Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Iránban vége az iszlám reformmozgalomnak

Vallási kötelezettség volt az Ahmadinezsád érdekében történő csalás

Valóban újraválasztották Mahmúd Ahmadinezsádot elnöküknek az irániak? - teszi fel a kérdést Christiane Hoffmann, a Frankfurter Allgemeine Zeitung publicistája, aki a politikust aprótermetű, széldzsekis Holokauszt-tagadó provokatőrnek bélyegzi. Ráadásul majdnem kétharmados többséggel, már az első fordulóban. A szerző szerint felmerül a kérdés, vajon tényleg csak a városlakók egy kisebbségének jelentett-e reményt a kihívó, Mir-Husszein Muszavi. Akit Teherán utcáin hősként és üdvözítőként ünnepelt a változást követelő tömeg. És akit a nyugati tudósítások mint reménytkeltő, reformokat és nyitást ígérő jelöltként festettek le.

A politikus híveivel együtt biztos abban, hogy Ahmadinezsád csalt. Már a pénteki választás előtt figyelmeztettek a várható csalásra, a paramilitáris forradalmi gárdisták és a baszidzsik beavatkozására. Még a belügyminisztériumból is kaptak figyelmeztetést, hogy nagyszabású csalás készül. Egy Ghom városbeli ajatollah vallási kötelezettségnek titulálta az Ahmadinezsád érdekében történő csalást. Minderre az iráni választási rendszer bőséges lehetőséget biztosít. Mint a frankfurti lap szerzője megjegyzi, már négy éve is a gyanú árnyéka vetült arra, ahogy Ahmadinezsád a voksolás második fordulójába jutott.

Az idei választási kampány egy mélyen megosztott országról tanúskodik. Egy modern, városi lakosságról, amely szabadságot és demokratikus jogokat követel. Sokan közülük szekuláris politikai rendszert követelnek. A másik oldalon pedig ott állnak az egyszerű, vallásos emberek, akik számára a jelek szerint továbbra is hihető az igazságosság ígérete.

A publicista szerint Muszavi alulmaradása az iráni iszlám reformmozgalom végérvényes vereségét jelentheti. Sokan feladhatják a reményt, hogy az iszlám rendszer egyáltalán megreformálható. Minden bizonnyal átvertnek érzik magukat. Okkal-joggal lehet rettegni attól, hogy bosszúhadjárat indul azok ellen, akik az elnök ellen szólaltak fel. Ahmadinezsád ugyanis többek között megerősítette a sajtó-, és a művészeti cenzúrát; a vallási kesebbségeket, mint például a bahaiokat szisztematikusan üldözni kezdte.

Muszavinak, a kihívónak köszönhető a magas részvételi arány a választásokon - szögezi le a szerző. Az Iszlám Köztársaságban a voksolási hajlandóság a politikai rendszer elfogadásának fokmérője. Amennyiben alacsony, akkor a hatalmat gyakorlók úgy hiszik, hogy ki vannak téve a nyugati bírálatoknak: a rezsimkritikus irániak bojkottálják a szavazást. Így volt ez négy éve, amikor korábban soha nem tapasztalt kevesen járultak az urnákhoz. Muszavi ezért kapta azt a lehetőséget, hogy mobilizálja azokat is, akik akkor otthon maradtak: szokatlanul élesen támadhatta Ahmadinezsádot, a sajtószabadságról és a nők jogairól beszélhetett, sőt, feleségével együtt kampányolhatott, ami a konzervatív-iszlám beidegződések szerint kész botrány.

 

 

Egy neonáci a lengyel állami televízió élén

 
Le Figaro

Élve a politikai zűrzavar adta lehetőségekkel, Piotr Farfal, egy korábbi szélsőjobboldali aktivista már hat hónapja irányítja a lengyel állami televízió két csatornáját és egy regionális hálózatát.

Amióta télen kinevezték a TVP közszolgálati televízióhoz, Piotre Farfal arról álmodik, hogy azt neonáci erősséggé változtassa. A képzettségére nézve jogász, egyébként pedig volt bőrfejű férfi hosszú időn át a horogkereszt bűvöletében élő ultranacionalista csoportokban tevékenykedett azelőtt, hogy a Nagy Lengyelország Fiataljai nevű szervezet újságának főszerkesztőjévé vált volna. Az ifjúsági mozgalom a szélsőjobboldali Lengyel családok ligájához kapcsolódik, ennek keretében tűnt fel antiszemita kirohanásaival Piotr Farfal.

2006-ban a Kaczynski-testvérek Jog és Igazság pártjának (PIS) az Önvédelem populistáival és a szélsőjobbal kötött koalíciója révén Farfal tagja lett a közszolgálati televízió felügyelő bizottságának. A 2007 októberi előrehozott választásokon a PIS ellenzékbe került, két szövetségese pedig be sem jutott a parlamentbe, de Farfal pályáját ez nem törte meg. Mi több, a lengyel tévé héttagú felügyelő bizottságának  négy tagja megállapodott abban, hogy leváltják a TVP volt elnökét, a Kaczynski-testvérek emberét, és helyébe Farfalt nevezik ki. Azóta a volt neonáci egymás után nevezi ki embereit. Hat szélsőjobboldali elvbarátja máris különböző kulcspozíciókba került.

A TVP egy kis médiabirodalom: két országos adó plusz 12 regionális állomás. Áprilisban a lengyel értelmiség több jeles képviselője, köztük Marek Edelman, a varsói gettó felkelésének hőse és Andrzej Wajda filmrendező nyílt levélben emelték fel szavukat az ellen, hogy a TVP élén „egy olyan volt fasiszta állhat, aki nyilvánosan fajgyűlölő, antiszemita kijelentéseket tett, felmagasztalta a nácizmust és soha nem vonta vissza ebbeli nyilatkozatait". Ugyanebből az okból az Arte francia-német kulturális adó felfüggesztette koprodukciós terveit a TVP-vel.

Donald Tusk, a két éve kormányon lévő liberális miniszterelnök jogi akadályokba ütközik, amikor le akarja váltani Farfalt. Tavaly augusztusban sikerült olyan törvényt elfogadtatnia, amely lehetővé tette volna az ellenőrzés visszaszerzését a közszolgálati televízió fölött és a szélsőséges elemek eltávolítását. Lech Kaczynski elnök vétója megakadályozta ezt. Ezen csak háromötödös többséggel, vagyis az ellenzék egy részének támogatásával léphetne túl a miniszterelnök.

Piotr Farfal és elvbarátai így helyükön maradtak. Az európai választások közeledtével a TVP csúcsidőben egy igencsak megértő hangú interjút sugárzott az ír Declan Ganley-vel, a hírhedten Európa-ellenes Libertas párt alapítójával. Ugyanakkor Farfal elutasította a részvételt egy belorusz nyelvű televízió létrehozásában, arra hivatkozva, hogy nem adhat pénzt egy olyan adónak, amely „nem lengyel nyelvű és nem is a lengyeleknek szólna". A mégis működő Belsat naponta hat órán át ad, és éltető oxigént jelent a belorusz lakosság nagyobbik része számára, amely odahaza csak a Lukasenko diktatorikus rendszere által ellenőrzött tévéadásokat láthatja. Hasonlóképpen, a TVP nemrég elutasította, hogy a CBS-sel együtt finanszirozzon egy filmet Irina Sendlerről, arról a lengyel „igazról", aki a II. Világháború idején 2500 zsidót mentett ki a varsói gettóból. A hivatalos indok az volt, hogy a film büdzséje „messze meghaladja a TVP anyagi lehetőségeit".

 

A ravasz szocialista nagyhatalom

 
A brazil csoda titka

A szocialista Luiz Inácio Lula da Silva 2002-es elnökké választásakor sokan tartottak tőle, hogy Brazília Venezuela példáját követve baloldali fordulatot vesz. Lula azonban radikális baloldali szakszervezeti vezetőből pragmatikus és mérsékelt szociáldemokrata elnökké szelídült. Továbbra is küzd a szegénység felszámolásáért, de szakított az ortodox kommunista tanokkal, sőt, paradox módon kifejezetten reformpártivá vált és támogatja a nemzetközi együttműködést. Kiáll a demokratikus intézmények mellett, és nem osztozik a populista latin-amerikai rezsimek paranoiás amerikaellenességében. Brazília a rivális hatalmak közötti kényes egyensúly fenntartásával mára nagyhatalommá vált - írja Mac Margolis, a Newsweek latin-amerikai tudósítója.

A leginkább csak Lula becenevén emlegetett Luiz Inácio Lula da Silva már 1989-ben indult az elnökválasztáson, ám akkor még alulmaradt a jobboldali Fernando Collor de Mellóval szemben. A gyári munkásból lett politikus a kampányában akkor azt ígérte, hogy új fogja kormányozni Brazíliát, hogy azzal „felháborítom a jobboldalt, és ámulatba ejtem a baloldalt".

2002-ben viszont már ő győzött. Sokan attól tartottak, hogy a mindössze négy osztályt végzett, szakszervezeti múltú baloldali elnök a populista latin-amerikai országok - Kuba, Venezuela és Argentína - példáját fogja követni. Nem így történt: Lula nem a bolivári forradalmi hagyományt kívánta folytatni, hanem - jobboldali elődeihez hasonlóan - igyekezett az országot minél inkább bekapcsolni a nemzetközi kereskedelembe.

Bár retorikájában megmaradt a régi radikális baloldali jelszavaknál, intézkedései egyáltalán nem hasonlítanak a chávezi populizmusra. Szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy Lula lelkesen támogatta a venezuelai elnök a Banco del Sur regionális bank létrehozására és a brazil-venezuelai olajfinomító építésére vonatkozó terveit, de pénzt nem adott, így a két grandiózus kezdeményezés nem valósult meg. Kormányzásának első éveit értékelve Jorge Castanede volt mexikói külügyminiszter azt írta a brazil elnökről, hogy épp az ellenkezőjét tette, mint amit 1989-ben ígért: ámulatba ejtette az őt korábban veszélyesnek ítélő jobboldalt, és piacbarát politikájával felháborította baloldali támogatóit.

Margolis felidézi a G20-ak londoni csúcstalálkozóját, ahol Lulát valóságos sztárként rajongták körül az európai és az amerikai politikusok. Barack Obama, Gordon Brown és Nicolas Sarkozy egyaránt elismerőleg nyilatkozott a brazil elnökről, aki viccesen megjegyezte, hogy mókásnak tartja, hogy néhány évtizede még szakszervezeti vezetőként a kapitalizmus ellen tiltakozott, most pedig bankárokkal tárgyal, és a nyugati kapitalista államok vezetői próbálják rávenni, hogy segítsen a Nemzetközi Valutaalap feltőkésítésében. A korábban az államcsőd réme által fenyegetett Brazília ugyanis az elmúlt években jelentős tartalékokat halmozott fel és a pénzügyi stabilitás bezzegországgá vált, miközben a fél világ eladósodott.

A siker mindenekelőtt annak köszönhető, hogy Lula folytatta az elődei, mindenekelőtt a Cardoso elnök által megkezdett piaci reformokat, miközben a szociális intézményrendszer megerősítésével enyhítette a szegénységet (és nem mellesleg kifogta a szelet a tőle balra álló radikálisok vitorlájából). A diplomáciai testületek létszámát és költségvetését jelentősen megemelte, hogy az ország gazdasági érdekeit jobban tudja érvényesíteni. A nemzetközi porondon Lula sikeresen lépett föl a kereskedelmi kvóták illetve az amerikai és európai agrártámogatások csökkentése érdekében, elősegítve ezzel a brazil export erősödését.

A gazdaságpolitika mellett Lula pragmatista geopolitikájának is fontos szerepe volt Brazília regionális nagyhatalommá válásában. A populista latin-amerikai baloldallal nem fűzte ugyan szorosra az ország kapcsolatát, de azért a jó viszony látszatának fenntartására ügyelt. Ám miközben többször óvatosan méltatta például Hugo Chávez venezuelai elnököt, „globális partnerként" kezelte az Egyesült Államokat is. Azt azonban igyekezett elkerülni, hogy Brazília az Egyesült Államok dél-amerikai hídfőállásává váljon, ezért stratégiai szövetséget kötött Kínával, Indiával és Oroszországgal (BRIC). A szövetség részeként pedig hatékonyan tud Amerikával versenyre kelni a térség feletti befolyás megszerzéséért. Sőt, Brazília nem csak Latin-Amerikában szerzett egyre nagyobb gazdasági befolyást és vált ezzel az Egyesült Államok riválisává, de ringbe szállt Afrikáért is: Lula a déli féltekét tömörítő partnerségi együttműködés keretében több tucat nagykövetséget nyitott afrikai országokban és jelentősen növelte az afrikai külkereskedelem volumenét.

Mivel Brazíliának nincs ellensége, az ország nagyon keveset költ katonai kiadásokra: Kína a nemzeti össztermék 6 százalékát, Oroszország pedig közel 3 százalékot fordít a hadseregre, Brazília viszont mindössze 1,5 százalékot. Lula világossá tette, hogy folytatja elődjei politikáját, és nem katonai erejével szeretné kivívni a nagyhatalmi státuszt, hanem diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatai segítségével. Arra azonban ügyel, hogy nehogy az elszigetelődés vádja érhesse az országot: Brazília továbbra is rendszeresen katonákkal segíti az ENSZ békefenntartó misszióit. A geopolitika stratégia is bevált: Brazília még a kilencvenes években képviseletet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és azóta egyre fontosabb szereplője a nemzetközi szervezeteknek és politikának.

