő gyerekek aránya 45%, a 3 és több gyerekeseké 11%.
  • A kisgyermekesek az átlagnál szegényebbek, a kisgyermekek aránya az alsó decilisekben az átlagosnál magasabb.
  • A gyermeküket egyedül nevelők a teljes családoknál szegényebbek.
  • Az érintett családoknál az abszolút és relatív veszteség kisebb, mint a többi megoldás esetén, és interjúk szerint a szegényeknél sem drámai a hatás.
 

    A javaslat ellen szóló érvek: 

  • Családosok fogyasztásra költhető pénzét csökkenti (ha családonként nem is sokkal).
  • Érinthet szegényebb családokat is.
 

    A javaslat mellett szóló elvi érvek: 

  • Nem jelent szakítást az univerzalizmus elvével (a 0 családi pótlék a 0-kulcsos adó módjára fogható fel). Épp ezért bármikor visszaállítható a teljes rendszer.
  • Ennek ellenére viszonylag „jól céloz”.
  • A családi pótlék adóalapba-vonásával ellentétben érzékeny a szegénység két legfontosabb ismérvére, a gyerek életkorára és a gyerekszámra.
  • Semmilyen új igazolást, bürokratikus eljárást nem igényel.
  • Nem erősíti az előítéleteket, politikailag elfogadtatható.
  • Van magyar és nemzetközi precedens (Franciaországban nincs egy gyermek után családi pótlék.)
  • Közelítő becslések szerint a megtakarítás 30 milliárd vagy e fölött van.
 
 
 

Budapest, 2009, március 28. 
 

    Ferge Zsuzsa, a GYEP szakmai vezetője

    Darvas Ágnes, a GYEP vezető kutatója

 

 

Szalai Erzsébet: Fasizmus is jöhet a válság után    
A válság utáni világ pozitív és negatív forgatókönyvei: fasizmus, háborúk, a hadiiparra, a biotechnológiára alapozott növekedés, vagy a zöldiparra alapozott vegyes gazdaság? Jól elemezte Marx a kapitalizmust? Interjú Szalai Erzsébet szociológussal, az Újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyv szerzőjével

A kihasználatlan termelői kapacitások elértéktelenednek és a tőke még inkább spekulációkba menekül, újabb és újabb valutaválságokat idézve elő, növekszik a szegénység és egyenlőtlenség – többek között ezt írja Szalai Erzsébet már 2006-ban az Újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvében arról az állapotról, ami „utána jön”. A baloldali szociológussal a válság okairól és lehetséges következményeiről beszélgettünk.

Hogy a válságot az ingatlanbuborék kipukkanásával a másodlagos jelzálogpiac bedőlése indította el, azt valamennyien tudjuk. Akadnak azonban olyanok, akik mélyebb okokat gyanítanak ennél. A közelmúltban jelent meg például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) egy tanulmánya, amely szerint a válság mögött alapvetően a növekvő egyenlőtlenségek állnak, s hogy az amerikai családok a csökkenő reálbérüket ellensúlyozták az eladósodással. Ön egyetért ezzel?

A válság mögött a túltermelés – kapacitásfelesleg – áll, azaz kereslethiány, amit a spekulációs pénzek eddig elfedtek.Ezeknek a pénzeknek a nagy része most megsemmisült.

Tarthatatlanná vált az is, hogy a világban olyan jövedelemkülönbségek jöttek létre, amelyeket nem indokoltak a termelékenység különbségei.

Tehát arról van szó, hogy Németország munkásai sokszorosát kapják ugyanazért a munkáért, mint kínai társai?

Igen, s ez a válság egyik tényezője. A piac láthatatlan mechanizmusai most kikényszerítik majd, hogy ezek a jövedelemkülönbségek mérséklődjenek.

Éppen ez ellen küzdenek a centrumországok, így például Németország szakszervezetei.

Igen, de hiába. A válság további tényezője a termelékenység növekedési ütemének centrumországokban megfigyelhető lassulása, ami nagyrészt annak az eredménye, hogy a humán erőforrások kizsigerelését már nem lehetett, lehet tovább fokozni. Kutatások szólnak arról, hogy rohamosan terjednek a lelki, illetve lelki eredetű betegségek, melyek a munkaerőpiac „rugalmasításával”, azaz a munkahelyek egyre bizonytalanabbá válásával és a közösségek felbomlásával függenek össze. Mindez a világszerte tapasztalható morális, ezen belül bizalmi válság egyik tényezője is.

A termelékenység növekedési ütemének változásai nyilván mindemellett összefüggnek a működő tőke mozgásával is.

Igen, a termelékenység üteme csak azokban a feltörekvö országokban tudott nőni, ahová nagy arányban áramlott a tőke.

Az utóbbi időben egyre többen veszik kezükbe Marx könyveit világszerte, olyanok is, akiknek annak előtte ez eszükbe sem jutott. Marx, majd követői szerint a kapitalizmus fejlődésének előrehaladtával egyre kevesebb, s egyre nagyobb vállalat fog működni, s az egyenlőtlenség egyre nagyobb méreteket ölt, míg végül a rendszer összeomlik. S világméretekben az utóbbi időben valóban az egyenlőtlenségek növekedését és a tőke koncentrálódását láttuk, s van összeomlás is – igaz, nem világforradalom, hanem hitelválság képében. Amit most látunk, az vajon mennyiben vág egybe a Marx által mondottakkal?

Marx meglehetősen jól elemezte a kapitalizmust, s jól látta a jövőjét. Újítása azonban döntően nem a tőkekoncentráció és következményeinek, hanem a profitráta sűllyedő tendenciájának leírásában és ezzel összefüggésben a periodikus túltermelési válságok prognosztizálásában áll. A profitráta süllyedése ugyanis a kapitalista vállalkozót a munkának a technikával való kiváltására kényszeríti, ez viszont a munkanélküliség növekedésével és ezen keresztül a fizetőképes kereslet szűkülésével jár.

Ugyanakkor a második világháború utáni növekedést követően létrejött kapitalista jóléti államokban Marx gondolatai nem tűntek megalapozottaknak, hiszen a munkások életszínvonala jelentősen nőtt.

Akkoriban volt egy konkurens világrendszer, ezt nem szabad elfelejteni. Valóban végbement egy olyan típusú növekedés, amelynek rövid- és középtávon mindenki nyertese volt, a tőkések és a munkások is. Csakhogy a profitráták részben a kapitalizmus természetéből adódóan, részben a jóléti állam ráfordításai miatt csökkenni kezdtek, ami életre hívta a neoliberális fordulatot.

Mindezt elősegítette a Szovjet birodalom, a konkurens világrendszer meggyengülése is. A 70-es évek fordulata után a profitrára átmenetileg azért emelkedett, mert nőtt a munka kizsákmányolása. A kizsákmányolás növelésének azonban korlátai vannak, így a profitráta a 2000 utáni évektől ismét csökkenni kezdett, nem függetlenül a termelékenység növekedési ütemének előbb már említett csökkenésétől sem.

Milyen következményei lehetnek a jelenlegi válságnak?

Több negatív és egy pozitív forgatókönyvet látok. A világgazdaságnak mindig szüksége volt egy-két húzóágazatra, az utóbbi időben ezek az informatika és az autóipar voltak. A válság után, a recesszió után ilyen húzóágazat lehet a hadiipar, ami igen nagy veszélyt hordoz. Már csak azért is, mert minden nagy világgazdasági átrendeződés háborús konfliktus lehetőségét rejti magában. S most éppen ilyen nagy átrendeződést láthatunk: az USA kezdi elveszíteni vezető szerepét, s az Kína – és általában Ázsia – felé csoportosul át.