A Lula által folytatott több kulacsos politika kétségtelenül komoly kockázatokkal jár - ismeri el Margolis. Nem lehet biztosra venni, hogy Brazíliának a jövőben is sikerül a különböző érdekcsoportok közötti kényes egyensúly fenntartására. Egyelőre azonban bevált a radikális baloldaliból mérsékelt szociáldemokratává szelídült elnök stratégiája.

 

 

 

 

XVI. Benedek közel-keleti útjának mérlege

 
Megbékélés - vallási alapon
Le Monde

Három érzékeny úti cél, négy súlyos téma. Egy hét alatt és csaknem harminc - Jordániában, Izraelben és a megszállt palesztin területeken elmondott - beszéd alkalmával XVI. Benedeknek legalább hét alkalma volt arra, hogy hibázzon. Ettől messze vagyunk. A katolikus egyháző összességében megértette a térség geopolitikai vonatkozásait akkor is, ha pénteken befejeződött utazásán nem kerülhette el az összes előre látható zátonyt egy olyan közegben, amelyben a vallás és a politika összekapcsolódik - vonta meg a pápai utazás mérlegét a Le Monde hasábjain Stéphanie Le Bars, a lap elemzője.

Anélkül, hogy lazított volna merevségén és eltért volna teológiai megközelítésétől, a pápa politikáról beszélt és a vallások és a kultúrák közötti párbeszéd híveként lépett fel.

Az egyházfő sorrendben tizenkettedik külföldi útjának programja ambiciózus volt, a közege viszont kedvezőtlen. XVI. Benedektől azt várták, hogy előmozdítja a vallásközi párbeszédet a muzulmánokkal, majd a zsidókkal; hogy elősegíti a békét Izrael és a palesztin területek között és egy palesztin állam létrehozását szorgalmazza; s hogy javítja a térségben élő keresztények helyzetét.

Az iszlám-keresztény párbeszéd növekvő fontosságú témájává vált XVI. Benedek pápaságának az egyházfő 2006-ban elhangzott regensburgi beszéde óta, amelyet a muzulmánok az iszlám bírálataként értelmeztek: a jordániai szakasz és a jeruzsálemi látogatás középpontjában ez a dialógus állt. Egyes muzulmán vezetők arra irányuló törekvései ellenére, hogy a pápa látogatását politikai céljaikra sajátítsák ki, ezen a téren fontos lépések történtek. A Szikladómban tett látogatás a jeruzsálemi Templom hegyen önmagában is jelentős záloga a muzulmán elit egy része és a Vatikán közötti bizalomnak.

Kevésbé pozitív a mérleg a zsidó-keresztény kapcsolatok és a pápáról az izraeli társadalomban élő kép tekintetében. Azt várták tőle, hogy lezárja a zsidó világgal a feszültség időszakát, amely Richard Williamson holokauszt-tagadó püspök kiközösítésének a pápa által történt feloldása váltott ki, de izraeli megítélés szerint elszalasztotta az alkalmat. Egyes izraeli rabbik szerint a Jad Vasem emlékhelyen elmondott beszéde túl általános volt, nem hangsúlyozta eléggé az egyház szerepét az antiszemitizmus vonatkozásában.

Ez a nézeteltérés nem teszi kétségessé a zsidók és keresztények között már kialakult kapcsolatokat, de a pápa jóakaratát hangsúlyozó nyilatkozatok nem lesznek elegendők ahhoz, hogy, mint azt XVI. Benedek remélte az utazás elején, „eltávolítsák az útból a keresztények és a zsidók megbékélésének akadályait".

A vallások két- és többoldalú párbeszédére még távolról sem érett meg az idő, annak ellenére, hogy az egyházi vezetők nagyjából egyetértenek szükségességében. Az a kép, amelyen a pápa Názáretben egy rabbi és egy drúz méltóság kezét fogja, az utazás egyik jelképes jelenete. Alapjában véve a pápa inkább a három vallás „közös értékeire" kívánta a helyezni a hangsúlyt, mint a közöttük meglévő különbségekre. Még ha nem is kezd teológiai párbeszédet, ez már lényeges változás XVI. Benedek részéről, aki pápaságának kezdetén még sürgős feladatának tekintette a vallások közötti párbeszéddel foglalkozó részleg megszüntetését - hogy aztán a regensburgi beszéd után visszaállítsa. Mindazonáltal a helyszínen meglévő feszültségek és bizalmatlanság fényében a békés és tartós együttélés realitása kétesnek tűnik.

Az általában oly kevéssé politikus pápa az izraeli-palesztin témakörben okozott igazi meglepetést.

Az alig négy hónappal a Gáza elleni izraeli támadás és csak néhány héttel egy inkább héja mint galamb izraeli kormány hivatalba lépése utáni időszakra időzített utazás aláaknázott terepen zajlott. A palesztinok attól tartottak, hogy a látogatás az izraeli politika szentesítését jelentheti. A Vatikán szóvivője szerint a pápa „tudatában volt" ezeknek a nehézségeknek, és el kell ismerni, hogy valóban nem következett be ilyesmi.

Gondosan ügyelve arra, hogy álláspontja „kiegyensúlyozott" legyen, XVI. Benedek beszélt „Izrael biztonságáról" és elítélte a „terrorizmust", ugyanakkor erős jeleit adta annak, hogy támogatja és megérti a palesztinokat: kitartóan kifejezésre juttatta egy palesztin állam létrehozására irányuló óhaját . Eltekintve a tüskés kérdést jelentő Jeruzsálemtől, amelyet „a béke városának, a zsidók, a keresztények és a muzulmánok lelki otthonának" nevezett, és attól, hogy kerülte az izraeli „megszállás" kifejezést, amit a palesztinok fel is róttak, a pápa szinte egyetlen olyan kérdést sem hagyott ki, amelynek említését ciszjordániai vendéglátói elvárták tőle.

Olyan diplomataként, aki tiszteletben tartja az ENSZ határozatait, megemlítette - néha erőteljesen - a gázai helyzetet, a válaszfal által okozott nehézségeket, a menekültek helyzetét, a szent helyek megközelítésének kérdését, a politikai foglyokat. „A falakat le lehet dönteni" . nyilatkoztatta ki néhány hónappal a berlini fal ledöntésének 20-ik évfordulója előtt Betlehemben a német pápa, akit meglepetésként hatott az Izrael által épített létesítmény megismerése. Még ha a pápa szavának nincs is olyan súlya, mint Barack Obama nyilatkozatainak, ez a remény útja kulcsmondatainak egyike marad.

Azzel szemben a pápa és a keleti keresztények közötti találkozás az utazás egyik gyenge pontja volt. Az utóbbiak jelenléte az Ammanban, Jeruzsálemben vagy Názáretben bemutatott különböző pápai miséken eltörpült a külföldi turisták ezreinek tömegéhez képest. A pápa felszólítása, hogy legyenek a béke előmozdítói és „hídépítők", nem tűnhetett igazán időszerűnek egy olyan közegben, amelyet számuk folyamatos fogyatkozása és a közösségek közötti feszültség jellemez.

 

A hitelek bedőlése a szegregációt erősítheti

 
The New York Times

Az Egyesült Államokban egyre többen nem tudják fizetni a lakáshitel törlesztőrészletét. Statisztikák szerint leginkább a feketéket és a spanyol ajkúakat fenyegeti a hitel bedőlése és a házuk elárverezése - áll a New York-i napilapban. Az elmúlt években a bankokat kötelezték rá, hogy az esélyegyenlőség nevében a kisebbségek által kedvelt kevésbé jómódú részekben is folyósítsanak jelzáloghiteleket, amelyek bedőlésével erősödhet a szegregáció.

A fizetésképtelen hitelesektől visszavett és árverésre bocsátott ingatlanokról készült statisztikából kiderül, hogy a fekete és a spanyol ajkú kisebbségek körében háromszor olyan magas a hitelbedőlések aránya, mint a fehérek között. A magyarázat egyszerű: a válság miatt leginkább érintett térségekben a feketék és a spanyol ajkúak vannak többségben - írja a The New York Times.

Különösen a fekete középosztály tagjai körében magas a fizetésképtelenné vált hitelesek aránya. New Yorkban például a tehetősebb, évi legalább 68 000 dollárt kereső fekete családok körében ötször annyian vettek fel az elmúlt években változó kamatozású jelzáloghitelt, mint a hasonló anyagi helyzetben lévő fehér családok.

Különösen azóta kezdtek a kisebbségek eladósodni, hogy a bankok a szegényebb térségekben is elkezdtek kis önrésszel lakáshiteleket folyósítani, miután a bíróság precedensértékű ítéletekben bankokat maraszt el a szegényebb negyedekből benyújtott hitelkérelmek visszautasításáért. Sokan a könnyű hitel miatt döntöttek úgy, hogy saját ingatlant vásárolnak. A hitelek bedőlése miatt a New York-i Queens egyes utcái jóformán teljesen kihaltak, és minden ötödik ház árverésre vár.

A sok fizetésképtelen hites és árverések miatt a kisebbségek által kedvelt részeken jóval nagyobb volt az ingatlanárak zuhanása, mint azokban a fehérek által lakott negyedekben, ahol kevesebb hitel dőlt be. Így még azok a feketék és spanyol ajkúak is sokat vesztenek, akiknek nincs hitele, hiszen ingatlanjuk kevesebbet ér. A fizetni nem tudók pedig kénytelenek rosszabb környékre költözni, ami növeli a szegregációt. Félő, hogy az esélyegyenlőség nevében a rosszabb környékeken élőknek az elmúlt években folyósított hitelek visszafelé sülhetnek el, és a gazdasági válság hatására tovább mélyülhet a fehérek és a kisebbségek közötti társadalmi különbség.

 

A terrorizmus túllép a nemzetállamon

 
Modern törzsi biztonságpolitikai stratégiák

A politikai csoportok legfontosabb célja évszázadokon át az állam feletti hatalom megszerzése volt. A modern radikális vallási fundamentalista szervezetek és a terrorista csoportok azonban gyakran nem államok létrehozására vagy az államhatalom megszerzésére törekszenek. A modern technika lehetőségeit kihasználó decentralizált hálózatok ellen saját fegyverüket kell bevetni - írja Jakub Grygiel, a John Hopkins Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora a Policy Review-ban.

Az elmúlt évszázadok történelmét az állam fölötti hatalom megszerzéséért folytatott küzdelem határozta meg - kezdi elemzését Grygiel. A 19. században a birodalmak felbomlásához és a fejedelemségek egyesítéséhez vezető nemzetállami törekvések, a hatvanas évek dekolonizációs folyamatai és a kilencvenes években újjáéledő függetlenségi mozgalmak középpontjában egyaránt az önálló, szuverán állam megteremtése állt. „A különböző mozgalmak az eszközök széles skáláját alkalmazták a terrorizmustól a gerillaháborún át a politikai nyomásgyakorlásig és a választási kampányig, de egyaránt az önálló állam létrehozása volt a céljuk. Az elmúlt másfél évszázad során a politikai befolyás és a biztonság legfőbb garanciája az állam volt - ezt az európai zsidóság sorsa bizonyítja leginkább. „Csak a modern nemzetállam biztosíthatta egy csoport biztonságát garantáló gazdasági és politikai eszközöket. A 17. század végére az állam vált a túlélés garanciájává. A központi hatalom, az adószedés illetve a természeti erőforrások feletti rendelkezés joga és képessége vált a függetlenség és a biztonság feltételévé." A függetlenséget csak erős és központilag irányított hadsereggel lehetett biztosítani, amely hatékony államapparátust igényelt. Azok a népek, etnikumok és csoportok, amelyek nem tudtak önálló államot létrehozni, beolvadásra vagy üldöztetésre voltak kárhoztatva.

Természetesen vannak kivételek - ismeri el Grygiel. A csecsen szakadárok, a koszovói szeparatisták, a dél-amerikai szélsőbalos csoportok, a Sri Lanka-i tamil tigrisek továbbra is szuverén állam létrehozását tekintik legfontosabb céljuknak. A modern államok számára azonban sokkal nagyobb kihívást jelentenek a terrorista hálózatok, amelyek nem fogalmaznak meg ilyen célokat. Az al-Kaida és Hezbollah nem az önálló nemzetállam kikiáltásért harcol.

A nem az állam feletti szervezetek létrejöttét a modern technika teszi lehetővé. A rádió, a televízió, a mobiltelefon majd végül az internet megjelenésével lehetővé vált a gyors és hatékony, a hatóságok által csak alig vagy egyáltalán nem ellenőrizhető kommunikáció. Az internet a világ legdemokratikusabb médiuma: az emberi jogi aktivisták mellett a terrorista szervezetek is kiaknázhatják a világháló nyújtotta lehetőségeket. És ki is használják: az iszlám fundamentalisták a Facebook közösségi oldalon toboroznak merénylőket, tagjaik e-mailen, internetes fórumokban és chatszobákban tartják a kapcsolatot. Az al-Kaida az Egyesült Államokban is gyűjthet adományokat. A decentralizált világháló lehetővé teszi, hogy a világ távoli pontjaira is elérjen a radikálisok üzenete, és szimpatizánsaik távoli kontinensekről is felvehetik a kapcsolatot a szélsőséges szervezetekkel. A titkosszolgálatok és a kormányok gyakorlatilag tehetetlenek: sem ellenőrizni, sem pedig betiltani nem tudják a radikális csoportok internetes tevékenységét. Sőt, még az sem jelent különösebb problémát a szélsőségeseknek, ha egy-egy terrorista sejtet lefülelnek: a decentralizált hálózat tovább működik, és gyorsan új tagokkal pótolja a lekapcsoltakat.