A másik negatív forgatókönyv szerint a húzóágazat egy elvadult biotechnológia lesz, amelynek segítségével „csodák” érhetők el majd akár az öregedés megállításában, akár az utódok tulajdonságainak előre megformálásában, ám ezek az eredmények emberi méltóságunk alapjait veszélyeztethetik.

Természetesen teljesülhet a két forgatókönyv egyszerre is.
A pozitív forgatókönyv szerint a zöldipar lenne a válság utáni világgazdaság vezető, húzó ágazata. Ehhez kapcsolódóan vegyes tulajdonú gazdaságok jönnének létre, amelyekben a magántulajdon mellett az állami és különböző más közösségi tulajdonformák is hangsúlyos szerepet kapnának. A zöldipart ugyanis döntő módon csak állami vagy más közösségi módon lehet finanszírozni és főként fenntartani.

S ha a recesszió elmélyül s depresszióvá válik? Éveken keresztüli magas munkanélküliség, felgyorsulnak a vállalati felvásárlások, tovább gyorsul a tőke koncentrációja…

Akkor háború is lehet. Mert teret hódíthatnak a szélsőjobboldali, radikális eszmék, és a gyakorlati terrorizmus is. A fasizmust is a nagy világgazdasági válság előzte meg.

Az Ön helyzetértékeléséből nem következik gyakorlati radikalizmus, legalábbis helyi szinten. Könyvében Trockijt említi, aki a világforradalomban hitt, s Ön is azt írja: globális, ezen belül kelet-európai összefogásra van szükség.

Ezt a válságot Magyarország egyedül, csupán a maga erejére támaszkodva nem tudja megoldani. Nálunk nem megoldás az sem, ha a gazdaságpolitika keresletösztönző politikába fog, hiszen a belső piacunk a gazdaság szinte teljes kinyitása következtében igen szűk, ezért a megnövekedett kereslet döntően csupán az importot növelné. Mivel azonban exportlehetőségeink a recesszió következtében szűkülnek, ez a növekedés csak tovább növelné országunk külső eladósodását, és ezáltal sebezhetőségét.

A fajlagosan sok munkaerőt foglalkoztató kis- és középvállalkozások tevékenységének tervezett serkentése, munkaerő-megtartó képességük biztosítása jó eszköznek tűnik, ugyanakkor döntően csupán rövid távú válságkezelés. Ami általában is jellemzi a gazdaság és társadalompolitikát. Nem látom azt az intellektuális munkát, amely az ország komparatív előnyeinek feltárása alapján a hosszú távú építkezés alapját tudná, akarná lerakni. Nem látom továbbá azt sem, hogy komoly kormányzati és civil társadalmi erők mozgósulnának a fenyegetően közelgő tömeges szociális krízis leküzdésére.

Az írás megjelent a www.fn.hu-n.

A gyűlölet árkai

 

Lévai Katalin| Népszabadság| 2009. január 23.|

Kép A rasszizmus, a vele sokban rokon sovinizmus, a nemzeti, faji előítélet egyúttal mindig bűnbakkeresés is. Menekülés a döntés elől, önön hibáink leplezése, gyengeségünk beismerése. Nem mi nem tudtuk megoldani a nemzetiségi kérdést - a nemzetiségek áskálódtak ellenünk, miattuk történik minden. Nem mi feledkeztünk meg a rendszerváltás lázában az utcára tett több százezres képzetlen tömegről - az ő lustaságuk az oka, hogy nem jutnak munkához, s húznak vissza minket a fejlődés útján. Nem működik a pénzpiac, a gazdaság, nincs rend a világban? A válság oka biztosan valamiféle titkos összeesküvés.

Az előítéletek forrása önnön szellemi renyheségünk. A kispolgár félelme, hogy túltekintsen saját portáján, pénztárcáján, családján, és próbálja megérteni azokat az összefüggéseket, amelyek a világot mozgatják. A kispolgári gondolkodást könnyű megérteni, egy kispolgárt könnyű megnyerni: a zsigerekre kell hatni, egyszerű választ kell adni bonyolult kérdésekre. Ne gondolkozz rajta, csak mondj igent! Masírozz végig az utcán, szöges bakancsod csapd oda az aszfalthoz, hadd dübörögjön, s érezzék benne az erőt. Lehetőleg ott, ahol szegények élnek, ijesztő és riasztó, számodra visszataszító nyomorban. Ők maradjanak nyugton, ne zavarják a köreidet. Ők egy más világ, amitől félsz, megérteni nem akarod, megváltoztatni lusta vagy. Inkább félemlítsd meg őket! A másokat. Akik eltérnek a szokásostól, az elfogadottól, az átlagtól.

De mi az elfogadott, az átlagos, a megszokott, mit tekintsünk normának? Könynyebb hamis etalont felmutatni, amihez mindenki kis torzításokkal, csúsztatásokkal odaigazíthatja magát - én is ilyen normális ember vagyok -, mintsem elfogadni, hogy valamennyien mások vagyunk. Az elfogadott normába belefér az erőszak, a gyűlölködés, a kizsákmányolás - civilizált keretek között. Csak abba a másikba nem. Vajon egy elmaradott afrikai országban létezik "fehérember-bűnözés"?

A rasszizmus, a faji és a vallási előítéletek árkai mind mélyebben szabdalják világunkat. Egy "iskolának álcázott" kilövőhelyről fellőtt, békés embereket gyilkoló rakétára egy iskolát szétromboló gyerekgyilkos bomba a válasz. Az eredmény mindenütt ugyanaz - ártatlan áldozatok százai. A helyzet abszurditásához nem fér kétség. Feszülő vallási és etnikai indulatok irányítják mindkét oldalt. A gettólázadások őrjöngését, a rendpárti fasizmust, a vallási fanatizmust és a türelmetlenül kenetteljes, jezsuita választ. Sokfélék vagyunk, s mindinkább azok is maradunk. Sőt, egyre jobban keveredünk, s a faji előítéletek abszurditását az élet realitása húzza keresztül. A rasszizmus és az előítéletek itt élnek bennünk. Akár beszélünk róluk, akár nem. S ha nem beszélünk, még tovább élnek. A téveszmékkel és hamis tanokkal együtt, amelyeket nem betiltani kell, hanem vitatkozni velük. A Magyar Demokratikus Charta azért alakult, hogy fellépjen a társadalmi kirekesztés, a rasszizmus és a szélsőséges eszmék ellen. Az Európai Chartát azért hívtuk életre az EU-ban, mert úgy láttuk, hogy felerősödik az erőszak, és járványként terjed Európában az a gondolkodásmód, amely kétségbe vonja a kisebbségek jogait, hogy egyenrangú polgárai lehessenek nemzetüknek. Legalább ebben legyen konszenzus, s a megkülönböztetés, a diszkrimináció elleni harcot ne fojtsák el a pártpolitikai csatározások. Mert ez nem hitbizománya egyik pártnak sem, s nem szabad, hogy azzá tegyék, kisajátítsák - sokkal fontosabb annál. Sanda szándékú az, aki erre játszik. Mint az EP szocialista képviselőcsoportjának romaügyi szóvivője minden kezdeményezésemre meghívtam politikai opponenseimet is. Örültem, ha eljöttek - többnyire nem jöttek. Megtiszteltetésnek éreztem, ha visszahívtak - ritkán hívtak.

A hamis mítoszok helyett a másság teljes emberi és kulturális képeit kell felmutatni. A cigányprímás romantika helyett a valóságot. A hegedűvirtuóz Lakatos Sándortól az író Csalog Zsoltig, a festő Balázs Jánostól a futballista Farkas Jánosig, nem feledkezve meg arról a közegről, amelyből kinőttek. Nem zárhatjuk gettóba a magyar társadalom nagy csoportjait, s azt sem engedhetjük, hogy ők zárják önmagukat oda.