A kommunikációs csatornák elérhetősége azonban keveset érne, ha a terroristák, milíciák és a hétköznapi bűnszervezetek nem tudnának fegyverekhez jutni. Az elmúlt évtizedekben a határok fölötti ellenőrzés fellazulásával és a globális kereskedelem volumenének ugrásszerű növekedésével a fegyverkereskedelem is jelentősen nőtt. Még a hidegháború idején is leginkább csak államok rendelkeztek modern fegyverekkel, ma viszont a nemzetközi terrorszervezetektől kezdve az Irakba zsoldosokat küldő biztonsági cégeken át a maffiáiig bárki könnyen hozzájuthat a legkorszerűbb fegyverekhez.

Az állam fölötti halatom megszerzésére nem törekvő csoportok óriási stratégiai előnnyel rendelkeznek - írja Grygiel. A központi irányítás nélkül működő szervezetek - ellentétben a modern államokkal - nagyon nehezen béníthatók meg. Részben ez magyarázza, hogy a terroristák általában nem is akarnak hatalomra kerülni. Hasszán Naszrallah, a libanoni Hezbollah vezetője ezért nyilatkozott tavaly májusban úgy, hogy nem akar politikai hatalommá válni. Ha ugyanis a terrorszervezet politikai tényezővé lesz, akkor hierarchikus felépítést kell kialakítania, amely miatt viszont ugyanolyan sebezhetővé válna, mint ellenségei.

A terroristáknak ideológiai szempontból is jó oka van az államhatalom kerülésére. A radikális és fundamentalista eszméket ugyanis aligha lehet hagyományos politikai módon érvényre juttatni. Egy nemzet fölötti uralom minden esetben kompromisszumokat kíván. A vallási fundamentalisták azonban éppen az ilyen engedményeket és kompromisszumokat utasítják el. „Az állam létrehozása gyengítené őket, hiszen felhígulna ideológiájuk és sérülékenyebbé válnának. Az állam nélküliség nagyobb hatalmat biztosít számukra."

Hogyan válaszolhat az állam az új kihívásokra? - teszi fel a kérdést Grygiel. A nemzetállamok és az állami szuverenitás korában a biztonságpolitikai fenyegetés szimmetrikus volt: államok álltak államokkal szemben. A hagyományos geopolitikai és hadászati taktikát azonban nem hatékonyak a decentralizált terrorszervezetek elleni harcban. A fegyverek, mindenekelőtt a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása mellett elengedhetetlen, hogy az új kihívásokra új válaszokat találjunk.

Grygiel szerint a legjobb megoldás az lenne, ha saját fegyverüket fordítanánk az állami hatalomra nem törekvő szervezetek ellen. A közfeladatok decentralizációjával csökkenne az államok sérülékenysége és kitettsége. A központosítás csökkentése megnehezítené az államot megbénítani akaró csoportok dolgát, és krízis esetén gyorsítaná a döntéshozást. A terroristák elleni harcot leghatékonyabban a helyi irányítású kis elhárító alakulatok vívhatják meg. Fontos lenne a központosított energiahálózatok decentralizációja is, hogy terrortámadás esetén se bénuljon meg az ország. „Röviden tehát arról van szó, hogy a főváros nélküli állam sokkal ellenállóbb lehet, mint egy olyan ország, ahol mindent egy központból irányítanak."

A decentralizációnak természetesen vannak kockázatai is - ismeri el Grygiel. Ha a helyi szervezetek és testületek önállósága és hatalma nő, akkor előfordulhat, hogy megpróbálnak szembeszállni a központi hatalommal. Ez különösen az atomfegyverekkel rendelkező országok esetében aggasztó lehetőség. Ezért az állam stabilitásának megőrzése érdekében fontos marad a decentralizáció és a központi hatalom közötti egyensúly megőrzése is.

 

Ötmilliárd euróhoz juthat a szélsőjobboldal az EP-választások után

 
The Telegraph

A londoni konzervatív napilap szerint komoly esély van rá, hogy a június elején esedékes EP-választásokon a szélsőjobboldali pártok elég mandátumot szereznek ahhoz, hogy a radikális Brit Nemzeti Párt vezetésével önálló frakciót alakítsanak az Európai Parlamentben. Ha sikerül, évi egymilliárd eurós támogatáshoz juthatnak.

A Európai Parlamenti frakció felállításához legalább 25, hét különböző országban megválasztott képviselőre van szükség. Az elmúlt években az idegenellenes nézeteiről elhíresült radikális Brit Nemzeti Párt vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy az EU tagállamaiban megerősödjenek a frakció létrehozásában szóba jövő szélsőséges pártok. Simon Darby, a párt alelnöke áprilisban részt vett a román romák kitoloncolását követelő milánói neonácik tűntetésén. Nick Griffin pártelnök pedig tavaly októberben mondott beszédet a Magyar Gárda és a Jobbik rendezvényén.

A Brit Nemzeti Pártnak kapóra jöhet a parlamenti pártok mindegyikét érintő képviselői költségtérítésekkel kapcsolatos botrány nyomán kirobbant általános elégedetlenség. Az EP-választásokat sikerrel vehetik a román, a bolgár, a magyar, az olasz, a szlovák szélsőségesek is, akiket a romaellenes retorika köt össze - írja a The Telegraph. A lap emlékeztet rá, hogy a Le Pen vezette Francia Nemzeti Front jelenleg négy mandátummal rendelkezik az Európai Parlamentben.

A frakció 5 milliárd euró támogatásra lenne jogosult az elkövetkező öt évben, amelyből minden bizonnyal számos, a szélsőséges eszméket népszerűsítő kampányt folytathatnának a radikálisok, és így könnyen hosszú időre az európai politika meghatározó elemévé válhatnának - figyelmeztet a konzervatív napilap.

 

 

Amerika új gazdasági modellje

 
Obama új alapokra helyezné a gazdaságot

Barack Obama április közepén a Georgetown Egyetemen tartott beszédében értékelte a kormány első tizenkét hetét és felvázolta a legsürgősebb tennivalókat. Az amerikai elnök a gazdasági válsággal indokolta a ciklus elején hozott fontos, és az amerikai gazdaság alakulását hosszú távon meghatározó döntéseket. Utalt rá, hogy a recesszió megfékezése után az Egyesült Államok gazdaságát teljesen új alapokra kell helyezni. Az elnököt az új amerikai gazdasági modellel kapcsolatos elképzeléseiről David Leonhardt, a The New York Times gazdasági rovatának kolumnistája kérdezte.

Barack Obama április 14-i beszédében kiállt a gazdaságélénkítő csomag mellett. Kifejtette, hogy a nyakló nélküli hitelezés miatt kialakult ingatlanpiaci buborék kipukkanása nyomán kirobbant súlyos gazdasági válság csak a kereslet és a kiadások növelésével fékezhető meg. „Jobb- és baloldali politikusok egyetértenek abban, hogy a kormány azzal követné el a legnagyobb hibát, ha a recesszióban kiadáscsökkentést hajtana végre." A megszorítások és a költségvetési szigor hatására ugyanis csökkenne a fizetőképes kereslet, ami újabb elbocsátásokhoz, gyárbezárásokhoz, vállalati csődökhöz és velük még nagyobb recesszióhoz vezetne. Mivel sem a lakosságnak, sem a vállalatoknak nincsenek megtakarításaik, a kormánynak kell elősegítenie a kereslet élénkülését. Ehhez pedig elengedhetetlen a csőd szélén álló bankok megmentése is: a pénzintézetek csődje esetén ugyanis teljesen elapadnának a hitelforrások, és leállna a gazdaság. Az amerikai elnök hozzátette, hogy az állami gazdaságélénkítés csak átmeneti lehet, és a befektetők bizalmának visszatérése után mielőbb meg kell kezdeni az államháztartási hiány lefaragását és az államadósság visszafizetését.

Obama kiemelte, hogy bár a kormány legsürgősebb feladata a válság megfékezése, olyan intézkedésekre van szükség, amelyek biztosítják, hogy a jövőben ne robbanhasson ki a mostanihoz hasonló krízis. Ehhez mindenekelőtt a pénzügyi szektor szerepét kell átértékelni: tarthatatlan ugyanis, hogy a vállalati szektor össznyereségének 40 százalékát a bankok termelik. Beszéde végén a hegyi beszédből idézett, és kifejtette, hogy a recesszió utáni amerikai gazdasági modellt nem szabad a pénzügyi szolgáltatások futóhomokjára építeni: a tartós és stabil növekedést csak a reálgazdaság erősítésével, munkahelyteremtéssel, infrastrukturális beruházásokkal és a termelés növelésével lehet biztosítani, nem pedig pénzügyi spekulációval és hitelekből fedezett fogyasztásnövekedéssel. Az amerikai elnök szerint a jövőben az oktatás, az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos kutatás-fejlesztés és az egészségügy lehetnek a legfontosabb húzóágazatok.

David Leonhardt a beszédben felvázolt gazdasági modell részleteiről kérdezte Obamát. Az elnök megerősítette, hogy elnökségének első száz napjában legfontosabb feladata a hitelezési hajlandóság megerősítése volt: ha a vállalatok nem jutnak hitelhez, akkor a recesszión aligha lehet úrrá lenni.

A hosszú távú elképzeléseivel kapcsolatban kifejtette, hogy nem lehet visszatérni a válság előtti gazdasági modellhez: a jelzálog-hitelezési piac összeomlása bebizonyította, hogy nem lehet a gazdaságot a pénzügyi szférára alapozni. Obama mindazonáltal hangsúlyozta, hogy bankokra természetesen a jövőben is szükség lesz, hiszen a hitelek és befektetések a válság után is lesznek. A pénzintézetek azonban elsősorban a reálgazdaság forrásigényének biztosítására valók, és súlyos aránytalanságokhoz vezet, ha a pénzügyi szektor válik a legnyereségesebb ágazattá.

Az amerikai elnök elmondta azt is, hogy a jövőben elengedhetetlen lesz a pénzügyi szabályok szigorítása. Miután gyakorlatilag minden állampolgár befektetőnek tekinthető (hiszen a nyugdíjpénztárak és az egészségbiztosítók is részvényeket és kötvényeket vesznek a tagok által befizetett összegekből), az emberek jogosan követelik a kormánytól, hogy tegyen meg mindent a megtakarításaikat veszélyeztető spekuláció és a kockázatos, ám a hétköznapi emberek számára átláthatalan derivatív befektetések ellen.

A sokak által bírált gazdaságélénkítéssel kapcsolatban Obama ismét megerősítette, hogy a vezető közgazdászok körében teljes az egyetértés az állami beavatkozás szükségességével és a pénzügyi szabályok szigorításával kapcsolatban. Az elnök kitért rá, hogy a fontosabb döntések előtt jobb- és baloldali közgazdászokkal egyaránt konzultál, hogy minden lehetséges stratégiát végiggondolhasson.

Barack Obama kitért rá, hogy prioritásnak tekinti a középosztályok támogatását. Kiemelte, hogy az oktatás színvonalának emelése elengedhetetlen, hiszen Amerika csak akkor őrizheti meg versenyképességét, ha kellő számú tehetséges ember - vállalkozók, tudósok és kétkezi munkások - fogható munkára. „A globális gazdasági versenyben azok az államok - Kína, India, az Európai Unió tagjai, Brazília, Dél-Korea - rendelkeznek a legjobb munkaerővel, amelyek oktatási rendszerében kiemelt szerepet kap a tudományos képzés és a matematika oktatása."

Az interjú végén Leonhardt azt kérdezte az elnöktől, hogy elég mélynek érzi-e a gazdasági válságot a tervezett átfogó, és minden bizonnyal súlyos áldozatokkal járó reformok elfogadtatásához. „Átfogó reformokra csak súlyos recesszió vagy háború idején nyílik lehetőség. Gondolja, hogy a mostani válság kellően mély ehhez?"

Obama azt válaszolta, hogy a kormány feladata a fájdalmas reformok szükségességének és hosszú távú hasznának megértetése az emberekkel. De elismerte, hogy a súlyos visszaesés ellenére sem nőtt drámaian a munkanélküliség, így az amerikai gazdaság teljes átalakítására vonatkozó reforcsomag minden elemének sok ellenzője lesz.

 

Németországnak nem lesz szociáldemokrata államfője

 
Frankfurter Allgemeine Zeitung

 Három héttel a német szövetségi államfőválasztás előtt gyakorlatilag nem maradt esélye a szociáldemokraták jelöltjének, Gesine Schwannak. A politikus ugyanis a konzervatív lap értesülése szerint nem számíthat sem az összes zöldpárti, sem az összes SPD-s küldött szavazatára. Legalább két SPD-s képviselő, Gunter Weissgerber és Rainer Fornahl nem akar szavazni Horst Köhler hivatalban lévő államfő kihívójára. A Zöldek részéről pedig biztosra vehető, hogy Uschi Eid képviselőnő nem voksol Gesine Schwanra. Ennek következtében szinte kizárt, hogy a politikus asszony abszolút többséget szerezzen. Az egyszerű többség csak egy esetleges harmadik fordulóban lenne elegendő a tisztség megszerzéséhez. Az uniópártok és a szabaddemokraták esetében ezzel szemben semmi sem utal arra, hogy bármelyik politikusuk megtagadná támogatását Köhlertől.