Ne féljünk a hangos kisebbségtől, bízzunk a csendes többségben. S abban is, hogy mind többeket tudunk megnyerni az ingadozók, a kételkedők közül, akik idővel gyarapítani fogják a támogatók táborát, s nem maradnak csendesek. Ne féljünk kimenni a város peremére, vagy azon túl, egy erdélyi faluba, ahol a rendőrök a lármázó romák közé lőnek gumitölténnyel, vagy az Andrássy útra, ahol a fajvédők utcakövekkel dobálnak, amikor kiállsz a melegek mellett. A kongresszusok, a konferenciák hasznosak, de nem elegendőek. Jó törvények, polgári kurázsi, bátorság és személyes példamutatás kell a pogromra éhes Magyar Gárdával, a habzó szájú raszszistával, a tétlenkedő jogi csűrcsavarással, a szélsőséges politikával szemben. Európa nem tűrheti a hétköznapi rasszizmust. Nem is tűri.

 

ROZSNYAI ERVIN

  

A fasizmus gyökerei az imperializmus jelenkori szerkezetében

  

Részlet a szerzõ "Történelmi fasizmusok" címû könyvébõl

 

Kép Régóta legyõzöttnek vélt betegségek támadnak fel újra: tbc, kolera, pestis; de valamennyi között a legveszélyesebb a fasizmus. Bármerre nézünk, ismét megelevenednek az egykor föld alá kergetett szörnyalakok, a múlt barna-, fekete-, zöldinges kísértetei. Hol álcázva, hol pedig - egyre gyakrabban - a legszemérmetlenebb nyíltsággal, befészkelik magukat az állami intézményekbe, a sajtóba, a szellem, a kultúra idegközpontjaiba, szétmarják mérgükkel a gondolkodást. Ha át akarjuk tekinteni ennek a jelenségnek az okait, mai sajátosságait és megfékezésének esélyeit, össze kell vetnünk az imperializmus jelenlegi, transznacionális szakaszát az elõzõvel, az állammonopolista szakasszal, amely a fasizmust eredetileg világra hozta.
    A transznacionális szakaszt két lényegi mozzanat különbözteti meg a korábbitól: technikai-gazdasági vonatkozásban a TTF (Tudományos és Technikai Forradalom) kibontakozása és térhódítása, politikai vonatkozásban a Szovjetunió önfelszámolása és a nemzetközi munkásmozgalom stratégiai veresége. A második mozzanat az, ami lehetõvé tette a nemzetközi tõke számára, hogy a TTF-et egyáltalán végrehajtsa és a maga javára gyümölcsöztesse, áthárítva a szerkezetváltás rendkívül magas költségeit a centrumok dolgozó lakosságára és legfõképpen a "harmadik világra". A politikai erõviszonyok gyökeres átalakulása nélkül az imperializmus aligha lett volna képes a kizsákmányolást ilyen mértékben fokozni, és felülkerekedni az 1970-es évek csomópontválságán.
    A TTF minõségi változásokat hozott az imperializmus gazdasági és társadalmi szerkezetében. A változásokat rendszerint felépítményi - gazdaságpolitikai és ideológiai - mozgásokkal szokták jellemezni: "államtalanítás" történik, a neoliberális szemléletre áttért állam kivonul a gazdaságból. Ebben persze van igazság. Tapasztalataink szerint azonban az imperializmus új szakaszának lényege nem az állami szabályozás és újraelosztás mennyiségi adataiban jelentkezik, hanem abban a minõségi változásban, hogy a termelékenység forradalma, tehát a szerves összetételnek és a profitráta süllyedõ tendenciájának ugrásszerû növekedése folytán újjáalakulnak a felhalmozás feltételei, új, globális formákat ölt a tõke ciklikus mozgása.
    1. A termelékenység forradalma - a TTF - meghatványozza az állandó tõke (c) elõállítási és mûködtetési költségeit, ezzel egyidejûleg pedig olyan arányban csökkenti az élõmunka-szükségletet (v), hogy a centrumországokban apad az ipari munkások abszolút száma. (Régebben is rendszeresen csökkent v aránya c-hez képest, de a termelés terjeszkedésével mégis nõtt az iparban a munkások abszolút száma; most ennek vége.)
    2. A profitráta minden korábbinál erõsebb süllyedõ tendenciája miatt a felhalmozás csak akkor kifizetõdõ, ha a tõke (a monopólium) szakadatlanul növeli a kizsákmányolást (az értéktöbbletrátát) és az eladott árumennyiséget (a profit tömegét). Vagyis táguló piacokra van szüksége, miközben a TTF egyre szélesülõ alkalmazásával maga szûkíti saját piacait. Ez az ellentmondás csak globális, világpiaci terjeszkedéssel oldható meg. A világpiacon óriások viaskodnak egymással; a gyõztes az lesz, aki az önköltségcsökkentési hajszában elõnyhöz jut. A piacok bõvítése céljából tehát szünet nélkül folytatni kell a munkaerõ-megtakarító, piac-szûkítõ automatizálást és racionalizálást, szabadulni a "meddõ" szociális költségektõl, "karcsúsítani", "flexibilizálni", áttelepülni az olcsóbérû országokba. Távlatilag súlyosbodik a krónikus munkanélküliség és a bérekre nehezedõ nyomás, elkerülhetetlenül felizzanak a társadalmi feszültségek.
    3. A "fölösleges" tõkék, amelyek a profitráta bizonytalansága miatt kicsapódnak az iparból, részint a szolgáltatásokban keresnek kárpótlást, ahol az összetétel alacsonyabb. Munkaerõ-keresletet támasztanak, ennek nyomán itt helyezkedik el a "fölöslegessé" vált munkások egy része is - elsõsorban a szektor leggyengébben fizetett ágazataiban. A munkásosztály reáljövedelme és részesedése a nemzeti jövedelemben csökken; az osztály szétszóródik, koncentrált osztagai megfogyatkoznak, érdekvédelmi szervezetei meggyengülnek. Maguk a proletarizált tömegek azonban rohamosan gyarapodnak, és viszonyaik romlása elõbb-utóbb kikényszeríti szervezett védekezésüket.
    4. A termelésbõl kicsapódó "fölös" tõkék zömmel a spekulációba tódulnak, tovább lazítva az egész gazdaság egyébként is bizonytalan egyensúlyát.
    A helyzet ingatagságát és tébolyult irracionalitását a példák sokaságával lehetne szemléltetni. Szorítkozzunk most kettõre. Az egyik az, hogy stagnáló termelés és egyre nehezebben ellensúlyozható profitráta-süllyedés mellett hatalmas tõzsdei nyereségek keletkeznek, és a tõkének nem is érdemes ma befektetnie, ha a hozam 12 százaléknál alacsonyabbnak ígérkezik. A másik furcsaság az állam szerepével kapcsolatos. A TTF által meghatározott világpiaci verseny önköltségcsökkentési hajszájában alapszabály, hogy "hulljon a férgese": az elavuló, elértéktelenedõ technológiákat nem szabad mesterségesen életben tartani, át kell engedni õket a pusztulásnak, vagy áttelepíteni az olcsóbérû országokba, ahol még gazdaságosan hasznosulhatnak. A dzsungelharcban a túlélés az erõsek kiváltsága; az erõseket pedig erõsíteni kell, nem megterhelni fölösleges állami szabályozással és elvonásokkal. A legnagyobb tõkék és spekulációs javak tulajdonosai nem érdekeltek többé a bérbõl élõk tömegével kötött "jóléti" kompromisszumokban. Az új viszonyokat a neoliberális elmélet és gazdaságpolitikai gyakorlat tükrözi, a deregulálás és a közszolgáltatásokra is kiterjedõ "államtalanítás" jelszavaival. Magánkézbe kerül az oktatás, az egészségügy, a víz- és energiaellátás, a vasút, a posta, a büntetés-végrehajtás. Egyetlen magánbörtönné lesz a társadalom. - Másrészt a transznacionálisok megkövetelik a nemzetállamtól, hogy a liberalizálással, a gazdaságból való kivonulással egyidejûleg aktívan avatkozzék be a gazdaságba az õ oldalukon, támogassa minden rendelkezésére álló eszközzel, munkapiaci, pénzügyi, adó- és vámpolitikájával, szubvencióival, amortizációs-leírási szabályaival stb. a legnagyobb tõkék értékesülését. Az imperializmus új szakaszában még fokozódhat is a nemzetállam hatalma az elõzõ, állammonopolista szakaszhoz képest, nemegyszer éppen a nemzetállamon túllépõ integrációs struktúrák és döntési mechanizmusok felhasználása révén. Az új szakaszban tehát az állam korántsem fúj általános visszavonulót, ellenkezõleg: erõltetett ütemben építi ki elnyomó és manipulációs funkcióit, egyre határozottabban érvényesítve a legerõsebb multik csoportérdekeit.
1
    Ezekben a viszonyokban rejlenek a jelenkori fasizmus gyökerei.
    Azt lehetne hinni, az "egypólusú" világ létrejötte után a fasizmus - legalábbis egyelõre - elvesztette létjogosultságát: forradalmi helyzetnek nyoma sincs, még forradalmi csoportosulások is alig-alig vannak; nyílt terrorista diktatúrát nincs ki ellen gyakorolni. Ne feledjük azonban, hogy a történelmi fasizmusok a burzsoázia preventív fegyverei voltak, amelyek a forradalom megelõzését szolgálták: ilyen szerepet töltött be az olasz és a német fasizmus, sõt Horthyé is, amely ugyan a Tanácsköztársaság leverése után jutott hatalomra, de azzal a céllal, hogy a forradalmaknak az írmagját is kiirtsa, és elejét vegye megismétlõdésüknek. A mai helyzet persze nem hasonlítható az akkorihoz, a Szovjetunió felbomlása után a burzsoáziának belátható ideig nem kell forradalomtól tartania. De a megrázkódtatásokat nem kerülheti el. A neoliberalizmus jegyében szabadjára engedett világpiaci verseny részint a centrumok ipari munkásságának és szociális intézményeinek szükségszerû leépítését hozza magával, részint a "harmadik világ" népeinek kifosztására és leigázására, világuralmi terjeszkedésre sarkallja a legnagyobb tõkéket és az általuk mozgatott kormányzatokat; mindez pedig idõrõl idõre kiváltja a kárvallott tömegek és népek robbanásszerû tiltakozásait (lásd Seattle, Prága, Genova stb.). A neoliberális államnak alapvetõ feladata, hogy a verseny szabadságát, a piaci törvények zavartalan érvényesülését megvédelmezze a követelõzõ néprétegek támadásaitól. Ezért folyamodik alkalmanként nyílt terrorhoz - minél hevesebben lángol fel a TTF kibontakozásával kölcsönhatásban a világpiaci verseny, annál inkább.
    Az esetenként alkalmazott terror önmagában még nem fasizmus, "csupán" a fasizálódás hajlamának vagy folyamatának megnyilvánulása. Ennek a folyamatnak a jövõbeli alakulását nehéz lenne megjósolni; annyit azonban bizonyosra vehetünk, hogy a felhalmozás elõrehaladtával a verseny élezõdni fog, terhei egyre súlyosabban nehezednek a tömegekre. Valószínû tehát, hogy a tömegek részérõl fokozódik majd az ellenállás a neoliberális piaci diktatúrával szemben, a multik részérõl pedig a nyílt terror a piaci törvényeket akadályozó tömegekkel szemben. Tulajdonképpen egyik félnek sincs más választása: a tömegekre rabszolgaság és pusztulás vár, ha nem védekeznek, a multikra bukás vár, ha móresre nem tanítják az engedetleneket. Valaki talán azt mondhatná: a terror az ellenállás következménye; nem szabad ingerelni a fenevadat, inkább tegyünk a kedvére, különben pórul járunk. De valójában a neoliberális piaci terror az, ami a tömegek fülébe harsogja, hogy túlélésük egyetlen esélye az önvédelem. Élethalál harc folyik, nincs mód kibújni alóla. Ebben a harcban a transznacionálisok annál inkább állandósítják a fasiszta erõszakot, minél kevésbé érzik biztonságban diktatúrájuk gazdasági pilléreit: a verseny szabadságát, a neoliberális gyakorlatot. Korunkban tehát a fasizmust az "emberi jogok" ügyében olyannyira buzgólkodó neoliberalizmus termeli ki, mint saját mûködésének nélkülözhetetlen eszközét. Így tiszteleg a maga módján az osztályharc marxi eszméje elõtt.
    Gazdasági és gazdaságon kívüli kényszer, neoliberalizmus és fasizmus: ha az ideológiai látszat szerint ellentétesek is, igazából közös a tartalmuk, összeforrt párosként segítik és egészítik ki egymást a társadalmi létfeltételeknek a legütõképesebb érdekcsoportok javára való folyamatos újrafelosztásában. Együtt gondoskodnak róla, hogy a nemzeti jövedelembõl mind nagyobb rész jusson a tõkének, a társadalmi összprofitból a leghatalmasabb monopóliumoknak, a világ nyersanyagkincsekben gazdag vagy stratégiailag fontos területeibõl a legerõsebb országoknak. Az erõszak különösen nagy szerepet kap az USA nemzetközi politikájában. Mint egyetlen szuperhatalom, az USA nem is titkolja világuralmi igényeit; olyan ürügyekkel, amelyeket maga sem vesz komolyan, nyílt terrorral tapos le szuverén államokat és idegen népeket, arcátlanul fenyegeti kiszemelt áldozatait, magatartása a nemzetközi porondon nem különbözik sem jellegében, sem stílusában az egykori tengelyhatalmakétól. Nem különbözik attól, amit a "fasizmus" fogalma jelöl.
2
    Georgi Dimitrov meghatározása szerint a fasizmus "a finánctõke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívabb csoportjainak nyílt terrorista diktatúrája". Ezt az 1935-ös meghatározást, amely a III. Internacionálé korábbi tanácskozásainak elméleti eredményeit összegezi, azóta sokszorosan igazolta a történelmi tapasztalat; érvényességét ma sincs okunk megkérdõjelezni. Sõt: logikailag mintának tekinthetjük, amennyiben az osztálytartalom és a politikai forma példás egyesítésével elhatárolja a vizsgált társadalmi jelenség szubjektumát (vezetõ erejét) a finánctõke egyéb csoportjaitól, az alkalmazott uralmi módszert a parlamenti demokráciától. Igaz, hogy a szubjektumot minõsítõ jelzõk ("legreakciósabb", "legsovinisztább", "legagresszívabb") önmagukban nem a legpontosabbak, de Dimitrov nem tudományos értekezésnek, hanem az új stratégiai feladatok kijelölésének és gyakorlati mozgósításnak szánta beszédét, hallgatóiról pedig okkal feltételezhette, hogy tapasztalataik alapján pontosan értik, mirõl van szó. (Ahogy mi is megértjük a dimitrovi jellemzésnek megfelelõ mai gyûjtõfogalom, a "héja" politikai jelentését.) Aligha lehet kétséges, hogy a felsorolt jelzõk a legkoncentráltabb és -centralizáltabb, legerõszakosabb finánctõkés csoportokra vonatkoznak, amelyek az átlagot messze meghaladó értéktöbblet- és profitrátájuk, piaci és tõzsdei hegemóniájuk érdekében leginkább szorgalmazzák a külsõ hódítást és a kemény belsõ "fegyelmet". A korabeli Németországot illetõen például ezek a jelzõk egyértelmûen a nehézipar, az elektromos és a vegyipar vezetõ monopóliumaira utaltak, az általuk minõsített személyeket pedig akár nevükön is nevezhetjük: Krupp, Thyssen, Flick, Kirdorf stb. Ugyanígy megnevezhetjük a mai amerikai héjákat is: a Bush-család, Cheney, Powell, Rumsfeld, Wolfowitz, Rice, Ashcroft, és rámutathatunk a mögöttük álló érdekeltségekre az olajbiznisz, a hadiipar, a fegyverüzlet stb. körében.