Az SPD és a Zöldek egyes képviselői bizonytalanok. A Zöldek baden-württembergi frakcióvezetője, Winfried Kretschman hangsúlyozta, mindenképpen alkalmas lesz a választás győztese a tisztség betöltésére. Ugyan Schwan asszony közelebb áll a Zöldekhez, de Köhlert „sem érheti érdemi bírálat".  Ernst Bahr SPD képviselő nyilatkozatában kiemelte, hiba volt a Balpárt voksainak megszerzésére törekedni. Leszögezte, az egy olyan párt, amely „diktatúrát akar bevezetni". A politikus hozzátette, jelezte fenntartásait Schwan asszonynak, mindazonáltal rá fog szavazni.

A frankfurti lap értesülései szerint Frank-Walter Steinmeier SPD-s külügyminiszter 2007-ben egy nyilvánosságtól elzárt megbeszélésen elődje, a zöldpárti Joschka Fischer támogatása mellett tette le a garast. Peter Struck szociáldemokrata frakcióvezető és az SPD elnökhelyettese, Peer Steinbrück is Steinmeier pártjára állt - tudta meg az újság, amely szerint azonban az akkori pártelnök, Kurt Beck elutasította a javaslatot és Köhler megválasztása mellett szállt síkra.

 

Kísért a múlt: történelmi válságpárhuzamok

A New Deal újraírt történelme
The New York Times

Franklin Delano Roosevelt közel fél évszázadig a jobb- és a baloldal közös ikonjának számított. A New Deal programját a politikusok többsége a harmincas évek gazdasági válságának hatékony ellenszerének tekintette. Az elmúlt években azonban megváltozott a korábban kialakult konszenzus: a jobboldalon egyre többen elkezdték kétségbe vonni a roosevelti örökséget, a New Dealt intézkedéseit hibáztatva a válság elmélyüléséért. Az újabb gazdasági válság tavalyi kirobbanása óta a republikánus politikusok és jobboldali publicisták egyre inkább a New Deal káros hatásával példálódzva ellenzik az állami beavatkozást: a gazdaságélénkítő csomagokat és a szociális kiadások növelését. A két oldal képviselőinek április eleji, a New York University-n rendezett összecsapásáról Patricia Cohen számol be a The New York Timesban.

A gazdasági válság hatására ismét az érdeklődés középpontjába került a harmincas évek. Barack Obama gazdaságélénkítő csomagját sokan Franklin Delano Roosevelt elnök New Dealjéhez hasonlítják. Szinte természetes, hogy a gazdasági válsággal kapcsolatos vitában előkerültek a történelmi párhuzamok, mindenekelőtt az 1930-as évek világválsága. Nem meglepő az sem, hogy az állami beavatkozás ellenzői szerint a New Deal ahelyett, hogy orvosolta volna a gazdaság bajait, inkább csak a válság elmélyítését okozta. Az Obama-csomag és a gazdasági ösztönzés hívei viszont úgy érvelnek, hogy állami beavatkozás nélkül még nagyobb lett volna a visszaesés. A múlt értelmezésével és a jelenlegi válságkezeléssel kapcsolatos álláspontokat képviselő tekintélyes közgazdászok április elején a New York University-n szervezett konferencián csaptak össze.

Amity Shales, a Council on Foreign Relations agytröszt munkatársa 2007-ben adta ki Az elfelejtett ember: a nagy gazdasági világválság új értelmezése című könyvét, amelyben azt igyekszik bizonyítani, hogy a harmincas évek válságában „az intervencionizmus és a piaci megoldásokkal szembeni bizalmatlanság jelentette a legfőbb problémát". Shales a New York-i konferencián tartott előadásában elismerte, hogy a bankokba vetett bizalom visszaállítása és a társadalombiztosítás bevezetése alapvetően jó ötlet volt, de az állami szerepvállalás növelését összességében mégis károsnak ítélte, hiszen a piacgazdaság meggyengítése lassította a talpra állást. A New Deal sikertelenségét mindenekelőtt a magas munkanélküliségi ráta bizonyítja: hiába az állami beavatkozás, a munkanélküliséget a második világháború kitörésééig nem sikerült letörni.

Hasonló szellemben érvelt Richard K. Vedder, az Ohio University közgazdásza, aki szerint az árak és a bérek magasan tartása okozta a munkanélküliség növekedését, ami tartósan fékezte a gazdasági növekedést. John Cochrane, a University of Chicago professzora azt emelte ki, hogy a piaci folyamatokba történő jelentős beavatkozás elbizonytalanította a befektetőket, ezzel súlyosbítva a válságot. Anna Schwartz, aki korábban Milton Friedman és Robert E. Lucas munkatársaként dolgozott, a gazdasági ösztönzőcsomagokat rendkívül károsnak minősítette, mondván, hogy az állami beavatkozás letörte a vállalkozó kedvet.

A New Deal védelmezői kitartottak amellett, hogy állami beavatkozás nélkül még súlyosabb lett volna a válság. Jeff Madrick, a New School közgazdásza arra emlékeztetett, hogy az amerikai termelés közel harmadával esett vissza a harmincas években, a New Deal intézkedései miatt viszont mindössze 5 százalékkal nőtt a deficit. Ilyen szerény állami beavatkozás mellett pedig még a munkanélküliség 25 százalékos csökkenése is jelentős eredménynek tekinthető.

Nick Taylor, a Roosevelt-éra gazdaságtörténésze vitába szállt azokkal az értelmezésekkel, amelyek szerint az állami beavatkozás növelte a bizonytalanságot. Szerinte a New Deal által indított jelentős állami infrastrukturális beruházások nem csak munkahelyeket teremtettek, de egyúttal megalapozták a második világháború utáni gazdasági növekedést. Taylor úgy vélte, hogy a munkanélküliség 1937-től mért újbóli növekedése nem a New Deal kudarcaként, hanem Roosevelt elnök a költségvetési egyensúly megteremtésére történő törekvéseinek eredményeként értelmezhető. Vagyis a munkanélküliség éppen azért kezdett nőni, mert Roosevelt elbizonytalanodott, és a New Deal szellemével ellentétes döntéseket hozott.

A konferencia záró paneljében a meghívottak arról beszéltek, hogy mennyiben hasonlít a mai válság az 1930-as évek krízisére. Az állami beavatkozás hívei optimisták voltak, és úgy méltatták az Obama-kormány határozott és késlekedés nélküli fellépését. A fiskális szigor hívei szerint azonban csak ideiglenes élénkítő hatása lehet az Obama-csomagnak, és hamarosan bekövetkezik az 1937-ben is tapasztalt, a New Deal kifulladásával megjelenő újabb hanyatlás. Akadt olyan közgazdász is, aki szerint nem helyes párhuzamot vonni a harmincas évek és a mostani válság között. Harold L. Cole, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (FED) tanácsadója arra emlékeztetett, hogy a harmincas években mindössze 25 százalékos volt a foglalkoztatottság, és a válság tízszer akkora volt, mint a tavaly kirobbant krízis.

A konferencia tanulságait Robert E. Rubin, a Clinton-kormány pénzügyminisztere foglalta össze: „elképesztő, hogy milyen élénk vita övezi még ma is a nyolcvan évvel ezelőtti gazdasági világválságot, és hogy még ma is mindkét oldalon sokan ideológiai és politikai szempontok alapján ítélik meg a történteket."

 

 

 

A globális demokrácia állapota

 
„Pánikkeltők a demokráciák gyengülésére vonatkozó összegzések"
openDemocracy

Az elmúlt években számos olyan elemzés és felmérés látott napvilágot, amely a demokrácia visszaszorulásáról számolt be. Rodrigo de Almeida brazil társadalomtudós szerint azonban alaptalanok a demokrácia globális gyengülésével kapcsolatos értékelések. Az openDemocracy webmagazinban megjelent elemzésében két tekintélyes intézet felmérését veszi górcső alá, és arra a következtésre jut, hogy az összefoglaló anyagokban felvázolt, a demokrácia visszaszorulására vonatkozó kijelentéseket még az adott felmérés statisztikái sem támasztják alá.

A közelmúltban számos jeles tudós és publicista jutott arra a következtetésre, hogy a demokrácia globális megerősödésének a hidegháború lezárulta és a Szovjetunió felbomlása utáni diadalmenete kifulladni látszik. Larry Diamond, a demokrácia-elmélet szaktekintélye tavaly arról írt a Foreign Affairsben, hogy a terrorizmus elleni háború, az autoritárius rezsimek megerősödése és a gyenge demokráciák kudarca miatt újra kell gondolni a demokrácia globális térnyerésével kapcsolatos optimista feltételezéseket. A Freedom House és az Economist Intelligence Unit éves jelentései egyaránt arra a következtetésre jutottak az elmúlt években, hogy a demokratikus átalakulás megtorpant a világban.

Almeida szerint azonban elhamarkodottak a borúlátó jóslatok. Latin-Amerikától Kelet-Európán és Dél-Afrikán át Indonéziáig számos példát találni az olyan erős fiatal demokráciára, amely még a súlyos gazdasági válság közepette is ellenáll az autoritárius visszarendeződésnek. Sőt, ha alaposabban szemügyre vesszük a számokat és a pesszimista felmérések módszertanát, akkor egyáltalán nem biztos, hogy tragikusnak fogjuk látni a helyzetet.

A Freedom House 193 országot felölelő, 1972 óta kiadott éves jelentése a demokrácia erősségét a politikai és a polgári szabadságjogok függvényében méri. A 2008-as évről készült jelentés kapcsán Arch Puddington kutatásvezető úgy nyilatkozott, hogy 2007-ben fordulat történt, és azóta a demokrácia globális gyengülése figyelhető meg.

Almeida azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelentésben foglalt adatok nem igazolják a kutatásvezető pesszimista összefoglalását: 2007, 2008 és 2009-ben a Freedom House statisztikái szerint a szabad országok száma rendre 90, 90, 89, a részben szabad országoké 41, 43, 42 volt. Ezek alapján aligha indokolt a antidemokratikus fordulatról beszélni. Az egyetlen mutató, amely megalapozhatja a pesszimista értékelést, az a Freedom House által készített demokrácia trendvonal, amelyet a szabad választásokkal és szabadságjogok érvényesülésével kapcsolatos szubjektív vélemények alapján állítanak össze. Módszertani szempontból azonban igencsak aggályos efféle trendvonalakat készíteni, és egy ilyen, számos önkényes szempontot tartalmazó, szubjektíven értékelt mutatóra nem helyes messzemenő következetéseket alapozni - figyelmezet Almeida.

A Economist Intelligence Unit demokrácia-indexe sem sokkal meggyőzőbb módszertani szempontból. Az intézet felmérésének érdeme, hogy - ellentétben a Freedom House elemzésével - világos különbséget tesz a szabadságjogok és a demokrácia között, és kiemeli, hogy a szabadságjogok szükséges, ám nem elégséges feltételei a jól működő demokráciának. Hiába szabadok a választások, ha a kampányt a demagógia uralja, vagy a választók többsége távol marad az urnáktól. A demokrácia akkor sem lehet teljes, ha a demokratikusan megválasztott kormány működése nem átlátható, és a korrupció elterjedt. A demokrácia erősségének megbecslésekor az Economist Intelligence Unit ezért a politikai kultúrát, az átláthatóságot és a politikai részvételt is számításba veszi.

A kutatóintézet összegzése szerint a demokrácia globális erősödése 2006 óta stagnál. Az Economist Intelligence Unit azt is valószínűsíti, hogy a gazdasági válság hatására számos fiatal demokráciában - mindenekelőtt Latin-Amerikában, Kelet-Európában és Afrikában - a gazdasági válság hatására elkezdődhet az antidemokratikus visszarendeződés.

Az adatokat elnézve azonban nem világos, hogy miért jut ilyen pesszimista következtetésekre az intézet. A 2008-as felmérés szerint ugyanis a vizsgált 195 ország közel fele demokratikusnak tekinthető: az Economist Intelligence Unit négyes felosztásában 30 ország felel meg a teljesen demokratikus állam kritériumainak, 50 részlegesen demokratikus, 36 vegyes berendezkedésűnek számít, és 51 autoritárius. Igaz ugyan, hogy a teljesen demokratikus államok között többségben vannak a fejlett országok, de azért latin-amerikai és közép-európai államok is bekerültek a legjobb kategóriába. Almeida szerint mindez pedig azt jelenti, hogy a demokrácia erősségét nem határozza meg egyértelműen a gazdasági fejlettség, és így megalapozatlan a jelentés azon következtetése, hogy a gazdasági válság által különösen sújtott államokban fenyeget leginkább az autoritárius fordulat. Már csak azért is, mert a jelentés kiemeli, hogy két fejlett országban - az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában - gyengült leginkább a demokrácia: a terrorizmus elleni háború miatt hozott intézkedések a szabadságjogok korlátozásával, és ezáltal a demokratikus intézmények gyengülésével jártak. Globális szinten pedig az Economist Intelligence Unit számai alapján sem mutatható ki jelentős, a borúlátó előrejelzést alátámasztó eltérés 2006 és 2008 között a demokrácia erőssége tekintetében.