    Mûködik-e "befelé" is a nemzetközi színtéren gyakorolt nyílt terror? Egyszerûbben szólva: fasiszta-e az USA jelenlegi politikai rendszere?
    Valószínûleg pontosabb fasizálódási folyamatról, a fasizmus elemeinek felhalmozódásáról beszélni. Szûkülnek a polgári-demokratikus "jogállami" keretek; a végrehajtó hatalom - az elnök és csoportja - törvényhozói és bírói jogköröket von magához, törvényes jóváhagyással a kormányzás mindennapos gyakorlatává teszi az önkényt.
3 Nyomasztó az ideológiai terror, fõként a 2001. szeptember 11-i merényletek óta, amelyek alkalmat adtak az addig kevéssé népszerû elnöknek és csapatának, hogy a "terrorizmus elleni harc" ürügyén hisztériává fokozzák a felkorbácsolt nacionalizmust. A külsõ agressziót, különösképpen az irakit kísérõ "hazafias" demagógia széles "nemzeti egységet" kovácsolt össze, magával ragadva a szakszervezeteket és a munkásság túlnyomó többségét is. Ebben a légkörben szinte meglepetésként hatott az iraki háború elleni, milliós tömegeket és neves közéleti személyiségeket megmozgató tiltakozó mozgalom. Az ellenállás azonban egyelõre csak szórványos, és ebben szerepet játszik a média útján végzett folyamatos agyszennyezés, a gazdasági és ideológiai megfélemlítés, a második világháború befejezése óta újra meg újra felcsapó belsõ erõszak.4 Részint az ellenállás gyengeségének tulajdonítható, hogy nyílt terrorista diktatúra helyett az uralkodó osztály eddig beérte a terror rejtettebb, "kifinomultabb" formáival. De elsõsorban maga a jelenkori imperializmus gazdasági szerkezete indokolja, miért célszerûbbek sok esetben az amerikai monopolisták számára a "demokratikus" és "liberális" módszerek a fasizmus hagyományos módszereinél. (Legalábbis pillanatnyilag.)
    A liberalizálás napjainkban mindenekelõtt a legerõsebb monopóliumok érdeke. A tengelyhatalmak monopolistáinak az 1930-as években ezzel ellentétes volt az érdekük: elbuktak volna hatalmas angol, francia és amerikai versenytársaikkal szemben, ha kormányaik erõszakos központosítással nem mozgósítanak minden lehetséges erõforrást a támogatásukra. A történelmi különbség a belsõ viszonyok területén is nyomon követhetõ. A "klasszikus" fasizmusok egyik legégetõbb problémája az 1929-ben elszabadult munkanélküliség lecsapolása volt: a munkásságot katonai fegyelem alá vonták, és közmunkák szervezésével vagy egyéb módokon a nehézipar, a mezõgazdaság, az infrastruktúra-fejlesztés rendelkezésére bocsátották, állami kényszerrel alacsonyan tartva a reálbéreket. Ennek a gazdaságon kívüli erõszaknak talán a legkirívóbb példája, hogy a tartaléksereg felszívódása után, amikor a nagyipart már munkaerõ-gondok szorongatták, a német kormány bezáratta a kisüzemeket, és tulajdonosaikat bérmunkásokként a nagyvállalatokhoz irányította. Ma a fordított folyamatot látjuk. A transznacionálisok nemhogy csillapítanák, inkább súlyosbítják a centrumországokban a munkanélküliséget: automatizálással, kitelepüléssel, "karcsúsítással" (amely egyebek közt magába foglalja az alkalmazottak egy részének "önállósítását", a kisebb cégek beszállítókként való hozzákapcsolását az óriásvállalathoz). Így nyomják le a gyártási költségeket, nem utolsósorban a munkabér járulékos költségeit, a tõke szempontjából terméketlen szociális kiadásokat (betegség-, baleset-, nyugdíjbiztosítás stb.). Az új szociálpolitikai szemlélet még nevet is kap: "öngondoskodásnak" keresztelte el a multik fekete humora; boldoguljon ki-ki, ahogy tud! A leépülõ ipari munkásság vagy a tartaléksereget gyarapítja, vagy szétszóródik a szolgáltatásokban és az ismét elszaporodó kisüzemekben (amelyek sajátos módon a tõke példátlan koncentrációjának és centralizációjának kísérõi). Mind a szétszóródás, mind a krónikus munkanélküliség tovább gyengíti a nemzetközi munkásosztály stratégiai veresége miatt egyébként is elbizonytalanodott szakszervezeteket, ahogy másrészt a szakszervezetek gyengesége nemcsak jelzi, de fokozza is a munkásság önvédelmi képességének hanyatlását. A tõke egyre gátlástalanabbul morzsolja a reálbéreket, miközben céltudatosan igyekszik atomjaira bontani, elszigetelt egyének sokaságára tördelni az értéktermelõ osztályt.
    A munkások szolidaritása és kollektivitása elleni támadások, amelyek a kapitalizmus egész történetén végighúzódnak, az 1970-es években különösen felerõsödtek, kiaknázva a Szovjetunió nemzetközi súlyának gyengülését és a csúcstechnika adta új munkaszervezési lehetõségeket. A munkaszervezés reformja nemcsak a korszerû technológiákhoz vagy a termékek módosulásaihoz igazodott, hanem célul tûzte ki azt is, hogy a fõnökség hatékonyabban tudja ellenõrizni az alkalmazottakat, és megakadályozza szervezkedésüket. A munkát, ahol csak lehetett, viszonylag önálló munkacsoportokra bízták, amelyek mindegyike éles konkurenciaharcban áll a többi csoporttal, saját tagjait pedig egymás hajcsáraivá aljasítja. A szakszervezeti közvetítéssel kötött, hosszú lejáratú kollektív szerzõdéseket a tõke egyre inkább rövid idõre szóló egyéni megállapodásokkal váltja fel, a holnaptól való örökös rettegéssé csigázva alkalmazottainak kiszolgáltatottságát. Találékonysága a "fortélyos félelem" ébren tartására szinte korlátlan.
5 Miközben "a munkakapcsolatok deregulálása" címen módszeresen felgöngyölítik a munkások szakszervezeti védettségét, az ideológia "egyéni szabadságról", személyes döntési jogról beszél. Az egyén minden, az osztály csak felforgatók koholmánya. A propaganda az egyénre összpontosít, õ a kezdõ- és a végpont a formálódó világrendben. Közösségi élet vagy mûvelõdés helyett szabadidejében a képernyõt bámulja, ami életmóddá rögzülve már önmagában is leszerel. De a lényeg természetesen az, ami a képernyõn megjelenik. Vagy nem jelenik meg. A közügy eltûnik; a magánügy lép elõ közüggyé, a privatizált egyének nyüzsgõ magányában a közönséges válik a közönség szellemi ínyencfalatává. Közszemlére bocsátva folyik a szeretkezés, az állativá csupaszított ösztön a nézettség záloga. Zene címén láncaikról leoldott dühök tombolása, érzelmek helyett õrjöngés. Kihívó ízléstelenség és pornográfia burkolja jótékony méregfelhõkbe a politikát. De azért az erkölcsrõl sincs megfeledkezve. Ha rátermett vagy, boldogulhatsz: tiéd lesz álmaid hölgye vagy hercege, meg minden egyéb, ami fogyasztható; az igazság gyõz, a jó elnyeri jutalmát.6
    A hagyományos fasizmus ideológiájában az állam habzsolja fel az egyént, a neoliberalizmuséban az egyén nyeli el a világot (az atom a kozmoszt - a filozófiában ezt szolipszizmusnak mondják). Államfétis helyett egyénfétis: két ellentétes véglet. Vagy nem is annyira ellentétesek? Mennyivel különb sors istenné lenni a neoliberalizmusban, mint semmivé a fasizmusban? Az egyén társadalmilag így is, úgy is megbénul, bár tehetetlenségét az egyik esetben "szabadságnak", "demokráciának", "a személyiség szuverenitásának" reklámozzák, a másikban "nemzeti szocialista népközösségként" vagy valami ehhez hasonló márkanévvel árulják az ideológiai ócskapiacon. A fasiszták dühödten gyalázzák a demokráciát, a liberalizmust és a "kommunizmust"; a neoliberálisok a diktatúrákat kárhoztatják általában, egy kalap alá véve fasizmust és "kommunizmust", s mint meggyõzõdéses demokraták és antifasiszták, kígyót-békát kiáltanak mindenre, amiben "kommunizmust" szimatolnak. "Antifasizmusuk", amely valójában elvakult kommunista-ellenesség, méhében hordja a fasizmust.
7
    Fasiszták és neoliberálisok ma már nemcsak a kommunizmus gyûlöletében pendülnek egy húron, hanem többnyire abban is, hogy "demokratáknak" mondják magukat. "Demokraták" lettek még a nácik is - "nemzeti demokraták" a "nemzeti szocialistákból" -, noha valamikor majdnem annyira gyûlölték a demokráciát, mint a saját pártjuk nevében szereplõ szocializmust. Vajon mi van a fedõnevek cseréje mögött: a szocializmus tekintélyvesztése? Persze, az is; de a lényeg mélyebben, a világgazdaság szerkezeti változásaiban rejlik.
    A hagyományos fasizmusok pusztító gazdasági és politikai válságokból születtek; a mai kapitalizmusnak, ingatagsága ellenére, még tekintélyes tartalékai vannak egy 1929-es méretû katasztrófa elodázására. A szovjet összeomlás révén hatalmas gyarmatosítható térségek hullottak az ölébe, a nemzetközi erõviszonyok gyökeres megváltozásával pedig csatornák egész sora nyílt meg elõtte, amelyeken társadalmi feszültségeit részben levezetheti. A globalizáció elhalasztja az állótõkék elértéktelenedését - a válságot -, a tõzsdei spekulációk új életre támaszthatják a termelésbõl kiszorult pénztõkéket. Egyelõre a tömegek sem élik át a kétségbeesésnek azt az állapotát, amelyben készek volnának a tõke uralmát megkérdõjelezni. A "fölösleges" munkaerõ egy részét felszívják a szolgáltatások, a munkaszervezési manõverek stb.; a proletarizált többség szervezett ellenállását megnehezíti az atomi szétszóródás, a munkásosztály szerkezeti leépülése. Ez a leépülés a jelenkori gazdasági és politikai folyamatok szerves következménye, amely a nagy társaságok érdekeivel megegyezõen, egyidejûleg morzsolja a munkásság önvédelmi képességeit és részesedését a nemzeti jövedelembõl. A nagy társaságok tehát többnyire akkor járnak jól, ha a gazdasági törvények zavartalanul, külsõ - állami és szakszervezeti - korlátozások nélkül fejthetik ki ösztönös hatásukat: a kizsákmányolás fokozását a termelésben, az erõsek felülkerekedését az üzleti versenyben. Ezért találja ma hasznosabbnak a tõke az elszigetelt magánegyén kultuszát a fasiszta kaszárnyaszellemnél, a "demokrácia" jelszavát a "szocializmusénál", a monopóliumok neoliberális anarchiáját a gazdaság központi szabályozásánál.
8
    A globalizációs és integrációs folyamatok szintén "demokratikus" és "antifasiszta" állásfoglalásokra ösztökélhetik a legnagyobb tõkés ragadozókat. Német nagyiparosok például, a hûbéri kíséretükhöz tartozó jobboldali politikusokkal egyetemben, nem is olyan régen síkra szálltak a neonácik pártjának betiltása mellett. Talán a népfront zászlóvivõi lettek? Nem egészen: harcos kiállásukat részint az olcsó idegen munkaerõ iránti megértésük táplálta, részint pedig az az aggodalom, hogy Hitler mai tisztelõi elriasztják nemzeti hõbörgésükkel a külföldi üzletfeleket. Ilyen megfontolásokból válhat a transznacionális tõke - a fasizmus szülõhelye és zsiványtanyája - a demokrácia védõbástyájává.
    Az egyén autonómiáját és demokratikus jogait hangoztató belpolitikai liberalizmus összhangban van a nemzetközi kereskedelem liberalizálásával, amely kimondja minden cég és minden ország egyenlõ jogait. Kicsik és nagyok testvériesülnek a szabadságnak ebben a paradicsomában, a demokrácia szemhatárig ívelõ szivárványa alatt. Hol itt a fasizmus? Nos, éppen itt ficánkol, szemünk láttára bújik ki a demokratikus tojásból. A kicsiket jogszerûen felfalják a nagyok, a nagyokat a még nagyobbak, a klasszikus minta szerint; és valamennyiük felett ott terpeszkedik a jelenkori imperializmus "ideáltípusaként" az USA, amely a földkerekség pillanatnyilag legerõsebb hadserege révén fasiszta típusú állami terrort gyakorol a nemzetközi színtéren, hogy saját legreakciósabb monopolistái javára csikarja ki a világ újrafelosztását.
9 Ez a kifelé gyakorolt nyílt terror valóságos mannaesõt hullat az amerikai gazdaságra: lendületben tartja a hadiipart és a hozzá csatlakozó ágazatokat, lefékezi a munkanélküliség növekedését, országokat dönt romba, hogy a legagresszívabb monopóliumok részt kapjanak az újjáépítési üzletben; végül pedig, de nem utolsósorban, "megalapozza" a "demokratikus" és "hazafias" demagógiát, amely a kizsákmányolt magánegyéneket a nagy "nemzeti közösség" tagjaivá avatja, és kizsákmányolóik szekerébe fogja. Végeredményben a fasiszta típusú terror rendszeres külsõ alkalmazása teszi lehetõvé az USA kormányzata számára, hogy az ország belsõ gazdasági és társadalmi feszültségeit nyílt terrorista diktatúra rendszeres alkalmazása nélkül, túlnyomóan gazdasági és ideológiai nyomással tompítsa; külsõ agressziói a belsõ stabilitás biztosítékai.
    Egyfajta felemásság vagy fáziseltolódás észlelhetõ tehát az USA-kormányzat nemzetközi és hazai magatartásában: kíméletlen fegyveres erõszak azokkal az idegen országokkal szemben, amelyek nem hajlandók elsõ felszólításra kitûzni a fehér zászlót (Jugoszlávia, Afganisztán, Irak), otthon viszont pillanatnyilag inkább "csak" gazdasági és ideológiai terror (utóbbi a médián és a meggyúrt közvéleményen keresztül); a rendõri és bírói terror egyelõre nem hatja át a társadalmi élet minden pórusát. Fasizmus kifelé, a fasiszta elemek halmozódása odahaza; ez már távolról sem polgári demokrácia, de - hazai viszonylatban - még nem is kibontakozott fasizmus, "csupán" a fasizálódás folyamata, amely lépésrõl lépésre szorítja ki a hátráló, bár idõnként jelentékeny ellenállást tanúsító polgári demokráciát. Ami ezt az ellenállást illeti, nagy kérdés, hogy történelmileg mi lesz a minõsítése: utóvédharc, vagy erõgyûjtés az ellentámadásra?