Mindezek alapján Almeida szerint „meglehetősen problematikusak, sőt szinte pánikkeltők a demokráciák gyengülésére vonatkozó összegzések, hiszen a jelentésekben szereplő adatok sem támasztják alá őket."

 

Mérlegen az amerikai külpolitika fél évszázada

„Szerencsétlen döntések” és „szándékos félreértelmezések” sorozata

Az Egyesült Államok világban játszott szerepe és politikája az elmúlt nyolc évben „szerencsétlen döntések" és „szándékos félreértelmezések" nyomán torz fényben lett feltüntetve, állítja Brian Urquhart a The New York Review of Books internetes kiadásában. Most itt az idő, hogy egy új, „koherens nemzeti program" főbb elemeit meghatározzák, amelyekkel minden amerikai azonosulni tud. Ehhez pedig a különböző gondolkodású politológusoknak, történészeknek, diplomatáknak stb. is hozzá kell járulniuk. A szerző cikkében három, az Egyesült Államok nemzetközi helyzetét, szerepét és küldetését elemző könyvet mutat be.

Az első könyv (The Irony of American History) szerzője Reinhold Niebuhr, akit Barack Obama egyik 2007-i interjújában a kedvenc filozófusának nevezett. Egyesek szerint ez az „Egyesült Államok külpolitikájáról írott legfontosabb könyv". Kétségtelen, hogy a szöveg a történelem alapos ismeretéről tanúskodik, a szerző jól ismeri az ember egyéni és csoportos cselekvésének mozgatórugóit. A mű 1952-ben jelent meg, de az utóbbi ötven évben semmit sem vesztett jelentőségéből. Niebuhr protestáns teológusként és „társadalmi reformerként" erőteljesen támogatta az Egyesült Államok belépését a második világháborúba, ám 1946-ban aláírta az Egyházak Szövetségi Tanácsának ama nyilatkozatát, mely „erkölcsileg védhetetlennek" minősítette a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásokat.

Niebuhr arra figyelmeztet, hogy „a történelem irányítására vonatkozó álmunk" potenciálisan halálos veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve. 1952-ben, amikor az Egyesült Államok a világ leghatalmasabb országa volt, ez a nézet érthetetlennek tűnt. Niebuhr azonban előre látta a veszélyeket: „A televízió ugyanolyan fenyegetést jelent a kultúránkra, mint az atomfegyverek a civilizációnkra." A szovjet fenyegetésre való hivatkozással az Egyesült Államok az atomfegyvert a béke megőrzésének zálogaként alkalmazta, amit Niebuhr „jelenlegi helyzetünkben tragikus elemként" aposztrofált. „Ezzel egy »ártatlan« nemzet végül elérkezett történelme ironikus tetőpontjához." A kommunista veszély miatt elindult mccarthysta üldözéshullámot és a civil szabadságjogok elleni egyéb támadásokat a szerző élesen elítélte. Nem szabad, hogy az Amerikában elterjedt messianisztikus küldetéstudat irányítsa a külpolitikát, hiszen az, amiről az amerikaiak úgy vélik, jó a világnak, nem biztos, hogy találkozik más népek egyetértésével. „Az általunk egyetemesnek tartott értékek nem igazolhatják azt, hogy erővel akarjuk azokat másokra kényszeríteni. (...) Ne potenciális urakként, hanem az emberiség nevelőiként (tutors) tekintsünk magunkra a tökéletesség felé tartó vándorútján." Urquhart szerint az utóbbi nyolc évben az USA képtelennek bizonyult arra, hogy eme szerepét beteljesítse.

A második világháború után Amerika példátlan hatalma türelmetlenné és érzéketlenné tette az országot a történelmi folyamatok lassúságával és olykor az ellentmondásaival szemben. „Az ember nem arathat könnyű győzelmet a történelmi sors felett." Amerika béketörekvéseinek lényeges eleme azon képessége, hogy áldozatokat hoz és minduntalan erőfeszítéseket tesz a siker bizonyossága nélkül. Mintha Niebuhr előre látta volna Bush nemzetbiztonsági politikáját. De nemcsak azt, hanem az amerikai politikai és gazdasági rendszer gyenge pontjaira is rámutatott. Szerinte a szabadpiaci (laissez-faire) elvek hasonló katasztrófához vezethetnek, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság volt, ami veszélyezteti a világ stabilitását. Hasonlóképp elítélte Niebuhr azt, hogy az erős nemzetek „jókra" és „rosszakra" osszák fel a világot aszerint, hogy a nemzetek elfogadják-e a „szabadságot" vagy nem.

A második könyv (The Limits of Power: The End of American Exceptionalism) írója a Niebuhr-tanítvány Andrew J. Bacevich. Bacevich ezredesként szerelt le az amerikai hadseregből, majd történelmet és nemzetközi kapcsolatokat tanított a Boston Universityn. Már korábban sem értett egyet azzal a mítosszal, hogy az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalom és sürgette, hogy hazája a világ „jó szándékú vezetőjeként" (benevolent leader) cselekedjen. Katonás egyértelműséggel, nagy lendülettel megírt könyvében a fiát 2007-ben Irakban elvesztő Bacevich az egymást követő amerikai elnökök hibáira mutat rá. Szerinte sem a vezetők, sem a nép nem értették meg, hogy Amerika „kivételessége" nem teszi őt ellenállóvá a normális ok-okozati viszonnyal szemben. Ebből hármas válság származik (gazdasági és kulturális, politikai, valamint katonai).

Bacevich végigköveti a „tékozlás válságát". 1947-ben az amerikai gazdaságnak nem volt riválisa. Ez a pillanat azonban elmúlt. 1950-től az Egyesült Államok kőolajimportba kezdett. Először 1971-ben vált deficitessé az amerikai kereskedelmi mérleg, 1972-ben pedig az amerikai olajtermelés elérte a csúcsát. A következő évben az olajválság 40%-kal megemelte a benzinárakat. Jimmy Carter figyelmeztetései a fogyasztás túlzott mértékéről süket fülekre találtak. 1980-ra a „termelés birodalma" a „fogyasztás birodalmává" változott. Erre Carter úgy reagált, hogy a Perzsa-öblöt amerikai felügyelet alá helyezte. Bacevich szerint Ronald Reagan még nagyobb hibákat vétett. „Hamis konzervatívnak", „a pazarlás modern prófétájának" nevezi, aki bátorította azt a fantazmagóriát, hogy a hitelek határtalanok. „Ravasz módon azt mondta az amerikaiaknak, amit hallani akartak." A prosperitás az olcsó hitelekre és az olcsó olajra épült. 1990-ben az Egyesült Államok már olajszükségletének 41%-át importálta, ennek következtében pedig belebonyolódott az iszlám világ problémáiba. A deficit és az államadósság egekbe szökött, az Egyesült Államok megszűnt hitelező ország lenni.

A Sivatagi Vihar révén az ország állandóan jelen volt az Öbölben, ennek nyomán létrejött az al-Kaida. Szeptember 11. után Amerika beleesett a „kivételesség orgiájába": megvetette a szövetségeseit és az ENSZ-t, semmibe vette a nemzetközi jogot, lelkesen hirdette a megelőző háború eszméjét. Ám Amerika hatalmának tényleges korlátai hamar világossá váltak. Irak inváziója az első lépés volt „a globális dominancia" megteremtése felé.

1947-től kezdve egy „informális nemzetbiztonsági elit" (James Forrestal, Paul Nitze) elültette a permanens krízis érzését, elvonta a Kongresszustól a döntési jogai egy részét és elhitette, hogy az Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia nevében cselekszik. 1950-ben Nitze megírta az NSC 68-at, amely „a háború utáni amerikai politikai dokumentumok egyik legfontosabbika". Ebben kifejti, hogy Amerikát történelmének legsúlyosabb veszélye fenyegeti (kínai forradalom, szovjet atombomba stb.), ami „nemcsak a köztársaság, de egész civilizációnk pusztulásával járhat". A valóság helytelen értelmezése a későbbi korokra is rányomta a bélyegét (Szaddám Huszein fenyegeti Amerikát). Ennek az eredménye az amerikai politika „militarizálása" lett. Bacevich szerint a nemzetbiztonsági elit ideológiájában „az amerikai kivételesség a legkárosabb formájában jelent meg".

Kemény bírálattal illeti Bush elnök mellett a hadsereg tábornokait is, főleg Tommy Frankset. Szerinte Marshall és Eisenhower óta egyetlen tábornok sem értette meg Churchill szállóigéjét, hogy „végeredményben a politika és a stratégia egy és ugyanaz". Ma nincs stratégiai tervezés az amerikai hadseregben, ami Afganisztánban is látható. „Amerikának nem nagyobb hadseregre, hanem szerényebb külpolitikára volna szüksége." Konklúziója végzetszerű: „Amerika - úgy tűnik - elhatározta, hogy beváltja Niebuhr axiómáját, és elpusztítja önmagát."

A harmadik mű szerzője  James Traub.  Könyvében (The Freedom Agenda: Why America Must Spread Democracy [Just Not The Way George Bush Did]) tartózkodik mind Niebuhr prófétai stílusától, mind Bacevich bibliai mennydörgéseitől. Műve kimért, de kritikus vizsgálata annak, hogy Amerika hogyan vette magára a szabadság és a demokrácia globális terjesztésének a kötelességét. A „Freedom Agenda" Bush második beiktatási beszédében elhangzó kifejezés, ekkor mondta azt, hogy az amerikai szabadság fennmaradása attól függ, a szabadság sikerrel meggyökeresedik-e más országokban is. A Bush-kormány e tekintetben kudarcot vallott.

Traub szerint a Freedom Agenda az utolsó megnyilvánulása volt annak, hogy a gondviselés Amerikát jelölte ki a szabadság globális elterjesztésére. A szerző a Fülöp-szigetek 1898-i elfoglalásától kezdve nyomon követi, milyen politikát és eredményeket hozott ez az amerikaiakban mélyen gyökerező hit. Alapvető kérdéseket tesz fel. A fejlettség mely fokán lehet a demokráciát haszonnal bevezetni? Előfeltétele-e a demokráciának a gazdasági fejlődés? Létezhet-e szabadság demokrácia nélkül? Mennyire fontos a hagyomány és a liberális intézmények létrehozása? Egyáltalán mennyire tudnak külföldiek segíteni a demokratizálás folyamatában? Hogyan bánjon az Egyesült Államok a létfontosságú, de autokrata szövetségeseivel? Traub nagyszerűen írja le a demokratizálás folyamatát Németországban, Japánban és Kelet-Európában, illetve azt, hogy miért nem járt ez sikerrel Oroszországban vagy Szerbiában. Afrika - ahol hiányoznak a demokrácia előfeltételei - továbbra is problémát fog jelenteni.

Traub bemutatja, hogy az iraki háború miképpen diszkreditálta Bush Freedom Agendáját, mivel az elnök és a neokonok azt hitték, fegyverekkel is megteremthető a demokrácia. Azt is leírja, miként próbálták meggyőzni Hoszni Mubárak egyiptomi elnököt a rendszer demokratizálásáról, ami felveti a szövetséges „liberális autokráciák" kérdését Washington számára. Újabb demokratikus „baleset" volt a Hamász 2006-i választási győzelme, s jóllehet az Egyesült Államok előzetesen ragaszkodott a választásokhoz, utólag már nem volt hajlandó tárgyalni az iszlámista szervezettel. „Ezek szerint egyes törvényes és demokratikus választások nyilvánvalóan törvényesebbek, mint mások..." Az iraki háború pedig eleve elvette a közel-keleti országok demokratizáló kedvét.

 

 

Stratégia 2020: merész orosz álmok

The Moscow Times

A moszkvai angol nyelvű napilap rövid elemzést közöl az Igor Suvalov első miniszterelnök-helyettes által a közelmúltban nyilvánosságra hozott Stratégia 2020 gazdasági programról, amely szerint komoly esély van rá, hogy 11 év múlva Oroszország a világ egyik legprosperálóbb állama legyen. A The Moscow Times szerint a program a szovjet idők propagandisztikus utópizmusának szellemét idézi, és kizárólag propagandacélokat szolgál.

A Stratégia 2020 a legfontosabb célok között említi, hogy Oroszország 11 év alatt megduplázza az egy főre jutó nemzeti összterméket, 60 százalékkal növeli a középosztályhoz tartozók arányát, és a világ 5. legnagyobb gazdaságává válik Franciaország elébe lépve.

A The Moscow Times számításai szerint az ambiciózus tervek valóra váltásához rendkívüli növekedésre lenne szükség: a GDP-nek 2020-ig évente körülbelül 10 százalékos GDP-bővülést kellene produkálni. A lap megemlíti, hogy a nemzeti össztermék megkétszerezése Kínának ugyan sikerült egy évtized alatt, de az Egyesült Államoknak 35, Japánnak 27, Kanadának 28, Nagy-Britanniának 24 évre volt szüksége hozzá.

A tervek még akkor is utópisztikusnak tűnnének, ha nem lenne gazdasági válság - jegyzi meg a The Moscow Times. Az energiahordozók világpiaci árának zuhanása azonban a mélybe húzta az orosz gazdaságot. Arról nem is beszélve, hogy a korrupció is rendkívüli mértékben lassítja a növekedést - becslések szerint a nemzeti össztermék 10-15 százaléka veszik el a korrupció miatt.

A lap szerint a Stratégia 2020 leginkább a húszas évek szovjet utópizmusának szellemét idézi, és kizárólag propagandacélokat szolgál. Az efféle álmodozás rövid távon ugyan segíthet megnyerni az emberek támogatását, de - mint azt ahogyan a szovjet modell sorsa bizonyította - a népnek előbb-utóbb elege lesz az állami dajkamesékből és a beváltatlan ígéretekből.

 

 

 

Kissinger: Obama történelmi lehetősége

The Washington Post

A gazdasági válság és a nukleáris fegyverek elterjedése közelebb hozhatja egymáshoz a nagyhatalmakat - írja Henry Kissinger a washingtoni napilap véleményrovatában. Barack Obama amerikai elnök előtt történelmi lehetőség nyílt arra, hogy új, a nagyhatalmak közötti bizalom és együttműködés alapján működő világrendet alakítson ki.

Kissinger szerint a gazdasági válság diplomácia szempontból akár még előnyös is lehet: mivel a globális recesszió csak közös fellépéssel fékezhető meg, a világ vezető államai rá vannak kényszerítve, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek. A gazdasági együttműködés pedig segíthet a bizalom megerősödésében, és megteremtheti a stratégiai és geopolitikai kooperáció lehetőségét.

A veterán diplomata felhívja rá a figyelmet, hogy a gazdasági válság mellett az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása is közös érdeke a rivális nagyhatalmaknak: Irán és Észak-Korea nukleáris hatalommá válása elsősorban nem az Egyesült Államokat, hanem a térség biztonságát veszélyeztetné.

Kissinger ezért helyesli, hogy az Obama-kormány békülékeny hangot ütött meg az Egyesült Államok riválisaival, mindenekelőtt Oroszországgal. Kissinger arra hívja fel a figyelmet, hogy Amerika stratégiai céljainak megvalósítása elképzelhetetlen nemzetközi támogatás, mindenekelőtt a többi nagyhatalom egyetértése nélkül. Ezért különösen ígéretesnek nevezi a nukleáris arzenál leszerelésével kapcsolatos orosz-amerikai megállapodást: Kissinger szerint az atomfegyverek csökkentése után Moszkva is rákényszerül majd az iráni és az észak-koreai atomprogrammal szembeni keményebb fellépésre.

Az Egyesült Államoknak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a világ nagyhatalmait - mindenekelőtt Kínát és Oroszországot - bevonja a nemzetközi viszályok rendezésébe. Ha az Obama-kormánynak sikerülne maga mögé állítania Moszkvát és Pekinget az iráni és az észak-koreai atomfegyver-kísérletek elleni küzdelemben, akkor reális esélye lenne egy a napóleoni háborúk utáni konszenzuális nagyhatalmi együttműködés kialakításához. Ha sikerülne a nagyhatalmak egymás iránti bizalmát növelni és megállapodni az alapvető geopolitikai és stratégiai alapelvekről, akkor elkerülhető lenne, hogy a nagyhatalmi rivalizálást kihasználva kisebb államok is megerősödhessenek, és az egész világot veszélyeztető atomfegyverkezésbe kezdjenek - véli Kissinger.

 

Steinmeier meghirdette a szociáldemokraták választási programját

Frankfurter Allgemeine Zeitung

Frank-Walter Steinmeier, a német szociáldemokraták (SPD) kancellár-jelöltje vasárnap bemutatta pártjának az őszi parlamenti választásokra készült programját, egyúttal bejelentette igényét a vezető kormánytisztségre. A politikus jó kezdetnek nevezte, hogy a kormányprogramot szombaton az SPD vezetői egyhangúan támogatásukról biztosították.

Hangsúlyozta, hogy annak kell kormányoznia, aki nemcsak elégedetlenkedni akar, hanem a jövőt kívánja alakítani, s aki Németország javára akar politizálni. Nem hagyott kétséget afelől, hogy ő maga éppen ilyen személy. Megerőltető, kockázatokkal teli időszak előtt állnak - fogalmazott -, amely áldozatokat is követel. Ezeket a nehézségeket szerinte nem lehet elkerülni, de eldönthetik, melyik utat választják.

Steinmeier szembefordult a „piachívő radikálisokkal és a fekete-sárgákkal", amivel a kereszténypártok és a szabaddemokraták lehetséges együttműködésére utalt. A politikus szerint a CDU/CSU és az FDP csak abból képes kiindulni, hogy „ha mindenki magára gondol, akkor végül az egész társadalom jól jár". Ezzel szemben az SPD a jövőt a szolidaritásban látja.

Mint aláhúzta, az SPD vezetősége elutasította a párt balszárnyának javaslatát, amellyel a választási programba be akarta emelni a vagyonadót. Az elfogadott dokumentum a következő ciklusra kizárja a szövetségi szintű együttműködést a Balpárttal. Kategórikusan kizárja továbbá a vasút privatizációját. A programjavaslat, amelyet hivatalosan a párt június 14-ére tervezett kongresszusán fogadnak majd el, a Zöldekkel kötendő koalíciót támogatja. Ha ez nem sikerül, akkor az SPD, a Zöldek és az FDP koalícióját, de végső soron nem zárja ki az ismételt nagykoalíciót sem.

Ronald Pofalla, a CDU főtitkára, Steinmeier tájékoztatójára reagálva az SPD balratolódásáról beszélt. A kereszténydemokrata politikus hozzáfűzte, ezzel a szociáldemokrata párttal valóban lehetetlen a jövőbeli együttműködés. Mint fogalmazott, választási programjával az SPD megnyitotta az utat a Balpárttal kötendő szövetségre.

 

 

Szomália, Oroszország, Mexikó és a többiek – az „ingatag államok tengelye” fenyegeti a világot

Niall Ferguson: „A legveszélyesebb geopolitikai helyzet minden sajátossága adott”

A 21. század elején nem Irán, Irak, és Észak-Korea, a George W. Bush által a „gonosz tengelynek" nevezett államok fogják a legnagyobb globális fenyegetést jelenteni, hanem Szomália, Oroszország, Mexikó és a többi ingatag állam - figyelmeztet Niall Ferguson a Foreign Policy hasábjain. A tekintélyes brit történész szerint a gazdasági válság elmélyülésével egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy ismét az egész világ stabilitását veszélyeztető háborús konfliktus tör ki. Ferguson úgy látja, hogy geopolitikai szempontból egyre inkább a harmincas éveket idézi a kialakult helyzet, és félő, hogy a recesszió miatt az Egyesült Államok sem sokáig vállalhatja a globális rendteremtő feladatát.

George W. Bush elnökségét meghatározta a gonosz tengely - Irán, Irak és Észak-Korea - elleni küzdelem. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok a terrorizmust támogató államokat tekintette a legnagyobb veszélyforrásnak, és mindent elkövetett leszerelésük érdekében. Az előző amerikai elnök szándékosan a második világháborús tengelyhatalmakkal állította szembe a terrorizmust támogató rezsimeket.

„Barack Obamának azonban egy sokkal nagyobb és veszélyesebb tengellyel kell szembenéznie: az ingatag államok tengelyével" - írja Ferguson. A gazdasági válság hatására egyre több országban szaporodhatnak el a tüntetések és lázadások. Míg a gonosz tengelye a második világháború előtt és alatt létrejött tengelyhatalmakkal áll párhuzamban, a gazdasági válság miatt instabillá vált államok a harmincas években a világgazdasági válság hatására meggyengült államokhoz hasonlítanak.

A brit történész tisztában van vele, hogy a történelmi párhuzamok mindig csalókák, de úgy véli, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti és a mostani gazdasági válság nyomában hasonló geopolitikai átalakulások indulnak. Ferguson utal híres (Magyarul: A világ háborúja - A gyűlölet évszázadának története, Scolar, 2008) könyvére, amelyben a 20. századi világháborúk okait kereste. A monumentális történeti munka három okra vezeti vissza a 20. századi véres összecsapásokat: az erősödő etnikai feszültségekre, a gazdasági bizonytalanságra és a birodalmak hanyatlására. Minél nagyobb az etnikai ellentét, a gazdasági bizonytalanság és a nagyhatalmi átrendeződés, annál valószínűbb, hogy háborús konfliktus robban ki.

Az etnikai ellentétek és a nagyhatalmi hanyatlás - az Egyesült Államok térségbeli hegemóniájának gyengülése - már jó ideje tapasztalható. Tavaly ősz óta pedig a gazdasági bizonytalanság is megjelent. A gazdasági válság következményei - hála a kormányok határozott fellépésének - ezúttal aligha lesznek olyan súlyosak, mint a harmincas években, de így rengetegen veszítik el munkájukat és nagy lesz az életszínvonal visszaesése. Az ilyen folyamatok pedig mindig geopolitikai következményekkel járnak.

Ferguson szerint már láthatók is a felbolydulás jelei. A gázai háború óta újra rendkívül feszültté vált a izraeli-arab viszony, és megerősödtek az iszlám szélsőségesek a térségben - írja a brit történész. A Hamászt és a Hezbollahot támogató Irán atomprogramja gőzerővel halad előre. Izrael azonban minden bizonnyal bármi áron hajlandó lesz megakadályozni, hogy Teherán révbe érjen. Ha Barack Obama közvetítésével nem sikerül békés megoldást találni, az izraeli katonai csapás tovább erodálja a térség már most is ingatag stabilitását.

Nem sokkal jobb a helyezet néhány ezer kilométerrel keletebbre sem: az afganisztáni háború holtpontra jutott, a pakisztáni kormány pedig nem képes ellenőrzése alá vonni az ország területét. Az iszlámista szélsőségesek mindkét országban egyre erősebbek, és - mint azt a decemberi mumbai terrortámadás is megmutatta - már a szomszédos országokat is fenyegetik, és vele a térség nyugalmát. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy India és Pakisztán egyaránt rendelkezik atomfegyverekkel - teszi hozzá Ferguson.

A lista folytatható lenne. Oroszország, Thaiföld, Törökország, Szudán, Kongó és Zimbabwe egyaránt súlyos gazdasági és politikai problémákkal küzd.

Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok a recesszió miatt elsősorban a saját bajaival van elfoglalva. A kormány mindent elkövet a gazdasági visszaesés megfékezése és a recesszió hatásainak enyhítése érdekében. Az idei évre prognosztizált 2-3 százalékos GDP-csökkenés és az év végére akár 10 százalékosra emelkedő amerikai munkanélküliségi ráta aligha teszi lehetővé, hogy az Egyesült Államok továbbra is ellássa a világ rendőrének feladatát.

„Gazdasági bizonytalanság, etnikai ellentétek és egy hanyatlóban lévő birodalom: a legveszélyesebb geopolitikai helyzet minden sajátossága adott" - fejezi be a jövőt meglehetősen sötét színekben lefestő cikkét Ferguson.

 

Adóparadicsomok és szociális poklok

Közzétették az olcsó munkaerőpiacok listáját

A G20 országcsoportjának londoni csúcsértekezlete büszkén jelentette be, hogy felszámolta az adóparadicsomokat, ahol a pénzvagyonok menedéket találtak a banktitok védelmében. A Marianne című francia polgári lapban Sylvain Lapoix rámutatott, hogy ugyanakkor (a tőke szempontjából vett) az úgynevezett„szociális paradicsomok" - valójában „szociális poklok" -   tekintetében semmi sem történt.

A lap azokat az országokat nevezi szociális paradicsomnak, ahol a munkaerő minimális ára, illetve a szociális kötelezettségek alacsony szintje elősegíti, hogy a világ minden részéről ezekbe telepítsék át az ipari üzemeket.  A paradicsomi ázsiai szigetektól a kis közép-amerikai országokon át egészen EU-tagállamokig számos ilyen ország van - írta a lap, amely összeállította a saját listáit róluk. Ezekben az országokban, ahol a munkaerő ára minden konkurenciát ver, sok ezer vállalat telepedett le, köztük francia multinacionális cégek működtetnek üzemeket és gyártanak büntetlenül különböző termékeket, tekintet nélkül a helyi életszínvonalra - és azoknak az országoknak a rovására, amelyek tiszteletben tartják a szociális jogokat.

Elég ellátogatni a kormányügynökségek portáljaira, hogy bebizonyosodjon: a nagy államok mind tudnak erről. Az amerikai munkaügyi minisztérium rendszeresen összehasonlítja a munkaerő árát 31 ország esetében, a nemzetközi munkaügyi hivatal mintegy száz országról rendelkezik pontos statisztikákkal, az Eurostat 27 tagállamról állít össze kimutatást az órabér tekintetében. Röviden: az, hogy ebben a kérdésben senki sem foglal állást, tudatos. (Az angol nyelvű táblázatot ld. az eredeti cikkben.)

Az amerikai munkaügyi minisztériumnak az órabérről (hourly compensation cost) készített tanulmánya egyértelműen Délkelet-Ázsiára mutat: miközben egy amerikai munkás átlag-órabére 24,59 dollár, fülöp-szigeteki kollégája 1,10 dollárt, Sri Lanka-i megfelelője pedig 0,61 dollárt keres egy munkaórában. Az utóbbiakhoz képest egy mexikói elkényeztetett: 2,95 dollárt tehet zsebre óránként.