    Az amerikai gazdaság ma a világ legkorszerûbb vállalataival és leghatalmasabb termelõ kapacitásaival rendelkezik; ennek köszönheti uralkodó pozícióit a világpiacon. De a versenyelõny, mint ismeretes, bonyolult ellentmondásokat hoz magával. A növekvõ kapacitásokkal csökkenõ tendenciájú fizetõképes kereslet áll szemben, és a hiányzó vásárlóerõ pótlása az államra hárul. Bár a világ "egypólusú" lett, a militarizálás továbbra is a tõkés gazdaság mûködõképességének elsõrendû kelléke; az USA gazdasága összeomlana az évrõl évre megdöbbentõbb méretû katonai kiadások nélkül. Persze, a százmilliárdokra rúgó katonai költségvetés akkor igazán gyümölcsözõ, ha a hadsereget fel is használják a gazdaságon kívüli kényszer eszközeként: hódításokra, zsákmányszerzésre, más országok megzsarolására, lakájkormányoknak népük nyakába ültetésére - megannyi nemesebbnél nemesebb szabadságmisszióra, amely magasan tartja a profitrátákat és a tõzsdei árfolyamokat... azaz bocsánat, magasan tartja a demokrácia lobogóját, megvédelmezve a világot a terrorizmustól, az amerikai népet Irak és más szuperhatalmak tömegpusztító fegyvereitõl (még ha nem léteznek is).
    Mindez kétségkívül fejébe veri a megvédelmezett világnak, hogy Amerikával nem tanácsos ujjat húzni. Ami azonban rövidtávon stabilizál, az vélhetõleg destabilizációnak fog bizonyulni a történelemben. Agresszióival az Egyesült Államok, noha ma még engedelmességre szorítja a világ többi részét, végsõ fokon önmagát szigeteli el és tereli csapdába. Nem pusztán politikailag és erkölcsileg: gazdaságilag is. A "keresletpótló" fegyverkezés és háború, ez a fekélyektõl bûzlõ keynesizmus, sokszorta nagyobb terheket ró az államháztartásra, mint az egykori "jóléti" politika. Külkereskedelmi és költségvetési hiánnyal, külsõ erõforrások beszivattyúzásával nem fedezhetõ örökké az átlagában indokolatlanul magas belsõ életszínvonal, nem tartóztatható fel a világpiacon a vetélytársak elõretörése. A dollár hegemóniáját aláássa az euró, az amerikai világuralmi terveket a fokozatosan felzárkózó európai integráció. (De nagyobb távlatokban valószínûleg a történelminek ígérkezõ kínai-indiai közeledés is.) A hadsereg önmagában nem oldja meg a gazdasági ellentmondásokat, bármennyi pénzt költsenek is rá; illetve minél többet költenek rá, annál nagyobb gondokkal terheli a gazdaságot. A termelékenységi forradalom, amelyet a világpiaci verseny egyre inkább felgyorsít, újabb és újabb foglalkoztatási problémákat zúdít a társadalomra, nemzetközi szinten pedig állandóan napirenden tartja a világ újrafelosztását. Lehetetlen, hogy az izzásig hevülõ feszültségek ne érleljenek tömeges elégedetlenséget, lázongást, ellenállást; és éppoly lehetetlen az is, hogy az uralkodó osztály ne folyamodjék nyílt terrorhoz, ha a kormányzás hagyományos formái már hatástalanok. A felemás - kifelé nyíltabb, befelé korlátozottabb - fasizmus nem lehet végleges állapot.
    A tömeges elégedetlenség maga is könnyen ölthet fasiszta ("nemzeti"-populista) formákat. Az "úri" fasizmust kiegészítõ populista demagógia éppen azt a célt szolgálja, hogy a "megvadult" kispolgárság és a vele elkeveredõ öntudatlan vagy gyülevész elemek dühét, részint radikálisan hangzó jelszavakkal, a tõke helyett az "idegenekre", valamiféle - etnikai, politikai vagy egyéb - "másság" kriminalizált megtestesítõire irányítsa. Mussolini nagy találmánya mind a mai napig példakép: a demagógia és a terror párosításával tömegbázist toborozni az ipari és finánctõke számára a tõke kifosztottjaiból.
    A "nemzeti"-populista demagógiának nemcsak a centrumországok alsó osztályaiban van talaja: az Egyesült Államok "külsõ fasizmusa" és a multik nemzetközileg gyakorolt gazdasági diktatúrája világszerte védekezõ reakciókra indítja a globalizációs folyamatok veszteseit. Mozgalmak szervezõdnek a külföldi behatolás ellen, de terjed a szervezetlen, ösztönös - akár csak hangulati - ellenállás is. Mivel a behatolók sértik mûködésükkel a lakosság többségének érdekeit, sokféle társadalmi réteg áll szemben velük barátságtalanul vagy ellenségesen: "nemzeti" közép- és kistulajdonosok, tulajdon nélküliek; és sûrûn elõfordul, hogy a behatolók nagyhatalmi agresszivitására saját "védekezõ" vagy "ellen-fasizmusukkal" válaszolnak az alávetett ország elmaradott társadalmi elemei. Õket is bõszítik a multinacionális tõke gaztettei - de nem azért, mert a tõke gaztettei, hanem mert ez a tõke amerikai, tehát köztudomásúlag zsidó. (A palesztinok ügyét szintén pártfogásába veheti a fasiszta csõcselék - nem azért, mert igaz ügy, amelyet az izraeli héja-kormányzat fasiszta terrorral tapos le, hanem mert a zsidók "köztudomásúlag gazemberek".) A fasiszta szenny hozzácsapódik a haladó mozgalmakhoz (ahogy Magyarországon is észlelhettük a globalizáció-kritikai és háborúellenes tüntetéseken), a haladó mozgalmaknak pedig nincs mindig elég tapasztalatuk ahhoz, hogy az olykor balról is vallott célokat hangoztató, de azokat besározó fasiszta hordákat távol tartsák maguktól. A dolgok kifordulnak önmagukból, értõ kezek kitekerik valódi jelentésüket, mint a csirke nyakát.
    Milyen irányban fejlõdhet a külföldi behatolás célországában tenyészõ "védekezõ" fasizmus?
    Mivel a tömegbázisát alkotó "megvadult" kispolgárság - a hozzáragadt gyülevész proletariátust beleértve - nem független osztály, nem a termelés korszerûsítésére képes önálló gazdasági tényezõ, hanem gazdaságilag és politikailag egyaránt a nagyobb koncentrációjú tõke uszályában sodródik, a ricsajos szólamok mögött nincs saját erõ, és a fasizmusnak ez az osztaga nem lehet más, mint csatlós a komprádor-burzsoázia, közvetve tehát a vezetõ multik szolgálatában. Korbácsot kap a kezébe, amit suhogtathat az engedetlenek és "gyanúsak" fölött, oda is sózhat nekik, ha ebben leli gyönyörûségét, de semmiféle hazafias hetvenkedése nem leplezheti, hogy idegen füttyszóra táncol, és cselédalázattal kell kiérdemelnie az urainak asztaláról lehordott ételmaradékot. A fasizmus tehát ott is a monopoltõke diktatúrája, ahol "saját", "hazai" monopoltõke nincsen. Mozgási szabadsága ebben az esetben annyi, hogy az erõviszonyok eltolódásakor átszegõdik az egyik külországi uraság zsoldjából a másikéba, mindenkori parancsolójának küszöbén lesve, mikor szólítják elõ egy kis utcai balhéra, mikor verheti péppé a cigányt, a zsidót, az arabot, a niggert, a soros bûnbakot.
    De akár "behatoló", akár "védekezõ" formában jelentkezzék is a fasizmus, várható fejlõdése mindig a legszorosabban összefügg a szociáldemokráciáéval. Az utóbbinak a csõdje és a fasiszta elõretörés ugyanannak az éremnek a két oldala. 
  