De nem kell Ázsiába menni ahhoz, hogy olcsón lehessen működtetni az üzemet. Az Eurostat kimutatása szerint míg Luxemburgban az átlag órabér 33,3 euró („jobb a megtakaritásokat vinni Luxemburgba, mint a szerelőszalagokat"), addig az ugyancsak EU-tag Bulgáriában 1,96 euró: vagyis Párizstól nem egészen három órányi repülőútra olyan „szociális paradicsom" található, amely a legszegényebb közép-amerikai országokhoz fogható.

Ez a helyzet azonban megfelel a nagyvállalatoknak, amelyek a szociális paradicsomok révén tesznek szert kényelmes haszonra - írta a Marianne, amely a következő feketelistát (2 dollárnál kisebb órabér) állította össze:

Bulgária, Costa Rica, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Kína, Malajzia, Myanmar, Salvador, Sri Lanka, Vietnam, Thaiföld.

A Marianne a következő országokat sorolja szociális paradicsomok „szürke listájába" (10 dollárnál kisebb órabér):

Brazília, Észtország, Hongkong, Lengyelország, Litvánia, Portugália, Románia és Szlovákia.

A most megbukott neoliberális rendszer szempontjából a szociális paradicsomok még fontosabbak, mint az adó- vagy pénzügyi paradicsomok. Ma már vissza lehet gombolyítani az ördögi hálót: azáltal, hogy a munkaerőpiacot lefelé nyomta és az egész világ munkaerejét versenyeztette, a rendszer a második világháború utáni legsúlyosabb keresleti válságot hozta létre. Mivel azonban arra volt szükség, hogy a vállalatok továbbra is eladjanak, példátlan hitellehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy az emberek megvásárolják házukat, autójukat vagy csak fogyasszanak. Innen a subprime hitelek, majd a bankválság.

Sajnos a G20 vezetői, az IMF, a Kereskedelmi Világszervezet és a Világbank szocialistái, az őket ihlető szakértők és menedzserek pillanatnyilag még mindig meg vannak győződve arról, hogy ugyanaz az integrált szabadkereskedelem, amely a válságot okozta, lehetővé fogja tenni számunkra azt is, hogy kilépjenek belőle - végződik a Marianne írása. 

 

Külföldön vásárolnak termőföldet az államok

Kína, Dél-Korea, az Emírségek, Japán és Szaúd-Arábia a legexpanzívabb

Nem múlik el nap anélkül, hogy új földeket ne adnának el. Az erre vonatkozó hirdetések manapság a nemzetközi pénzügyi sajtóban jelennek meg. És az ügyfelek nem hiányoznak. „2008 végén öt ország tűnt ki a többi közül külföldi földvásárlásainak nagyságával: Kína, Dél-Korea, az Egyesült Arab Emírségek, Japán és Szaúd-Arábia - állapítja meg Jean-Yves Carfantan, A világméretű élelmiszersokk, amely holnap vár ránk című kötet szerzője (Choc alimentaire mondial, ce qui nous attend demain Albin Michel, 2009). Együttesen ma már 7,6 millió hektár termőfölddel rendelkeznek országukon kívül, s ez földterület Belgium mezőgazdasági területének csaknem a hatszorosa." Rendkívüli visszhangot kiváltott könyvét és a problémakört a Le Monde ismerteti.

A területszerzés természetesen már az első gyarmatosítók idejéből ismert jelenség. Manapság azonban számos közgazdász és nem kormányzati szervezet véleménye szerint a folyamat gyorsul. 2006-ban Kína több afrikai országgal kötött szerződéseket, ezek révén 14 kísérleti gazdaságot hozott létre Zambia, Zimbabwe, Uganda és Tanzánia területén. Carfantan szerint 2010-ig egymillió kínai paraszt telepedhet le ezeken a földeken. A kivándorlásra jelentkezők azok közül kerülnek ki, akiket a leginkább sújt hazájukban a mai válság.

A hivatalos cél a befogadó országok termelésének növelése a kínai technológia segítségével. A Peking által nemesített hibridrizs termésátlaga 60 százalékkal magasabb a nemzetközi átlagnál - de Carfantan szerint már most látható, hogy a termés jórészét Kínába fogják exportálni, hogy biztosítsák az ottani piac ellátását.

A mezőgazdasági termények áremelkedése 2007-ben és 2008-ban számos magánbefektető számára vonzóvá tette a földvásárlásokat. A Grain nevű, a biodiverzitás megőrzésén dolgozó nem kormányzati szervezet 2008-ban  jelentést tett közzé a mezőgazdasági területek felvásárlásáról, ami - mint ahogy erre a jelentés rámutatott - a gazdasági válságban új stratégiai célkitűzéssé vált a pénzügyi és élelmiszergazdasági szféra számára.

Számos állam is hasonló megfontolásokat követ, de őket nem pénzügyi célok mozgatják, hanem az élelmiszer-biztonság elérése. Carfantan szerint céljuk kivédeni a hazai termelésnek a gyors városiasodás és a vízkészletek csökkenése következtében tapasztalható stagnálását. A Közel-Keleten mind kevesebb a termőföld, az olaj-monarchiák az utóbbi három évben nekiláttak a területen kívüli annexumok építésének. Katar Indonéziában, Bahrein a Fülöp-szigeteken, Kuvait Burmában (Myanmar) tett szert birtokokra.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Kína a külföldi földvásárlásokat kiemelt célként kezeli: ez az ország rendelkezik a világ aktív mezőgazdasági népességének 40 százalékával, de a Föld termőterületének csak 9 százalékát mondhatja magáénak. Japán és Dél-Korea már ma is élelmiszer-szükségletének 60 százalékát külföldről szerzi be. Moamer Kadháfi líbiai vezető legutóbb Ukrajnában ajánlott fel kőolajat és földgázt  termőterületek bérléséért cserébe. Az üzletet már csaknem nyélbe ütötték. Csütörtökön indult egy jordániai küldöttség Szudánba, hogy erősítse ott Jordánia már tíz éve tartó mezőgazdasági jelenlétét. De Európában is tapasztalható hasonló jelenség. A France agricole hetilap szerint Románia területének 15 százaléka, több mint 15 millió hektár már más európai országban élő tulajdonosok birtokában van.

A „mezőgazdasági delokalizáció" e stratégiájának megvannak a következményei. Mi történik a helyi népességekkel, amelyeket közvetlenül veszélyeztet azoknak a földeknek áruvá válása, amelyeken élnek? Bolygónk 6,7 milliárd lakója közül 2,8 milliárd a parasztok száma, és az éhes emberek háromnegyede vidéken él. Kataszteri nyilvántartás gyakran nem létezik. Hogyan kárpótolják azokat, akik a földből élnek, ha nincs birtoklevelük?

„A termelői szervezetek egyre gyakrabban hívják fel a figyelmet a birtokok koncentrációjának kérdésére és a kisparasztok és az exportra termelő agrobiznisz közötti konfliktusokra" - mondta el Benjamin Peyrot, a Szolidáris Népek nevű nem kormányzati szervezet illetékese. Ez a szervezet Montreuilben április 18-19-én nemzetközi fórumot szervez a földhöz jutás kérdéséről. A tanácskozásra indiai, ecuadori, brazil, Burkina Faso-i és fülöp-szigeteki parasztokat is meghívtak.

A Szolidáris Népek a használati jog kivívását tűzte ki célul úgy, hogy a földek maradjanak az állam tulajdonában - ellentétben a Világbankkal, amely szerint a tulajdonjogot a parasztoknak kell biztosítani. A nem kormányzati szervezet szakértői szerint a parasztok nem lennének képesek megvásárolni a földet, és még ha azt átadnák is nekik, a legkisebb nehézség esetén kénytelenek lennének eladni. A tulajdonjog csak a  bel- és külföldi  nagybirtokosok számára lenne kedvező.

A termőföldek utáni hajsza másik kényes eleme a beruházó országok és a helyi lakosság közötti együttélés. Carfantan emlékeztetet arra, hogy Madagaszkárban valóságos bombarobbanással ért fel az a bejelentés, hogy 1,3 millió hektár földet bérbe adtak a dél-koreai Daewoo csoportnak. Az ilyen feszültségek elkerülhetetlenek, a külföldi enklávékből így valóságos ostromlott erődök lesznek - mondja a szakember, aki szerint a hosszú távú megoldást az hozhatna, ha a felek megegyeznének a termés megosztásában és a technológia átadásában.

 

Az arab világ a 21. században

A világgazdaság perifériáján – a nemzetközi politika centrumában

A Foreign Affairs legutóbbi számában Amerika talán legjelentősebb iszlám-kutatója, Bernard Lewis igyekszik összefoglalni azokat a perspektívákat, amelyek a Közel-Kelet országai előtt állnak az új évszázadban. A térséget a 20. századig, kétszáz éven keresztül az európai hatalmak uralták, azt megelőzően pedig olyan iszlám rezsimek, melyek etnikailag nem voltak arabok. A hidegháború idején gyakorta itt vívták meg azokat a kemény harcokat, melyeket a két szuperhatalom - Amerika és a Szovjetunió - igyekezett határaitól minél távolabb tartani. Azóta azonban a külső befolyás - leszámítva a Szaddám Husszein elleni koalíciós fellépéseket - alábbhagyott, az arab államokra pedig úgy köszöntött rá a 21. század, hogy egyedül kell legfontosabb problémáikkal szembenézniük.

Európa a jelek szerint megelégelte azt a tehertételt, melyet a Közel-Kelettel való korábbi foglalatosság rá rótt. Amerika is igyekezett csak akkor megjelenni a térségben, ha nagyon konkrét, egyfajta tűzoltó küldetést kellett teljesítenie - mint 1982-1983-ban Libanonban, vagy a már említett Szaddam elleni fellépések során -, mindazonáltal jelenlétét a helyi lakosság sohasem nézte jó szemmel, illetve úgy ítélte meg, mint annak az imperializmusnak a megtestesülését, amit korábban az európai hatalmak, elsősorban a franciák, a britek illetve a szovjetek képviseltek.

Washington igazi, fegyveres érdeklődését a Közel-Kelet iránt a megszaporodó, Amerikát közvetlenül érintő iszlám támadások keltették fel. De még ekkor is visszafogottan és rendkívül óvatosan reagált, mint tette azt az 1983-as bejruti támadás után is, amikor több száza tengerészgyalogos vesztette életét a felrobbantott barakkokban, vagy az Egyesült Államok mogadishui missziója elleni 1993-aas támadást követően. Sőt, a World Trade Center ikertornyai ellen intézett 1993-as első támadást sem követte azonnali amerikai reakció. E visszafogottság azonban félelemnek és gyengeségnek tűnt a radikalizálódó iszlám szervezetek tagjainak szemében, s ezt követően már csak idő kérdése volt, mikor következik be egy valóban fájdalmas, az addigi amerikai magatartást radikálisan megváltoztató merénylet. 2001. szeptember 11. után aztán Washington erőteljes választ adott a kihívásra, először Afganisztánban, majd Irakban.

Ami a térség nem arab államait illeti, azok is nagy visszafogottságot mutattak az elmúlt évszázadban az itteni ügyeket illetően. Törökország, mely sokáig a Közel-Kelet jelentős részét uralta, épp történelmi tapasztalatai okán tartózkodott attól, hogy ismét magára vállalja a problémák beavatkozásos megoldását. Ráadásul lekötötte a keleti határainál állandósuló kurd radikalizálódás, melyet könnyen eszkalálhatott volna a török befolyás ismételt kiterjesztése. Ugyanez mondható el a szintén nem arab Iránról, ám Teherán esetében a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom mindent megváltoztatott, és szemtanúi lehetünk, amint Irán egyre inkább annak függvényében igyekszik érdekeit érvényesíteni, hogy az iszlám centrális országa (heartland) lehessen a térségben. Hasonló geostratégiai szemléletváltás várható a 21. században az Ázsia ügyeiben szintén nagyon érdekelt Kína és India esetében is.

A hidegháború lezárása óta a politikai összkép is jelentősen módosult. A pánarabizmus, mely sokáig domináns ideológia volt a Közel-Keleten, gyakorlatilag ma már senkit sem vonz. Az ennek égisze alatt történt különböző államegyesítések sorra kudarcot vallottak - leszámítva egyetlen egyet, Észak- és Dél-Jemen egyesítését. Ráadásul Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök 1970-ben bekövetkezett halálát követően egyetlen arab vezető sem tudott karizmatikus befolyásra szert tenni saját országának határain túl.

A pánarab eszmék helyett a nemzeti identitás felértékelődése figyelhető meg, ami egyre inkább radikalizálja a nem arab lakosságot - az Irán, Irak és Törökország területén élő kurdokat, illetve Észak-Afrika berbereit. E népek történetileg jól kijöttek arab szomszédaikkal, beilleszkedésük az azok által dominált rezsimekbe nem sok problémát jelentett, de nemzeti radikalizálódásuk ma új helyzet elé állítja az érintett államokat, s ebben Amerikának is megvan a maga szerepe. Az első Szaddám elleni fellépést megelőzően Washington támogatta mind a kurdok, mind pedig az iraki síiták rendszerellenes lázadását, de az iraki központi hatalomra mért 1991-es sikeres koalíciós csapást követően Szaddámnak meghagytak egy limitált befolyást. Ez viszont bőven elég volt számára, hogy elsősorban a síitákon megtorolja, azok „árulását". A kurdok mindeközben kialakították saját befolyási övezetüket Irak északi részén, katonai és gazdasági értelemben egyaránt, és ennek sikere nagyban felértékelte nemzeti aspirációik hitelét és hatékonyságát nem csak ott, hanem a szomszédos, általuk lakott török és iráni területeken is, az érintett kormányzatok számára jelentékeny biztonsági kockázatot okozva.

A Közel-Kelet másik akut problémája a palesztin ügy, mely azóta jelent permanens kihívást, mióta a Népszövetség, majd a második világháború után az ENSZ rábólintott egy zsidó állam megalapításának a tervére. Ugyan mind az akkori Palesztinát felügyelő Nagy-Britannia (1937), mind pedig az ENSZ (1947) kifejezte azon határozott óhaját, hogy Izrael mellett egy palesztin állam is létesüljön, az arab vezetők ezt kategorikusan és következetesen visszautasították, mert ezzel el kellett volna ismerjék Izrael létét, azaz jogát a létezésre. E magatartás szülte az Izrael és a környező arab államok közötti háborúkat (1948, 1956, 1967, 1973), illetve azt a fajta terrorizmust, melyet az arab világ „szabadságharcként" fog fel és üdvözöl.

Nem állítható ugyanakkor, hogy ne lettek volna kísérletek a békefolyamat megindítására. Az első modern békekezdeményezés Anvar al-Szadat egyiptomi elnök nevéhez köthető, aki 1979-ben békét kötött Izraellel, mert felismerte: a térségi szovjet jelenlét nagyobb veszélyt jelent az arab államok függetlenségére, mint Izrael léte. Egyiptom példáját 1994-ben Husszein jordán király is követte, majd, egymás kölcsönös elismerésével megtörtént a kapcsolatfelvétel Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet között is, aminek komoly következményei lettek, hisz Izrael kivonta csapatait mind a Nyugati Partról, mind pedig a Gáza-övezetből.

De a palesztinok sohasem álltak egységesen az Izraellel folytatott tárgyalások mögé, mi több arab részről sohasem mutatkozott egyértelmű szándék a megbékélésre. Az angolul vagy európai nyelveken megnyilvánuló, Izraelt elismerő deklarációkkal párhuzamosan a befelé irányuló - arab nyelvű - propaganda mindig a zsidó állam megsemmisítését követelte vagy ígérte. Ilyen körülmények között az arab kezdeményezések diszkreditálódtak, hisz senki sem vette - és nem is vehette - komolyan azokat az ígéreteket, amelyeket már elhangzásuk pillanatában visszavontak.

Ám ami manapság a leginkább aggasztja az arab kormányokat, az saját gazdasági helyzetük és társadalmi problémáik. Ugyan egyelőre világszerte még nagy kereslet mutatkozik az olaj iránt, ami néhány országnak közvetlenül segíti jelentős jövedelemre szert tenni, másoknak pedig közvetett hasznot hajt, de ez nem marad így mindörökké, ráadásul az ekként felhalmozott roppant pénzösszegek legalább annyi gondot okoznak, mint amennyi előnnyel járnak. Az olajpénzek ugyanis bebetonozták a térség önkényuralmi eszközöket alkalmazó rezsimjeit, és eleve megakadályoznak mindennemű demokratikus kibontakozást. Röviden és frappánsan szólva, az olajdollárok feleslegessé teszik az adók kivetését, és ezáltal a választott képviselőket is.

Az olajkincs egyben a gazdasági fejlődés gátjának is bizonyult. Minthogy az olajforrások előbb vagy utóbb kiapadnak, vagy a világ más megoldásokat talál az energiaszükséglet kielégítésére, így az ebből fakadó jólétnek is egyszer vége szakad majd. Ezt már felismerte néhány arab állam, s igyekszik gyorsan realizálható projektekkel segíteni a gazdaság bővítését, de például a néhány öböl-menti állam által felpörgetett turizmus messze nem képes pótolni azt, amit egyelőre az olaj jelent ezeknek a társadalmaknak.

 

A társadalmi elmaradottság okai

2002 és 2006 között egy, arab társadalomtudósokból álló bizottság az ENSZ égisze alatt számos tanulmányt írt az arab világban zajló folyamtokról, az emberi és anyagi erőforrások helyzetéről, a kultúráról stb. Megállapításaik lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek párhuzamot vonnak a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei között. Az arab világban az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony. 1999-ben az össze arab állam GDP-je együttvéve 531,2 milliárd dollár volt, kevesebb, mint Spanyolországé. A nem olajtermelő arab országok, a maguk 300 milliós összlakosságával, kevesebbet exportálnak, mint az ötmillió lakosú Finnország. A '90-es években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.

Még elképesztőbb a lemaradás a kultúra területén. Az arab világban évente arabra fordított kötetek összmennyisége egyötöde a Görögországban görögre fordított kötetekének. Az összarab könyvkiadás mennyiségi adatai csak a szub-szaharai övezet országaihoz mérhető. Az Egyesült Államokban 1980 és 2000 között bejegyzett szabadalmak száma a következőképp alakult: Szaúd-Arábia 171, Egyiptom 77, Kuvait 52, Egyesült Arab Emirátusok 32, Szíria 20, Jordánia 15. Ezzel szemben az adott periódusban bejegyzett dél-koreai szabadalmak száma 16 328, illetve az Izraelé: 7652 volt. A Freedom House évente publikált adatai alapján az arab világban példátlan módon sérülnek az emberi jogok, semmiféle előrelépés sem tapasztalható. Ugyancsak példátlanul magas az analfabetizmus. Egy, 2003-ban az világ jelentékeny egyetemeiről készült 500-as listán egyetlen arab egyetem neve sem szerepelt, de azokon a listákon sem szerepelnek arab oktatóintézmények, melyek a kevésbé előkelő vagy eredményes egyetemeket sorolják fel.

A társadalmi és gazdasági elmaradottság egyik legfőbb oka az arab nők alávetett helyzetében keresendő. Sok helyütt gyakorlatilag ki vannak zárva a társadalomból, annak dacára, hogy a lakosságnak több mint a felét alkotják. Irakban és Tunéziában történtek lépések ennek az anomáliának a kiiktatására, így ott az értelmiségi vagy elit szakmákban (orvos, ügyvéd stb.) jelen lehetnek a nők, sőt választott tisztséget is betölthetnek. De mindez inkább szabályt erősítő kivétel az arab világban.

Hasonlóan súlyos emberjogi problémát vet fel az arab világ országaiba bevándoroltak helyzete, melyről sokkal kevesebbet hallani, mint az európai társadalmakban jelen lévő arab vagy más iszlám bevándorlók sorsáról. Alig működik a beváándorlók integrációja, asszimilációról meg végképp nem lehet beszélni, nem is szólva a nem muszlimok lehetőségeiről.

Az arab társadalmak magatehetetlenül szemlélik a világban zajló kommunikációs forradalmat is. A korábbi időszakokban a rezsimek megtanulták manipulálni a sajtót és általában a kommunikációt, de a modern eszközök globális befolyását nem tudják már hatékonyan ellenőrizni (szatelit tévé-adások, internet). Viszont a Nyugat-ellenes és radikális csoportok is felismerték, hogyan fordítsák saját előnyükre e lehetőségeket.

 

A radikálisok felemelkedése

 

Nyugaton általános öröm és elégtétel övezte a Szovjetunió összeomlását és ezzel a hidegháború végét. Az arab világ viszont úgy élte ezt meg, mint egyetlen hatékony patrónusának a kimúlását. Igaz, ezt a leegyszerűsített képet némileg színezte a szovjetek fölött aratott afganisztáni tálib győzelem, mindazonáltal az Amerikával szembeni gyűlölet gyorsan és hatékonyan lépett az orosz hódítókkal szembeni egykori érzelmek örökébe, amit aztán felkorbácsolt az Irak elleni 1990-1991-es és 2003-as támadás.

Számos radikális-szélsőséges csoportosulás kapott erőt és legitimációt ettől a gyűlölettől, viszont talán Oszama bin Laden volt az, aki a legközérthetőbben fogalmazta meg, miért lehet és kell is Amerikát tekinteni a hitetlenek vezető erejének, illetve, miért Amerika az iszlám ellenségeinek fő ereje. Bin Laden szerint az első ilyen ok az amerikai csapatok jelenléte az iszlám szent földjének tekintett Szaúd-Arábiában; a másik az onnan - az iszlám számára legdicsőbb történelmi múlttal rendelkező - Irak ellen elindított háború. Végül pedig az amerikai által a „Jeruzsálemet megszállva tartó" zsidó államnak biztosított töretlen és permanens támogatás.

A radikalizálódás másik fő oka az iráni úgynevezett iszlám forradalom győzelme. Bár síita hatalomátvételként indult, és hatását kezdetben az 1980-1988 között zajló iraki-iráni háború csökkentette, de sohasem volt kétséges, hogy az irániak által megfogalmazott radikális követelések meghallgatásra találnak majd az egész arab világban, és mára beigazolódott, hogy azokat a szunnita államok lakossága is nagy szimpátiával fogadja.

Irán egyre erőteljesebb formában van jelen a térség ügyeiben, máris regionális hatalommá vált, és befolyása alatt tud tartani számos távolabbi politikai-hatalmi fejleményt épp azáltal, mert szövetségesei épp úgy jelen vannak Libanonban (Hezbollah), mint a palesztin területeken (Hamász). Ugyanakkor ez riasztólag is hat egyes arab államokra, melyek - akárcsak Szadat volt egyiptomi elnök esetében, akit jobban aggasztott a szovjet dominancia lehetősége, mint Izrael befolyásának növekedése a térségben - ma egyre inkább Iránban vélik felfedezni érdekeik kockázatát és nem Izraelben. Az Izrael és a radikális terrorista csoportok közötti összecsapásokban már egy ideje nem, hogy ez utóbbiak támogatására kelnének az említett arab államok, de feltűnő semlegességüket hangsúlyozzák. Ez némi reményt ébreszthet egy jövőbeni arab-izraeli megegyezést illetően is.

 

A jövő

A 20. században az arab világot két - nyugatról importált - ideológia dominálta, a szocializmus és a nacionalizmus. Mára ezek hatása elenyészett, sőt diszkreditálódott. Néhol sikerült életbe léptetni a szocialista elképzeléseket, de azok - enyhén szólva - nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A nacionalizmus legfőbb célkitűzését, a nemzeti szuverenitás megvalósítását legtöbb helyen elérték, de ez sem vitt közelebb a társadalmi igazságossághoz, a szabadsághoz és a jóléthez.

Ma kétféle arab rendszer létezik. Az egyik, mely az adott nép lojalitására épül, lett légyen az etnikai, törzsi, régiós vagy ezek egyfajta tetszőleges kombinációja; a legjellemzőbb példa erre Marokkó, vagy az Arab-félsziget monarchiái. A másik, mely a lakosság engedelmességén alapul és az európai típusú - jobb vagy baloldali, fasiszta vagy kommunista - diktatúrák hatalomtechnikai megoldásait alkalmazza. Ez utóbbi államok sikerrel osztják meg a társadalmat, hatékonyan alkalmazzák az elnyomást, illetve olyan külső ellenségképekkel manipulálnak, melyekre társadalmaik nagyon fogékonyak. Ilyen az Izrael-ellenesség, bár mindez persze nem csökkenti azt az elkeseredetett ellenszenvet, amit e társadalmak tagjai a rezsimmel szemben táplálnak. Ebből fakad e társadalmak érdekes paradoxona: a Nyugat-orientált rezsimek társadalma általában Nyugat-ellenes, a Nyugat-ellenes rezsimek lakossága pedig a nyugati liberalizmustól várja hiányzó szabadságának megszerzését.

Bár vannak államok, ahol az elit kísérletezik egyfajta demokratikus nyitással, de ennek hagyományai sehol sincsenek meg, kivéve Libanont. Ott, ahol szervezett ellenzéki mozgalmak alakultak ki, azokra erőteljes Nyugat-ellenesség jellemző (Hamász, Hezbollah), vagy pedig a vallási csoportosulások töltik be ugyanezt a funkciót, de szintén egyfajta múltbanéző ideológia alapján, nem pedig szekuláris jelleggel.

Jelenleg két, egymással versengő elképzelés dominál a Közel-Kelet problémáinak megoldására. Az egyik szerint a bajok legfőbb okai a „hitetlenek", illetve térségbeli szövetségeseik vagy utánzóik. E szerint a gyógymód egyszerű: fel kell ismét vállalni az évezredes harcot a Nyugat ellen, s vissza kell térni Allah törvényeihez és az azokra épülő hagyományokhoz. A másik az arab világ alapvetően változatlan, korruptív és elkorcsosult életvitelében látja a legfőbb problémát, aminek megoldása ennek az örökségnek a feladásában rejlik; vagyis a nyitásban, a szabadságban, a társadalmi, gazdasági és állami intézmények megreformálásában. Más szóval a demokráciában. A térségben egyszerre - de nem egyöntetű erővel - van jelen az iszlám teokrácia, valamint a liberális demokrácia elkötelezettjeinek befolyása. Az arab világ jövője attól függ, melyik fogja legyőzni a másikat.