 

 

 

 

 

 


SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Ingyenebédek és ingyenmilliárdok
    
Kép 

Mostanság a hazai humánetológia klasszikusaként ismert Csányi Vilmos munkásságát tanulmányozom. Egy vele készített interjú során a riporternő megemlítette, hogy a liberalizmus fellegvárának számító Hayek Társaságban azon vitatkozott a nemzetközi pénzpiaci oligarchia egyik magyar ezérképviselőjével, jár-e a mi világunkban „ingyenebéd”? 
Csányi tudományos gondolkodásmódjától eleve idegen az ilyen – mint mondta is, „szűkagyú” – kérdésfeltevés, hiszen ő tudja, genetikusan átöröklött tulajdonság, hogy „az ember abban különbözik az egyéb állatfajoktól, hogy az idegen fajtársakkal is törődik”. Ennek megfelelően pedig számára magától értetődő, hogy „az, hogy nálunk 30 százalékos a szegénység aránya, az a mostani rendszer(ek) bűne.”
Ez eszembe juttatja Tütő Lászlónak az Eszmélet legutóbbi számában közölt, Népszerűtlen „népszerű történelem” című írását, amely jelenetekbe tömörítve így foglalja össze a mostani rendszer(ek) kialakulásának folyamatát:
    „2. jelenet
    Parlamenti politikusok eltulajdonítják a termelők meg nem fizetett munkájából származó köztulajdont.
    3. jelenet
    Parlamenti politikusok bevezetik a termelők alkotmányos fosztogatásának jogállami rendszerét.
    4. jelenet
    Politikusok a lopott pénzből tisztes jövedelmet juttatnak maguknak.
    5. jelenet
    Politikusok a lopott pénzből médikusokat (honi nyelven: gondolatgyógyászokat) alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvonják a meglopottak figyelmét a fosztogatás jogállami rendszeréről.
    6. jelenet
    Politikusok a lopott pénzből fegyvereseket alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvegyék a meglopottak kedvét a fosztogatás jogállami rendszerének alkotmányellenes bírálatától.
    7. jelenet
    Politikusok nemzetközi katonai szervezetbe léptetik be az országot, hogy a meglopottakkal szemben külföldi védelmet is biztosítsanak maguknak.
    8. jelenet
    Politikusok önkéntes társadalmi (civil társadalmi) segítőket keresnek, akik elterelik a figyelmet a fosztogatás jogállami rendszeréről” – stb.
    Tütő nagyon keményen fogalmaz, „lopásról”, „fosztogatásról” beszél. Én itt – mondanivalómhoz igazodva – sokkal finomabb kifejezéssel élnék. Mindaz, ami történt, csupán annyi, hogy némelyek a jogi viszonyokat úgy alakították, hogy ellenszolgáltatás nélkül, azaz ingyenesen milliárdokat kaphassanak a nemzeti vagyonból. Nem lopás az, ha valaki véletlenül épp ott van, ahol elmondják neki, hogy valahol ingyen ebédet vagy a közvagyonból ingyen milliárdokat osztogatnak. S ahogyan az ingyen kapott ebédjéből is bárki juttathat másoknak egy-egy falatot, az ingyen milliárdokat is megoszthatja a média gondolatgyógyászaival vagy bizonyos fegyveresekkel. Fajtársaink, emberek azok is, és ugyan kinek lehetne beleszólása abba, ha valaki a genetikusan vele született törődési hajlamait nem másokkal, hanem épp velük szereti kiélni.
    Igaz, hol vagyunk még attól, hogy ez a rendszer tökéletes legyen. Rengeteg reformra lenne szükségünk, és ezek bevezetése – a médikusok és az önkéntes társadalmi segítők áldásos tevékenységének ellenére – egyre oktalan ellenállásba ütközik. Csak ezért tartunk ott, ahol tartunk.
    Ingyenmilliárdokra már futja, de ingyenebédre még nem.


 

A gyújtogatók ellen

Szerda 2008. november 5. , írta Tamás Gáspár Miklós

Lángolnak a magyarországi romák házai, rasszista rohamosztagosok vonulnak át a cigány alvég sikátorain, támadják a szlovákiai magyarok alkotmányos jogait, szélsőjobboldali magyar futballhuligánok provokálnak Szlovákiában irredenta jelképekkel, brutálisan ütlegeli őket a sovén szlovák rendőrség, szlovák zászlót égetnek nyilasok Budapesten, a magyarországi szlovák kisebbséget fenyegetik számos községben, egyetért a magyarellenes rendőri túlkapásokkal a Szlovák Köztársaság elnöke, letagadja a magyarországi szlovákok jogainak megsértését a Magyar Köztársaság elnöke, a magyarokat gyalázzák a szlovák kormánypártok, cigányellenes uszításban, antiszemitizmusban kéjeleg a magyar országos médiák egy része, tombol a rasszizmus és a sovinizmus nálunk és szomszédságunkban.

 

Kép Nem tudjuk pontosan, hogy kik követték el a legutóbbi cigányellenes merényleteket, de tudjuk, hogy kik teremtik meg a hozzájuk szükséges hangulatot, és tudjuk, hogy a cigányság űzött vad a saját hazájában, tudjuk, hogy a romák súlyosan fenyegetett helyzetben vannak. Más kisebbségek helyzete is aggasztó, de a romáké a legrémületesebb. A magyar állam, a polgári demokratikus rendszer, a polgári demokratikus nyilvánosság tehetetlen és megosztott. A gazdasági válság súlya alatt görbedő ország nem a hatalmasok ellen fordul, hanem a legszegényebbek, a leginkább kiszolgáltatottak ellen. A rettegő közvélemény megtanulta elviselni, banalizálni, trivializálni a legegyértelműbb fasiszta provokációkat, a neonáci terrorizmus nyílt megjelenése semmilyen érdemleges visszhangot nem váltott ki. A polgári baloldal sopánkodik, a polgári jobboldal (jobb esetben) súlyosan hallgat. A szociális rendszer maradékai elleni összpárti támadás a cigányellenes kilengéseket igazolja sunyi, közvetett módon. (Mert hiszen a propaganda a szegénykérdésből cigánykérdést csinál, s így veszi elejét a társadalmi szolidaritásnak.)

ELÉG VOLT EBBŐL!

Politikai küzdelmet hirdetünk a nyilasság ellen, „a polgári közép” kétszínűsége és gyávasága ellen, és kijelentjük, hogy támadott és fenyegetett kisebbségi honfitársaink mellett állunk. Cigányok, szlovákok, zsidók, melegek mellett Magyarországon, magyarok, romák, melegek mellett Szlovákiában, a szegények, a munkanélküliek, a nyomorúságos segélyeken tengődők, a betegek, az öregek, a koplaló gyerekek, az éhbérért dolgozók, a kényszerprostituáltak, a bevándorlók, a vendégmunkások, a foglyok, a kiutasítottak, a kitoloncoltak, a megalázottak mellett mindenütt!

Elég volt abból, hogy az áldozat legyen a bűnbak. Ez az erkölcsi fertő, nem a szerencsétlenek szánalmas túlélési kísérletei.

Tudtuk, hogy EZEK előbb-utóbb ölni fognak. Már elkezdték.

Riadó!